Oláh András: megint

ma megint elloptad 

az álmomat Nausikaa 

titokban a teraszra osontam hát 

hol buja leanderekkel 

szeretkeztek a hideg kőoszlopok 

s az éjszaka csöndjével 

hűtöttem sóvár testemet 

most éreztem először 

hogy féltékeny vagyok 

hogy kezedben talán 

valaki más keze 

hogy arcodhoz más arc simul 

hogy álmodat más férfi őrzi 

s így talált rám 

- hideglelősen vacogva - 

gyulladásos vörös szemével 

a józanító reggel

Áprily Lajos: Fellegek játéka

Esendő voltam és beteg, 

és szálltak fenn a fellegek.   

Vándoroltak a kék uton, 

gondolkoztam játékukon,   

s szóltam: Ha én itt elveszek, 

felhők között felleg leszek.   

Gyöngyház- és rózsaszín hajó, 

magas szelekben suhanó.   

Megszólítasz: Ne szállj - maradj - 

súlyos voltál, most könnyü vagy...   

De én nem szállok már alább, 

csak lebegek némán tovább.   

Oszladozom, foszladozom, 

haloványabbra változom.   

Árnyékolom a kék eget 

és te csak nézel engemet,   

s én meg foglak tanítani, 

hogyan kell szertefoszlani.

Tóth Imre: Csendes, és elpusztíthatatlan

Ami titok, maradjon is az. A dolgok beérik önmagukkal, 

de az ember nem érheti be önmagával. 

Amikor gyermek voltam, gyermekként gondolkodtam. 

Apám lerajzolta nekem az Univerzumot, és én nem értettem, 

miért nevez meg benne minden dolgot. „ Mert csak az lehet a 

miénk, aminek nevet adunk” – mondta.

Szent-Gály Kata: Kérdés

A lelkek megérzik, ki neked az Isten: 

Futó ismerősöd, jóbarát, vagy Minden. 

Megérzik hangodból, hogyha beszélsz róla, 

Hiszed-e, mit mondasz, vagy csak szokás volna…?

Szabó T. Anna: Az otthon

Az otthon az, ahol besüt a nap, 

szép tiszta fal és langyos bútorok, 

az ablakon túl ágak hajlanak, 

ahol a zene fényesen forog.  

Az otthon: ahol dolgozni lehet, 

ahol írás és gyermek születik, 

hol tea fő, és a kenyér meleg, 

és álmodni és ébredni segít.  

Az otthon az, hol könyv és kép ölel, 

bekuckózol és hosszan olvasol, 

ahol figyelhetsz, minden érdekel, 

hisz enélkül nem jó neked sehol.  

Az otthon: ismered zegét-zugát, 

de ha kilincsre markol a kezed, 

alvajárón lépsz új terekbe át, 

mert minden ajtód másfelé vezet.  

Az otthon az, hol nem rettegsz soha, 

ahol a tér is biztat és segít, 

ez belső békéd biztos záloga, 

itt sírhatsz is, hisz örömre derít.  

Az otthon az, hol mindig süt a hold, 

ahol párnádon csillag aluszik - 

ahol egymásba ér a lesz s a volt: 

fénybe forgat és fényleni segít.

Lackfi János: Anyajegy

Ne félj, mert veled vagyok, én a tiéd, te az enyém, 

tudom a PIN-kódodat, de nem árulom el senkinek, 

ismerem az összes sebhelyedet és anyajegyedet, 

minden jelszavadat és a digitális ujjlenyomatodat. 

Fel tudom sorolni első szerelmeidet név szerint, 

mert kedvesek énnekem is, születésnapi 

ajándékaidra mind emlékszem, a karácsonyiakra is, 

jobban tudom, hogy gyarapodott a súlyod, 

nőtt az ajtófélfára rótt magasságod, mint a védőnő, 

tudom, mi a kedvenc édességed, hogy melyik szagot 

utálod legjobban, hogy melyik pillanatba 

utaznál vissza legszívesebben, hogy melyik 

város szerepel a bakancslistádon, 

álmodban el is viszlek oda nem egyszer, 

nem kétszer, s ha hagyod, hogy én szervezzem 

az utat, a valóságban is el fogsz jutni oda. 

Tökéletesen tudom utánozni az aláírásodat, 

de inkább megmaradok a magaménál, 

VAGYOK, AKI VAGYOK, minden intődet 

én láttamoztam, minden igazolatlan órádat 

én igazoltam. Ha tengeren kelsz át, ott vagyok 

veled, ha tűzön kell átmenned, nem égsz meg, 

ha a szülőszobán ülsz vagy benn vajúdsz, 

én nem mozdulok mellőled, veled vagyok 

a sugárkezelésen, átölellek a krematórium folyosóján, 

míg várod, hogy kiadják édesapád forró hamvait. 

Nem kell nélkülem menned urológushoz és fogászhoz, 

az adóhatóság előszobájába is elkísérlek, 

a tartozások örvénye nem borítja el fejedet, 

ha üvöltve követelik rajtad az örökséget, 

ott leszek veled, és moly nem rágta, 

rozsda nem marta örökséget tartogatok 

neked az élők országában. 

A KRESZ-vizsgán ott ülök melletted, az állásinterjún 

lerágom a körmömet érted, ha megcsalt 

a szerelmed, együtt bőgök veled a vécén, 

a művi vetélés után nem hagylak egyedül, 

sem a válóper közben a bíróságon. 

Férjezett vagy férjezetlen neveden szólítalak, 

beceneveden szólítalak, mint a barátaid, 

anyának, apának, mint a gyerekeid, 

gyermekemnek, mint a szüleid. 

Megváltalak, óvadékot teszek le érted 

a rendőrőrszobán, elengedem minden lelki 

és érzelmi tartozásodat, új lapot nyitok neked, 

minden reggel új hajnal íratlan papírlapját, 

minden január elsején vadonatúj évet 

adok neked, ifjúságod megújul, mint a sasé, 

ha nem csak az evilági, homályos tükörben nézed, 

kezedbe adom szeretetem tükrét, 

az az egyetlen valós valóság, 

hisz örökké tart.

Szabó T. Anna: Tengerészdal

Akkor volt a legjobb, mikor a legrosszabb: 

amikor nem látszott sehol se part, 

amikor nem voltál senki de senki, 

mikor az a senki mindent akart. 

Sós a verejték, sós volt a tajték, 

sós volt a vér a szád peremén, 

körben az ének: a szél s a szirének, 

amikor csak én volt, nem te meg én. 

Kellett a mély ellenében a ballaszt, 

súly volt a szívben, nem szerelem, 

szakadt vitorla vítt a viharral, 

vitt nagy üres kék tengereken. 

2. 

Akkor a legrosszabb, amikor a legjobb, 

amikor az ember a révbe beér, 

amikor az ember leveti a horgonyt, 

akkor szűkül be végleg a tér. 

Védett öbölben sehol egy hullám, 

locsog csutka, halfej, kólásdoboz, 

ki kéne pakolni végre, amid van, 

amit az a híres hajód hozott. 

Nincs odalent már semmi de semmi, 

a beígért áru nincsen sehol, 

nincs tűzijáték, szál gyufa sincsen, 

csak egy teli láda van: a puskapor.

Gál Éva Emese: Hajnal

Alig dereng. A lombok súlya még 

kapaszkodik a feneketlen égbe, 

de mélybe húzza a feketeség: 

gyöngébb nála a fenség derengése. 

Csak a horizont nyer lélegzetet, 

ahogy rásóhajt az ég peremére. 

Sóhaja szét fújj a a terheket, 

s látható lesz a végtelen szegélye. 

Most riad magára a pillanat, 

mikor az ég és a föld szétszakad, 

árnyak és fények ütköznek a szélnek. 

A földön még álmok súlya a csend, 

a csillagok közt megtörik a rend, 

s az új nap tűz és vér harcából éled.

Julia Hartwig: Most

Szenvedés közepette de lehet megkönnyebbülve és zokszó nélkül

válunk el az élettől ahol sem méltóság

sem vékony irónia sem tréfa

nem születik

mert túl sokan elmentek

akik megkülönböztették a tartós dolgot a nem tartóstól

Ha sajnáltak is valamit

az nem az ami van

hanem ami volt

 Dabi István fordítása

Mentes Mihály: Ó jó vagy, Uram …

(Gratias agimus Tibi propter magnam gloriam Tuam)

Ó jó vagy, Uram: kincses gazdagságod, 

Mint telt medence hűs vize, kiárad. 

Lelkemre ömlik, füröszt kegyelemben, 

Áldott magadban, csoda-életedben. 

S hogy irigyek, gonoszok meg ne lássák, 

Titokban adod magad-áradását. 

S mig sajnálnak, milyen koldus vagyok: 

Lelkemen fényes koronád ragyog. 

Ó de nem azért áldalak, Uram, 

Nem ezért mondok hálát nevednek. 

Ha koldus volnék csakugyan 

S nem karjaidban játszó gyermek, 

Ha nem várna rám más örökség, 

(Szeretet, jóság, öröm, élet) 

Csak koldushalál árokparton: 

Ott is, akkor is dicsérnélek. 

S amíg szivemben élet van még 

És értelmemben gondolat, 

S amig ajkam dadogni tudna, 

Én egyre-egyre hálát adnék 

Azért, hogy vagy, Uram. 

Ó a szemem olyan igen gyenge, 

Olyan szegény ragyogó színekben. 

S szegény gyarló ember-eszem, 

Akármilyen merész, 

Hiába minden vakmerés, 

El nem juthat a közeledbe, 

Bele nem láthat csoda-titkaidba: 

Porban kell kúsznia remegve. 

És mégis. Ami a messze végtelenség 

Titkos fényéből lelkemre sugárzik, 

Feledteti, homályba vonja 

A teremtés minden csodáit. 

S mig nevedet szürcsöli ajkam, 

Isten, e titkos csoda-nevet, 

Megfényesedik a szemem, 

Mert a te neved, Istenem, 

Csorgatott méznél édesebb. 

Köszönöm, Uram, hogy vagy. Ezt köszönöm. 

Ó van-e más lét ilyen csodás, 

Ilyen egész, ilyen teljes, ilyen valóság? 

Minden más csupa hervadás. 

Millió évek múlnak. Sirba szállnak 

Gőgös hegyek, viharzó tengerek. 

És összeomlik a föld is, melynek 

Nyögésétől az ember megremeg. 

Népek pusztulnak, tudományok vesznek; 

Folytonos halál a történelem. 

Nincs más lét, – minden elmulás – 

Egy van csak. Te vagy, Istenem. 

Köszönöm, Neked, hogy vagy, Uram. 

Hogy több vagy, más vagy, mint az ember: 

Hogy bele nem lát titkaidba 

Senki fia soha földi szemmel. 

Hogy gőgös emberi eszünk 

A porból, sárból nem ér föl Hozzád, 

Hogy a bölcsek, tudósok látócsövének 

Meg nem mutatod fölséges Orcád. 

Köszönöm azt, hogy roppant Magad 

Nem fér bele csöpp ember-eszembe. 

Köszönöm minden titkodat, 

Amelyet a gőg megtagad, 

Amely előtt a hit térdel remegve. 

Ó milyen jó, hogy nem vagy ember 

És nem vagy ég és föld se vagy 

És hogy Neked minden kicsiny, kevés, 

Ami számunkra roppant szörnyű nagy. 

Nem vagy virág, nem vagy hegyóriás, 

Nem vagy haragos zúgó tenger. 

Több vagy és más vagy, mint minden,

Ami van, amit megért az ember. 

Hálát adok Neked azért, ami a legnagyobb, 

Amiről szólni is méltatlan vagyok, 

Mit csak térdelő alázattal 

Merek dadogó ajkamra venni: 

Hogy Tehozzád mérhető senki, semmi 

Sem földön, sem az égben nincsen. 

Köszönöm, Uram, hogy meg nem érthetünk, 

Mert Te vagy az Isten. 

Nagy Méda: Még a porba rótt lépés is …

Miként a dolgok létezésükkel dicsérnek 

én csöndes életemmel és szavaimmal. 

Bár tudom: a fű halovány zöldje,  

a jegenye kinyúlt dereka, 

a lepke könnyed tánca, a tulipán égő vöröse  

és a liliom holt fehére, 

több dicséret neked, mert formájában tökéletes.  

Kezed hibátlan alkotását dicséri a bogár is 

vagy a zajtalanul tovacsúszó kígyó,  

a felhő elsodort hóköpenye, 

a szellő mozgása, a hegy hallgatása,  

a gyereknevetés, a falra kúszott fény, 

még a porba rótt lépés is, melyet  

az omló anyag betemet, 

tökéletesebben dicsér, tudom, mint merev szavaim. 

Mégis, ne vesd el őket, inkább a tenyeredre vedd,  

melengesd, mint fészek a hazatérő madarat, 

mert egyre fejlődve, nőve, általad és benned  

akar tökéletesebb lenni, Isten. 

A nap gondolata

Csak az erős képes bocsánatot kérni, 

a még erősebb tud megbocsátani.

Kalász Orsolya: Küszöbök

Kell egy ajtó, 

kell a kicsivilágnak határa, 

a küszöb is, 

átlépve megérezd, 

valahogy másképp lehetsz itt akár védtelen is. 

Csupán erre következtess a küszöbből, 

ne hidd, hogy valaki otthonába lépsz, 

hogy itt és most önfeledtebben rendelkezne bárki is 

a dolgok felett, nem, nem, nem, 

vázlatok csupán: 

a gyertyafényes terített asztal, a lámpa fénykörében 

sugárzó mandarinokkal teli ezüsttál, 

a szelíden kopottas bársony székek, a zene, 

a szép zene.... lehetőségek, ajánlatok. 

Így képzelem a megérkezést a szenvtelenül 

bonyolódó világból, 

a bátorító, nem elbátortalanító küszöböt, 

vágyküszöböt, szóküszöböt, érintésküszöböt, 

az énküszöböt, amin átlépve mondhatom: 

Rendelkezz velem! 

A lélegzetelállító határátlépést, 

ha megteszed.

Tóth Imre: Bánatkészlet

Születésed óta ismerlek, és most fájdalommal 

tölt el, ahogy látom, hogy szenvedsz. 

Feletted lebegek, ott, ahol ülsz az elhagyott lakásban, 

és senki nem vigasztalhat meg téged. 

Belelátok az emlékeidbe, érzem, amit érzel, látom, amit 

látsz. Hallom, ahogy gyermekkorodban a felnőttek 

suttogva beszélik, mik lesznek majd az idők jelei. 

És, hogy a megbocsátott bűnnek is van következménye. 

Mi nem a szerencsében bízunk. Hanem bízunk az örökkévalóban. 

Emlékszel, amikor minden postaládába bedobtak egy szórólapot? 

Ez akkoriban még nem volt szokás. Az állt rajta: Ki volt előbb? 

Később minden darabját összeszedte az elhárítás. 

Bujkálsz az életedben, mint egykor az őskeresztények a 

katakombákban. Talán te is rájössz majd, hogy van megváltás.

Tóth Imre: Szeptemberi fény

Azt mondják, a háborúk mindig hajnalban kezdődnek, és ez  

valószínűleg így is van, amikor a katonák idegesen szívják  

cigarettájukat, a járó motorú járművek mellett, vagy pedig  

egy repülőben ülnek, görcsbe rándult gyomorral, és latolgatják  

az esélyeket. Aztán, felszállnak a gyors, páncélozott kocsikra,  

vagy ugráshoz készülődnek, kinek-kinek feladata szerint.  

Orpheus is így készült, vagy Dante, mielőtt alászállt, csak az a  

kérdés, hogy miért megyünk. Mert csak a küldetés számít, és a  

cél, az, amiért elindulunk.  

Azt a verset, végül, nem küldtem el, hiszen vannak levelek, amelyek  

évtizedekig keringnek a világban, vagy képeslapok, amik csak akkor  

érkeznek meg, mikor már nincs jelentőségük, mert a címzett már  

rég halott.  

Azt a mexikói képeslapot sem kaptam meg, hiszen fel sem adtad,  

de később mégis, személyesen hoztad el, te magad voltál a képeslap,  

ragyogtál, láttam rajtad keresztül a mexikói tájat.  

És akkor, a katonák eldobták cigarettáikat, beszálltak a bemelegített  

járművekbe, kezük a hűvös vashoz ért. – Irány a végtelen.  

Sokszor képzeltem, el, hogyan fogsz jönni, de végül – persze – minden  

máshogy történt. Nem akkor, és nem úgy.  

Fülledt nyári este volt, mikor telefonon hívtak. Mondták, a halál  

torkából menekültél, és mikor később megláttalak, láttam, tényleg  

igazat mondtak.