Szürkére mosta fényeit az ég,
mély kutat ásott magának a bánat.
A bárány úgy hitte: menthetetlen
és nem hitte már, hogy hazatalálhat.
A tövis, mely talpát ízekre szedte,
mélyebbre hatolt, mint bőrében a fagy.
Félénk cserjék súrolták az arcát,
szinte csak lehelték: tudod-e ki vagy?
Merre tévedtél? Meddig jutottál?
S a bárány súgta: minden hiába….
de felemelték akkor, hogy lehunyva szemét
ráhajthassa fejét az égig érő vállra,
hol már sírhat is, mint régen, kisbárány korában,
ha apja nem verte, csak nézte hosszan, hosszan,
s a bárány szívében tudta azt, hogy rossz volt,
de tudta azt is: ez apjának fájt jobban.
Így léptek együtt, mint óriás s a gyermek,
s a magasból a sziklák, mint számkivetett termek
eltörpültek mind az Isten szavától,
s a bárány tudta már: hazavisz a Pásztor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése