Pilinszky János: Stigma

Testvértelen szád meztelen 

remegni kezd és tiszta 

fénnyel ragyog fel melleden 

az ismeretlen stigma, 

bordáid közt a drága jel, 

mely örök sebet éget 

és többé sose tűnik el, 

csak mélyebb lesz a mély seb. 

Csak mélyül és be nem heged, 

örök halállal árnyal, 

s te fölállsz: növő szél vezet 

a megnyílt éjszakában.  

Átlépve házad küszöbét 

útnak eredsz a csöndbe, 

nem tudva merre és miért, 

hogy áldni fogsz vagy ölsz-e? 

Csak mész. Köröskörűl hegyek 

roppant magánya, itt-ott 

kivert tanyák és félszerek 

gazdátlan foltja villog, 

és küldenek, hogy vándorolj, 

bár buknál végre holtan 

a puszta földre, ajkadon 

kibékülő mosollyal.  

De ekkor szűk ösvényre érsz 

és hirtelen megállasz, 

mögötted hosszú csönd van és 

némán előtted áll az, 

kiért elhagytad mindened, 

száműzetésbe mentél, 

mert sorsodat ki fejtse meg, 

ki az, ha ő se testvér? 

Megállsz előtte, meztelen 

sebed kitárva, melyet 

a messzeségből melleden 

nehéz hatalma ejtett. 

És vársz, mint fáradt katonák, 

hisz nincs már senkid itten. 

Ő visszanéz az esten át, 

csak néz, és meg sem ismer.

Móra Ferenc: Szeretem én nagyon

Fotó Szabó R. Zoltán

*

Szeretem én nagyon 

A bárányfelhőket, 

Csendes alkonyaton 

El-elnézem őket, 

Ahogy legelésznek 

Mezején az égnek. 

Mikor a nap hunytát 

Siratja a harmat, 

Terelgetik őket 

Friss, fürge fuvalmak 

Le a szemhatárba, 

A kerek karámba. 

Lassan ezüstgyapjuk 

Violásra válik, 

Néha egy-egy villám 

Közibük cikázik, 

Mintha ostor volna, 

Sugarakból fonva. 

Mire besötétül, 

Elalusznak szépen, 

Álmuk a hű pásztor 

Virrasztja az égen: 

Teli hold világa, 

Aranyos subába. 

 

Juhász Gyula: Szerelem?

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, 

Elrévedezni némely szavadon, 

Mint alkonyég felhőjén, mely ragyog 

És rajta túl derengő csillagok.   

Én nem tudom, mi ez, de édes ez, 

Egy pillantásod hogyha megkeres, 

Mint napsugár ha villan a tetőn, 

Holott borongón már az este jön.   

Én nem tudom, mi ez, de érezem, 

Hogy megszépült megint az életem, 

Szavaid selyme szíven símogat, 

Mint márciusi szél a sírokat!   

Én nem tudom, mi ez, de jó nagyon, 

Fájása édes, hadd fájjon, hagyom. 

Ha balgaság, ha tévedés, legyen, 

Ha szerelem, bocsásd ezt meg nekem!

Nemes Nagy Ágnes A szomj

Hogy mondjam el? A szó nem leli számat:

kimondhatatlan szomj gyötör utánad.

– Ha húsevő növény lehetne testem,

belémszívódnál, illatomba esten.

Enyém lehetne langyos, barna bőröd,

kényes kezed, amivel magad őrzöd,

s mely minden omló végső pillanatban

elmondja: mégis, önmagam maradtam.

Enyém karod, karom fölé hajolva,

enyém hajad villó, fekete tolla,

mely mint a szárny suhan, suhan velem,

hintázó tájon, fénylőn, végtelen.

Magamba innám olvadó husod,

mely sűrű, s édes, mint a trópusok,                

és illatod borzongató varázsát,

mely mint a zsurlók, s ősvilági zsályák.

És mind magamba lenge lelkedet

(fejed fölött, mint lampion lebeg),

magamba mind, mohón, elégitetlen,

ha húsevő virág lehetne testem.

– De így? Mi van még? Nem nyugszom sosem.

Szeretsz, szeretlek. Mily reménytelen.

Gyurkovics Tibor: Bilincs

Szeretném, ha a szeretetnek 

csuklóéles bilincseit 

levernék rólam, hogy eresszek 

el a kezemtől valakit.  

Hogy szerethessek szerelemmel, 

kezénél fogva valakit 

és újra rámvernék egy ember 

csuklóéles bilincseit.

Somlyó Zoltán: Miért?

Már nem bir el a talpalattnyi föld, 

s már nem győzöm az arcát ütni, rugni; 

és kérdeni, mért állok egy helyen? 

s mért gyengülök, ha el akarok futni? 

Mért szerettem meg a kívánkozások 

föl-fölgyulladó, lápos zöld vizét? 

Mért hallja meg koponyám fakó csontja, 

minden lépésem átkozott neszét? 

Mért áll az ember csöndbe! 

Mért fáj a fáknak zöldje! 

Mért bomlik ráncba száz selyem, 

hideg nyoszolyás éjjelen! 

Mért villog asszony válla! 

S ezer asszonyhaj-párna, 

mért gyúl ki halvány éjszakán? 

S mért nézek mindig hátra?!... 

Mért nézek mindig hátra?...  

Ady Endre: Ki látott engem?

Volt nálamnál már haragosabb Élet? 

Haragudtam-e vagy csak hitem tévedt? 

Szívem vajjon nem szent harang verője? 

Vagyok csakugyan dühök keverője? 

Kit mutatok s mit kutató szemeknek? 

Nem csalom-e azokat, kik szeretnek? 

Szeretem-e azokat, kiknek mondom? 

Méltán gerjeszt haragot büszke gondom? 

Ennen dühöm nem csak piros káprázat?

Azok forrók, kik közelemben fáznak? 

Bolond tüzem, alágyújt-e szíveknek? 

Szeretnek-e, kik szerelmet lihegnek? 

Csókos szám miért tör szitokba rögtön? 

Nem tenyeremet rejti csak az öklöm? 

Pótolnak-e életet élet-morzsák? 

Érdemlem-e szánásnak csúnya sorsát? 

Szabad-e engem hidegen megértni? 

Szabad közönnyel előlem kitérni? 

Gerjedt lelkemnek ki látta valóját? 

Ki lát, szívem, sebes és örök jóság?

Istenülő vágyaimba ki látott?

Óh, vak szivű és hideg szemű barátok.

(1913)

Petri György: Mosoly

Meg fogok halni. Nem is oly sokára. 

S ez olyan könnyű szédülettel tölt el, 

mint ifjúkoromban – kezdő dohányost – 

az erkélyen reggelente leszívott 

első néhány slukk. Ez azóta elmúlt, 

persze, ahogyan elmúlt annyi minden. 

Hovatovább csak egy maradt velem, 

de az igen, Istennek hála érte! 

A szem mohó, éhes kíváncsisága, 

a nézés gyönyöre, hogy minden látvány 

a maga más-más módján színöröm: 

egyforma szép a szurok és a csurgatott méz, 

és egy kazánház tekergő csövei 

burkolva üveggyapottal és sztaniollal. 

Vagy egy tengerszem türkizcsöndje kék fenyők közt 

és a levegő üveghidege. Egy eldobott 

üres cigarettásdoboz céltalan zörgő 

összevissza szálldosása az út betonján 

a változó szél szeszélye szerint. A mosoly 

egy besüppedt ínyű fakó banyácska arcán, 

a szemzugában sárga gyantacseppként megülő könny, 

valamint a feszes húsú ifjú leány 

csöppnyi tokája, fogainak kimutatott fehérje,

miből, bár csak egy kissé, túl sokat mutat, 

áni ez nem baj: a szépség 

fűszere és forrása – a hiba. 

De nemkülönben a munkásasszonyok visszeres lába, 

és a piacon a halárusnő pontyvértől és harcsanyáktól 

iszamos, félig elfagyott, szederjes, lilás keze – 

Mert az angyal a részletekben lakik.  

Jean de La Fontaine: A tücsök meg a hangya

A tücsök dalolt egyre, bár 

Ízzott a nyár, 

Úgyhogy mikor jött a komor 

Tél, része gond volt és nyomor: 

Még egy picinke kisdarab 

Legye, vagy férge sem maradt. 

Hát ment is a hangyához át 

Elpanaszolni nyomorát, 

És kérte, adjon néki kölcsön

Zsákjába egy kis magot töltsön. 

Új aratásig, legalább. 

„ Majd megadom, lesz erre gondom, 

Nyáron, tücsök-szavamra mondom 

A tőkét meg a kamatát.” 

Bosszantja a tücsök kalandja, 

Nem is adott magot a hangya. – 

De ezt kérdezte végre tőle: 

„ Mit tettél a meleg időbe?” 

„ Éjjel-nappal munkába voltam, 

Fűnek-fának folyton daloltam.” – 

„ Daloltál? rendbe van, komám, 

Akkor ma táncolj, szaporán.”  

Kosztolányi Dezső fordítása

Bob Dylan: Mit fúj a szél

Hány utat járjon végig valaki, 

Hogy a neve ember legyen? 

És hány tenger hosszat szálljon a galamb, 

Míg partot ér és megpihen? 

És hány bomba kell még, hogy az ágyuszót 

Már ne tűrje senki sem? 

Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, 

Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. 

Hány év, míg tengerbe porlik a hegy, 

Míg kő a kövön nem marad? 

Na és hány évig bírják még az emberek, 

Hogy szabadnak lenni nem szabad? 

Na és hányszor lehet még hogy félrenéz 

Az ember s azt színleli: vak? 

Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, 

Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. 

Hányszor kell nézni fölfelé, 

Hogy előderengjen az ég? 

És meddig füleljen, aki csupa fül, 

Hogy meghallja: jajgatnak épp? 

És hány újabb hulla döbbenti rá, 

Hogy hullákból most már elég? 

Ha válasz kell, hallgasd, hogy mit fúj a szél, 

Csak hallgasd, hogy mit fúj a szél. 

Barna Imre fordítása

 

Radnóti Miklós: Együgyű dal a feleségről

Az ajtó kaccan egyet, hogy belép, 

topogni kezd a sok virágcserép 

s hajában egy kis álmos szőke folt 

csipogva szól, mint egy riadt veréb. 

A vén villanyzsinór is felrikolt, 

sodorja lomha testét már felé 

s minden kering, jegyezni sem birom. 

Most érkezett, egész nap messze járt, 

kezében egy nagy mákvirágszirom 

s elűzi azzal tőlem a halált. 

(1940. január 5.)  

Zelk Zoltán: Nem volt jogom

válladra raknom életem, 

hogy te viseld el az elviselhetetlent - 

hogyan viseljem el? 

Nem mentségem, ha bárhogy is szeretlek, 

és bűntudatom az is, hogy szeretsz.

Dsida Jenő: Minden nap esttel végződik

Minden nap esttel végződik. 

Minden zaj csenddel végződik. 

Minden valami semmivel végződik 

és holt betű lesz minden fájdalom.

Csukják itt is, ott is az ablakot, 

értelmetlen sötét zsalu-szemek 

ölelik magukba arcomat. 

Minden nap estével végződik. 

Kaput keresek, hol nem áll angyal, 

egy szemet, mely nyitva maradt 

s azt mondja nekem: értelek. 

De minden zaj csenddel végződik. 

Ilyenkor a templomokat is bezárják, 

az Isten magára csavarja 

gomolygó, vastag, sokredős ruháját – 

minden valami semmivel végződik. 

Ilyenkor senkinek sem szabad beszélnie, 

a koldusok bokrok alá húzzák magukat, 

a tücsök ciripel. Este lett. 

S néma verssé lesz egy-egy fájdalom.

Kálnoky László: Elhárító kíváncsiság

                                   1 

Bárcsak titkos hatalma volna a költők szavának, 

megakadályozni a Rontást, 

elüldözni a lesben álló árnyékokat 

a csak homályosan ide látszó 

távoli partokról, levegőből vagy víz alól, 

megállítani a mérget hömpölygető hullámokat, 

életre segíteni a fuldokló halakat, 

tejet, húst és kenyeret adni 

a felpuffadt hasú, kóróvá száradt lábú, karú, 

fekete bőrű gyermekeknek, 

kitépni az átok faját tápláló gyökeret

a szurokfekete temetőföldből, 

ózonnal telíteni a kőszénbűzt és benzingőzt árasztó levegőt, 

megtisztítani az eltömődött légzőhólyagokat, 

meggyógyítani a gyulladt nyálkahártyákat a ziháló tüdőkben, 

eltávolítani a szakadatlan szorongást a szívekből, 

látni a mosolygó öregeket, fecsegve hadonászó 

unokájukkal térdükön, a ház előtt, 

mely nem fenyegeti omlással őket, 

nem szakad rájuk egy napon, tűzeső közepette. 

Kár, hogy a legerősebb szónak sincsen ilyen hatalma, 

hogy kívánságaink valami ismeretlen messzeségbe szállnak 

a közönyös szelekkel, hogy nem bízhatunk korlátlanul 

a sötét köpenyben közeledő, arcukat eltakaró 

ezredvégi évtizedekben.   

                                   2 

Ne mondjuk öregen se, hogy nincsen vesztenivalónk, 

hisz ez annyit jelentene: utánunk az özönvíz, 

fütyülünk rá, mi lesz, ha mi már nem leszünk. 

Ami engem illet, szívesen beletörődnék a halálba, 

mert már eleget éltem. Igen, beletörődnék, 

ha feltámadhatnék minden száz évben egyszer, 

egyetlen napra, és beléphetnék láthatatlanul 

egy könyvtár ajtaján, s megtudhatnám, mi történt 

a földön, amióta nem vagyok lakója már, 

ha megtudhatnám, sokra vitte-e azóta emberi fajtánk, 

vagy kipusztította egy szálig önmagát. 

Igaz, az utóbbi, szomorú esetben 

könyvtár se volna, újságok és könyvek se benne, 

és csak a puszta hiányt láthatnám, de a részletek, 

az okok és okozatok ismeretlenek 

maradnának. Kielégületlenül kellene 

újabb száz évi álomra hajtani fejemet, 

sőt azontúl feltámadni se vágynék, 

hisz élet nélkül nem történne semmi megtudni érdemes 

a földgolyón, amire kíváncsi lehet egy halott is, 

amiért láthatatlanul belép egy könyvtár ajtaján, 

amiért nem tud örök álomban nyugton maradni, 

akármilyen mély is a sírja, 

akármilyen sötét az éjszakája.  

Hűség

„ A jó barátok mindig egymás mellett állnak, történjen bármi. 

Amikor azt mondják, „örökké”, úgy is értik.” 

Donna Fargo