Reményik Sándor: Szeretnélek mellenragadni...

Ember, akárki légy - 

Ha államfő, népvezér, sorsot-forgató kormány kormányosa vagy, 

Ha forradalmár, ellenforradalmár, hadiszerkészítő vagy, 

Ha akármilyen hatalom van a kezedben - annyival inkább: 

Szeretnélek mellenragadni! 

Szemedbe nézni igéző, iszonyatos fekete nézéssel 

Sokáig, végtelen sokáig - 

S szeretném megkérdezni azután tőled: 

Tudod-e vajjon, hogy meghalsz? 

Tudod-e vajjon? 

Nem úgy, ahogy tudni szokás, 

Nem azzal az olykori, vagy mindennapi, de mindíg távoli tudással, 

Nem azzal, hogy persze, egyszer mindnyájan meghalunk, 

Én is, hogyne, de talán mégis hamarabb a másik, 

Nem így, ahogy tudni szokás, 

Hanem azzal az egészen személyes, közeli borzadással, 

Teljes bizonyossággal, mely most az én szívemben van: 

ember, meghalunk rákban, vagy tüdősorvadásban, 

Vagy szívbajban, vagy vesebajban, vagy gutaütésben, 

Válogatott fajaiban az újonnan felfedezett betegségeknek, 

Vagy végelgyengülésben az emberi kor legvégső határán, 

Kimondhatatlan szenvedések után - ágyban párnák között is!   

Ember, akárki légy - 

Gondoltál-e valaha már erre, a gondolatnak 

Azzal a teljes tökéletességével, 

Amellyel most én erre gondolok, 

Gondolok iszonyodva, 

Ámde a borzalomnak 

Milliomodrészét sem bírom kifejezni? 

Ágyban, párnák között is így - 

Résztvevő emberek, orvosok, ápolótestvérek között is így - 

Természetes halállal!   

Természetes hát a halál? 

Szükségszerű, de nem természetes. 

Ágyban, párnák közt sem természetes. 

Végelgyengülésben, az emberi kor legvégső határán sem az. 

Nézz magadba ember, akárki légy, 

Az én mostani nézésemmel nézz magadba. 

S tagadd, ha tudod ezt!   

Mióta vagy, mióta embervilág létezik, 

Egyetlenegy ellenséged van csupán ember neked: a halál. 

Egyetlenegy: aki ellen küzdeni, reménytelenül bár: méltó feladat - 

Ha ugyan érték valóban ez az élet 

És isteni ajándék, amint papjaid nem győzik hirdetni eléggé. -   

S te mit cselekszel? 

Mit cselekszel időtlen idők óta? 

Egyetlen ellenséged pártjára álltál, 

A halál szövetségesévé szegődtél önmagad ellen, 

Mióta Kain Ábelt agyonütötte, 

Emberléted embervértől véres hajnala óta. 

Nem elég neked a természetes halál iszonyúsága, 

Nem elég a himlő, kolera, pestis, minden dögvész kaszája. 

Kiegyenesítetted a halál természetes görbe kaszáját, 

Mögéje álltál szuronyerdeiddel, 

Mögéje tankjaiddal, tengeralattjáróiddal, repülőgépeiddel. 

Aratását megezerszerezted. 

Jó munkát és hihetetlenül gyors munkát végeztetsz vele. 

Agyrémeid, melyeket világnézeteknek nevezel, 

Melyektől világod jobbrafordulását várod, 

Melyek tövét vér-óceánokkal áztatod: 

nem érik meg egyetlen ember egyetlen kiontott csepp vérét sem soha!   

Ember, akárki légy - 

Gondoltál-e már igazán arra, hogy közeleg a vég, 

Az enyém, a tiéd, az övé, mindannyiunké? 

Közeledik az embervilág embervértől véres napnyugovása - 

Az utolsó Ábel és az utolsó Kain 

Egyetlenegy utolsó rettentő baltacsapással 

Egymást ütik agyon. 

S a porondon a te őrületed hű szövetségese, 

Öröktől való egyetlen, könyörtelen ellenfeled marad csupán 

Egyedül?!!   

1936  

Jan Twardowski: juhok a farkasok közé

Te tehén aki hagyod hogy annyiszor megfejjenek 

mindannyian ti azért kínzott kísérleti nyuszik 

hogy mi előírás szerint betegeskedhessünk 

te veréb aki koszolódsz a városban hogy velünk lehess a télben 

te zsálya aki meghalsz és a mennybe mész hogy a fogaink ne fájjanak 

ti nem csapvízzel hanem vérrel keresztelt valódi keresztények 

akik mentek mint juhok a farkasok közé 

szégyenkezem előttetek mikor csak futkosok magam és magam között 

kényeskedek egy ártalmatlan fájdalom miatt 

könnyelműen és komolyan 

nehogy meghaljak egyszerre három orvossal tárgyalok 

mert nem akarok őrölt gabona lenni Isten számára  

Sajgó Szabolcs fordítása

Jan Twardowski: várjál

Mikor imádkozol – tudj várni 

mindennek megvan a maga ideje 

a próféták tudták ezt 

elvárás nélkül kell kérlelned folyton 

beérik a jövőben a meg nem hallgatott 

a beteljesületlen meg éppen történik 

mindent tud az Úr tudja hogy az éjben 

a tevékeny hangya hova igyekszik 

a szeretet elhisz a barátság megért 

ha várni nem tudsz 

ne is imádkozz  

Sajgó Szabolcs fordítása

Trausch Liza: A szabadságban...álljatok meg

"Annakokáért a szabadságban, melyre minet Krisztus megszabadított, 

álljatok meg, és ne kötelezzétek meg ismét magatokat szolgaságnak igájával!" 

Galata 5,1  

        Minden embernek komoly vágya a szabadság, mert erre teremtettünk. Ezért próbál az ember mindenféle szolgaságot, erőszakot lerázni magáról. Isten saját képére teremtett bennünket. Nem külsőre nézve. Akkor mi az Ő képe bennünk? Hisz belülről még kevésbé hasonlítunk reá. Egyetlen dologban teremtettünk Isten képére. Abban, hogy döntési szabadságunk van. Tavasszal a fának virágozni kell. Nem mondhatja, hogy ebben az évben nem virágzom. Az embernek van lehetősége arra, hogy nemet mondjon Istennek. Az ember akarati szabadságát arra használta fel, hogy Isten ellen döntött. Mi a megtérés? Az, hogy szabadságomat arra használom fel, hogy Isten mellett döntök. Isten társat szerzett magának az emberben. Ezért nem vette el a szabadságát. Amikor az első ember engedelmeskedett az Ördögnek, akkor nem szabadságra jutott, hanem szolgaságra. Az Ördög nem szabad embereket akar, hanem olyanokat, akiket leigázhat. Egészen más az Isten uralma, mint a Sátán uralma. Ez alatt az uralom alatt már nem dönthetek, már muszáj azt tennem, amit nem akarok. Cselekvési kényszereim lesznek, csinálom, amit nem is akarok. Beszédkényszerek: mondom, amit nem is akartam. Gondolatkényszer, mert belekerültem egy szolgaságba. Azért kell Jézusnak megszabadítani, mert az ember eladta magát. A "szabadság" annyit jelent, hogy nem "kell", hanem "szabad". Állj meg a szabadságban, hogy kényszer nélküli, boldog, szabad életet élhess!  

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szakáli Anna: Ott leszek...

Ott leszek, ha az orgona nyílik, 

bújok hozzád, esdeklő-szelíden, 

tavaszi fényekkel hajnal játszik, 

szerelem villan szemed tűzében.     

Ott leszek én, fenn a hegy tetején, 

sólyom-röptű selymes suhogásban, 

ott szerettük egymást az elején, 

édes-gyönyör, futó sóhajában...     

Ott leszek én, hozzád visz a vágyam, 

szemedből fakadó ragyogásban, 

élek, hol a fenyves ringat lágyan, 

fák közt futó napfény sugarában.     

Ott leszek, ha te is ott, mint régen, 

egy bársonyos, holdsugaras éjen, 

ott leszünk mi akkor, mind a ketten, 

idő kovácsolta, egy testben lélekben.

Jan Twardowski: Mikor azt mondod

Ne sírj leveledben 

ne írd hogy beléd rúgott a sors 

kiúttalan helyzet nincs a földön 

amikor Isten bezár egy ajtót - kinyit egy ablakot

lélegezz mélyet s lásd 

a felhőkből mint potyognak 

a boldogsághoz szükséges kicsi-nagy boldogtalanságok 

tanulj a megszokott dolgokból nyugalmat 

s hogy létezel felejtsd el ha azt mondod szeretlek     

Sajgó Szabolcs fordítása   

Váci Mihály: Szebb öröm

Szívem alatt ragyogsz. 

A csillagok csipkéje remeg az ablakon. 

Érzed? Ez itt a szív állandóan üres edénye, 

pedig örökké csak merít, merít.  

Mondhatnám ezt is még: Ó, harmatos 

alma a tested, s rá a fény havaz. 

De szebb öröm, hogy friss, kemény, piros, 

s hogy női test, izgató és igaz.  

És nem hasonlítlak az angyalokhoz: 

asszony vagy, nő vagy, ezért áldalak, 

mert úgy szorítsz forrón, sírva magadhoz, 

hogy embernél több leszek általad.

Mezey Katalin: Nemcsak szárnyas angyal

Testvéreim, én tudom, hogy milyen hideg légópincében 

kabátokkal betakarva, lázasan feküdni, 

s az elsötétítésben kézről kézre haladva újra járni tanulni. 

És hogy milyen két vödör vízzel kilométereket gyalogolni, 

hogy a pincelakóknak legyen mit inniuk, 

és tudom, milyen teljes menetfelszerelésben lélekszakadva 

futni a vasútállomásra, elérni az utolsó hazainduló vonatot, 

felkapaszkodni a lépcsőjére, az ordító hidegben 

elgémberedő kézzel fogni a jeges fogódzkodót, 

miközben a hátadra fagy a katonakabát és a sisak alól 

patakzó izzadság jégcseppként ér a szövetre.  

Testvéreim, öleljük magunkhoz mindkét karunkkal a békét,

ne engedjük, hogy közönyünk és gonoszságaink láttán 

magunkra hagyjon, mint más népek gyermekeit, 

akik semmivel sem rosszabbak nálunk, 

és akik éppúgy, mint mi, élték a béke önfeledt idejét, 

de a szeretet erős kötelével nem kötözték magukhoz 

az angyalt, ezért egy váratlan pillanatban elrebbent tőlük. 

Milyen nehéz lesz a háború rettenetes bűnei után 

újra magunkhoz szelídíteni őt!  

Imádkozzunk, még ha először is életünkben, 

és öleljük át mindkét karunkkal szorosan 

a békét, aki nemcsak szárnyas angyal, de szívdobogás is, 

ami nélkül nincs élet. Öleljük és tartsuk meg közelünkben, 

és szeressük egymást is úgy, mint önmagunkat, 

szeressük egymásban a legnagyobb, a legféltettebb kincset, 

legyünk legalább az ő kedvéért 

jobbak egymáshoz, mint amilyenek vagyunk.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam, 

mennyire fontos nekünk, 

embereknek, a szeretet. 

Talán nem is csak mi, 

hanem minden, és mindenki, 

aki él a világban arra vágyik, 

hogy szeresse valaki, 

hogy ő legyen 

valakinek a szemefénye, 

hogy valaki őszintén, 

szíve mélyéről mondja neki, 

szeretlek Téged. 

Erről szól az életünk, 

legyen valaki, 

aki minket szeret. 

Éhezünk, szomjazunk, 

megfagyunk, 

ha szeretet nem kapunk. 

Olyan a szeretet, (amit kapunk), 

mint a napsugár, 

mint egy gyönyörűséges vadvirág, 

vagy, 

mint a legfinomabb kínai selyem. 

Olyan, 

mint a Napnak a melegítő sugara, 

amit állandóan küldenie kell felénk 

ahhoz, hogy érezzük, létezik. 

Tudjuk, hogy van, 

de a melegséghez az kevés. 

Vagy, mint a liliom, 

amelyik akkor is létezik, 

ha nem látjuk, 

ha nem érezzük illatát, 

de mert távol van, 

mert sok-sok fal választ el tőle, 

nem érezzük, nem látjuk, 

mindig gyönyörű színét. 

Ha érezni akarnánk, 

azt, ami rajtunk kívül létezik, 

akkor éjt nappallá téve 

kéne sütnie a Napnak, 

a virágnak 

nem szabadna hervadnia.

Talán, 

ha a Nap melegét, 

a virág szépségét, 

a selyem puhaságát, 

a szeretet csodáját 

magunkban hordhatnánk, 

akkor megőrizni tudnánk, 

akkor soha nem fáznánk, 

a szépben nem szűkölnénk, 

és a csodában is hinnénk. 

Soha nem kellene félnünk, 

egyszer vége lesz, 

hogy valaki elveheti tőlünk. 

Mert a mienk, 

magunkba hordozzuk, 

nem választ el tőle a távolság, 

az éjszaka, és a bizalmatlanság.     

Beney Zsuzsa: Nem a végső perc

Nem a végső perc lesz nehéz — a léptek 

az út utolsó részén. A magány 

mely mentségek és jóvátehetetlen 

bűnök tudata közt ingadozik.  

Az az egyedüllét amelyben mintha 

körülvennének a nem látható 

lengő kísértetetek, pedig már messze innen 

határtalan távolban forgolódnak.  

Sohsem tanultam meg tőlük szeretni. 

Hideg ködével fagy rám a hiány, 

hiszen Istennel teli éjszakákon 

csak a nyirkos föld mélyeit kutattam.

Hajdú Szabolcs Koppány: Örökös elégedetlenség, elszalasztott élet!

 Lelki percek 

*

(Forrás:  hirado.hu)

Biblia

„ Nem a nélkülözés mondatja ezt velem, mert én megtanultam, hogy elégedett legyek azzal, amim van. Tudok szűkölködni, és tudok bővölködni is, egészen be vagyok avatva mindenbe, jóllakásba és éhezésbe, bővölködésbe és nélkülözésbe egyaránt. 

Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” 

(Pál levele a filippiekhez 4. rész 11-13. vers)

Szabó Éva: Hét csoda

Tudod mi volt a hét csoda? 

Egy újszülött kis homloka, 

Egy falevélen az ér, 

Mely a gyökerekig ér, 

Egy szó, mely idejében jött, 

Egy darab ég a csönd fölött, 

Egy kéz, mely utánad nyúlt, 

Mikor csillagod földre hullt, 

Télen egy jó meleg szoba - 

S ha szépen érkezel...oda.

Szabó Éva: Szerelem

Ha egyik a másikat 

Repülni hagyja 

De ha zuhan 

Fél szárnyát kölcsön adja.

Szabó Éva: Nem tudhatod

Nem tudhatod, milyen lesz a végső, 

Melyik lesz az utolsó napod. 

Nem tudhatod, hogy találnak majd rád, 

S fogja-e akkor valaki kezedet s karod.  

Nem tudhatod, kik találnak rád. 

Magadon kívül, lesz-e rajtad ruhád. 

Ad-e rád valamit, aki majd arra jár. 

Vagy a meztelen igazság leszel csupán.  

Nem tudhatod, amikor odaérsz, 

Letettél-e mindent, mitől ma még félsz. 

Felébredtél-e a végső elalvásra. 

Nyugodt szívvel mész-e át a másvilágra.  

Éppen ezért, mert most nem tudhatsz még semmit. 

Csak azt, hogy majd menned kell, csak ennyit. 

Készülj az útra, a legeslegnagyobbra. 

Tisztítsd tested, lelked percenként, s naponta.  

Felesleges dolgokra többé már nincs időd. 

Vedd oda magadhoz a ruhád s a cipőd 

Hogyha kell, rád adják, akik arra járnak 

Szépnek lássanak majd, kik odaát várnak.  

De ha lehull rólad ruha, hús, csont, köröm 

Lelkedben akkor is éledjen az öröm. 

Hiszen szabad leszel, nem köt ide semmi. 

Többé megbántani sem tud téged senki.  

Csak mindennap mondd ki, a szívedből mantrázd 

Magadnak, másoknak, Istennek, magyarázd. 

Mondjad el a fáknak , mondd el a füveknek: 

Sajnálom, bocsáss, meg, köszönöm, szeretlek.