testedben hordoztad.
Magadhoz ölelted a föld
színeit az égig nőtt csendben.
Nap mint nap megtetted
a világosság és a sötétség
közötti utat. Nézted a
világot, és szemedbe hullottak
a csillagok.
Te még a földtől ágaztál el, és
hozzáadtad magad a földhöz,
mint a víz és az ég.
Végigtapogatott idegszálaidon
pillanatnyi életed
mozdulásai egy képpé szerkesztődtek.
Megmutattad az emberi természet
széleit: az indulatokat, dühöket,
az elkeseredéseket.
Rám tapadt házad melege
és szaga, elhoztam magammal.
Ezekkel a gondolatokkal
takarózom itt, ahol életem
egyetlen várakozás. Látni
szeretném azokat az ablakokat,
melyek annyi estén világítottak
felém. Belefekszem az este
csendjébe, nem merek mozdulni,
mert elriad.
Mese volt számodra az ének,
távoli szépség, amely elérhetetlen
messzeségben járt előtted.
A füvek, folyók, dombok, szelek
ritmusa is benned volt, mintha
egyedül lettél volna az ég alatt,
földet, fát, eget, istent, szerelmet
egyformán tegezve szólongattál.
Éneked a szerelem forrása,
reménye a szerelemnek.
Érezni a hegylánc leheletét,
szüntelen hozzád ér a szél.