Bella István: Utószó

Ime az írás! Megúntam fölszedegetni

azt, ami nincs. A szalmaszál-esélyt.

Jövőbe ment harang, mohamúlt lep be, semmi-

-szívem csak akkor zendül, ha megzendít a szél.

Bella István: Levél helyett

Már megint esik az eső, már megint
csupa kék-zöld harapás a szívem,
már megint
vörös, zöld, sárga neonjaidban ázom
Varsó
és Budapest:
Hitted volna-e, hogy megnősz, mint a hajam,
mint az eső,
mint a szél a fákban.
Te vagy itt minden romos fal,
minden mécses te vagy, minden parázsló,
tisztelgő rózsa,
s te vagy itt minden új ház,
minden új emelet.
Szorítom arcomhoz hajad, de laza a szél,
kicsúszik ujjaim közül,
nem marad más, csak a hátráló ég,
egyre nehezülő szívem,
közted és köztem,
föld és ég között,
ejtőernyő nélkül szállva,
szabadon.

Bella István: Nélküled

Nélküled lelassul szívem

Nélküled nem ismerek magamra

Nélküled csak nézek magamra

Tűnődök honnan ismerem

Nélküled nem is én vagyok

Csak valaki lézeng helyemben

Ki voltam lakhelye ismeretlen

Másik földrészre távozott

Gyurkovics Tibor: Vízibicikli

Száz pillanat eggyé sűrítve
nagyon ragyog bennünk a nyár
az örvényesi strandon égve
vízibiciklink körbe jár

egy halhatatlan délutánon
csak körbe-körbe míg az ég
reánk teríti mint egy álom
átlátszó selyemköntösét.

Tóth István: Ártatlan világ

Engem nem tudott megingatni senki
  - így szól a nád - mert én egyénileg
  legyezgettem a zavaros vizet,
  hogy zavartalan tudjon elpihenni.

  Nékem tanúim az égbeliek
  - szól a kígyó - nem tekerte el semmi
  az agyamat. Tekerni s tekeregni:
  nékem önként jött az édeni tett.

  Én más elől nem futottam sosem
  - így szól a nyúl, de magamtól jogom van,
  míg saját irhámból ki nem futottam.

  Nem taposhatott énrám senki sem
  - így szól a csizma - s széttaposva hallgat
  a könnyes fű - sok kőre hullott harmat.

Benyó Judit: Madarak az őszben

Hatalmas madár-felhők fejem fölött,
imbolyogva száll az ősz,
szárnyak emelkednek,
magasba repülnek,
táncolnak,
tánc
az éjszakában,
aztán fáradt szárnycsapással,
sűrűlombú fák között megbújnak éjjel,
a csend éjszakájában,
szomjúságom egyre nő -,
őszi harmatba burkolózva, fázósan,
szeretetre vágyva,
visszatérek,
viharvert életem ritka percei
bivalycsordaként törnek át a tájon.

Benyó Judit: Szárnysuhogás

      I

Szárnysuhogás
az ég sötétjében, egyre magasabban,
hová repülsz madár-szívem,
csodamadaram?
Faleveleket kergetsz,
az elsuhanó szerelmet siratod?
Időtlen időkig szeretni,
mögöttem a nyár forró-aromájú lebegése,
most az ősz zizegését hallgatom,
és látom az októberi, sápadt csillagok
sugárzó villogását,
elmaradt ölelések éjszakáinak fájdalma.

                     II

Novemberi köd, sírás hallatszik
a nedves falevelek fölött -
szíved hallom dobogni a novemberi
éjszakában,
álmok az idő sikátorában.
Melletted lenne újra kivirulásom,
életem féktelenül száguldana
vad, zord hegyek felé.

Végh Tamás : Csak a hűség

Tűnékeny, törékeny pillanatokat őrzök. 

Érzem szakadatlan, örök érintésed 

átsuhanni az atlantiszi hómezőkön.

Féltelek, szorítlak, -óvnálak-, tartalak. 

Csak hűségem az, ami állandó marad, 

ha szilánkosra törik a megőrzött pillanat.

Jan Twardowski : semmi

 

Milyen különös ez

mennyire fájt neki

bele akart halni

és most milyen lényegtelen

ostobaságnak érzi

milyen aprócska

semminek

Zsille Gábor fordítása

Székely Magda : A másik

A másik gyorsabb. Övé a vita. 

Érveit könnyű váltogatnia. 

De folytonos diadala felett 

Vár irgalommal az egyetlen egy.

Csoóri Sándor: Fénykép, nagy háttérrel

Behajolok a képbe s arcomnál
megáll a Nap, mintha te volnál.

Az utcán senki, csak a délután
gyalogol négy ludunk után.

Nézd, mielőtt szerettél volna,
itt folyt a gyerekkor folyója.

Homokjába halat rajzoltam:
ússzon az elképzelt habokban.

Az öröklét is idefénylett,
mint mennyei tükör-csendélet.

Nem tudtam, hogy felnőtt leszek
s halált iszom, követ eszek.

Jó volt itt szegénynek is lenni,
mezitláb záporban kerengni –

ha anyám nem sírt volna annyit,
szegény maradtam volna mindig…

Zöldek a lombok, mint az álom
ökrei – ballagnak át az árkon.

Időm kevés van emlékezni,
tégedet lehet csak szeretni

s nézni e szalmasárga utcát,
mint az életet… elejét, hosszát,

s hallgatni, hogy a jegenyék
hogyan szülik meg a zenét.

Jan Twardowski: Létezel

„…ne szórjátok gyöngyeiteket sertések elé” (Mt 7,6)

Létezem mert Létezel
csupán ennyin áll a hit
a remény a szeretet a szépen megírt imádságok
a nagy Aquinoi és a kis Lisieux-i
mindazok kik titokban a szentek példáján nőnek
az aggodalmas lámpás amint Istennél őrködik
az első szerelmet követő könny mely
akár a gyöngy (de nem a sertések előtt)
az emberi és állati sorsok mik túl kurták betegesek
a halál mi egy gödrön egy sírbolton keresztül repít
az értelem az értelmen túl kezdődik
létezem mert Létezel – hinni a legegyszerűbben kell

a kiművelt hit az ördögnél lakik

Gyurkovics Tibor: Nap – hold

Villódzni látom a szemedben a napot

s ahogy ragyog a hold ha hűvös este lesz

égi morzejelek a zöld táviratot

boldogan betűzik: szeretlek és szeretsz.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

  saját fotó

                                                                                                                                                                       
Ha pasztellképet rajzolnék a csendről,
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.
Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemállnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,

csak örökli a mennyet és pokolt.

Gyurkovics Tibor: Minden levél

Minden levél és minden alkonyat
neked babuskál, neked tartogat.

A föllobogó fényes nyári tűz
forróságával az ajkadba űz.

Szádba, szívedbe, fogaid közé:
örömmé égjek, váljak derűvé.

Neked emel az ég fölé a táj:
örömmé érik bennem a határ,

hogy fölragyogjak neked mint a nap
neked tartogat minden alkonyat,

neked babuskál mindegyik levél,
amely szerelmes ujjaidhoz ér,

ha végül végig egy leszek veled:
szerelem-nyár, szerelem-őrület

láng legyen testünk és láng a ruhánk,
ahogy maga az Isten szabta ránk…

Müller Dezső: Kálvin

  Amikor Genfben megtébolyultak a lelkek
  szemed korhadó kútjából könnyet merítettél
  haragra dühre izzó sebekre nyári szellőt tettél
  s Ige-fuvolával tisztogattad lelked

  Ha próbálták fejedet elcsavarni itt lenn
  s a bárgyúk gyűlölete szívedbe ötlött
  keményen susogott közöttük az öklöd
  madárként röpített csúcsokra az Isten

  De bölcs könyveidet ma megszállja a por
  legendás híredet elnyeli az utókor
  már nem tündökölnek nálunk az antik fegyverek

  S ott is ahol szólnak még harangjaink
  s épülnek gyorsan délceg imaházaink
  bágyadt kezünkből kisiklanak az emberek.

Zsiskú János: Kolduskeringő

Amadeus Mozart egy napon Bécs környékén sétált, amikor egy koldus
  közeledett hozzá, és alamizsnát kért. Mozart valamit adni szeretett
  volna neki, de nem volt nála a pénztárcája. Így szólt a koldushoz:
  - Jóember, jöjjön velem! Betértek egy közeli kocsmába, ahol a
  zeneszerző papírt és tollat kért, és néhány perc alatt megkomponált
  egy keringőt. Aztán néhány sort írt kiadójának, és szerzeményét,
  a levéllel együtt átadta a koldusnak, hogy vigye el a címzetthez,
  és amit azért kapni fog, az az övé lehet. A koldus néhány garas
  reményében engedelmeskedett. Meglepetése határtalan volt, amikor a
  kiadó három tízforintos aranyat nyújtott át neki. A Kolduskeringő
  tantiemjének boldog tulajdonosáról tudjuk, hogy végig ette Bécs
  valamennyi vendéglőjét és kifőzdéjét.


  Koldus vagyok. A nyomorultak
  seregében is csak egy pária,
  de egyszer megállott előttem
  álruhásan az Isten szent Fia.
  Még idejében észrevettem,
  hogy egyetlen zsebet se varrtak
  a köntösére, ezek szerint
  nagy alamizsnapénzt sem adhat.
  És mégis zengtem elnyújtottan
  a koldussírást nyekergően,
  követelőzve, szemtelenül,
  cifrázva, ahogy kitelt tőlem.
  Ágrólszakadtabb ágrólszakadt
  hiszem, hogy akkor nem volt nálam,
  ahogy a Mester füleibe
  teletorokból ordibáltam.
  Végigmért, aztán bevitt engem
  egy kis templomba, kocsma helyett
  s átadott néhány szerzőjogi
  szempontból tisztázatlan verset.
  Ezekből élek én azóta.
  Szavalom, írom, hordom őket,
  mert Vers és Ige Krisztusomból
  adatott nekem, mint előleg.
  Én ácsingózom útszegélyen,
  mint látványnak is elrettentő,
  de minden következő percben
  megszánhat engem is a Szerző.
  Sosem tudom az időpontját
  annak, amikor elém lebben,
  feleszmélek egy Tőle kapott
  ajándékverssel tenyeremben.
  Kifőzdék kosztját ette végig
  a koldus, akit megszánt Mozart
  Én azt élem fel apródonként,
  hogy Jézus Krisztus egyszer itt járt.

Gyurkovics Tibor: Minden

Minden vagy, ami nem lehetsz,

egyre ragyogóbb, egyre szebb,

kirajzolódó, mint a seb,

amit farkasok ejtenek a szívemen,

s ha nem lehet, akkor sem tudok

véremet veszítve élni, csak veled

Gyurkovics Tibor: Ketten

Beszélünk. Ülsz a pamlag
karfáján, lábadat
előrenyújtod. Hallgat
az arcod, mint a vak.

Szemed mélyén rekedten
ül a világ, a csönd,
mint ha gipszüregekbe
valaki ólmot önt.

Szeretni kéne egymást.
Kinn alig fúj a szél,
és az egyik levél a
másik levélhez ér.

A mozdulat törötten
elfekszik, mint a kar,
beszél a száj bezárt és
nyitott szavaival.

Virág az asztalon van,
piros, fehér virág.
Úgy nézek tétovázva,
mint egy betűre, rád,

és messze, ki a térre,
pontatlanul, tovább,
ahol a nagy vizek közt
az ember mit se lát.

A kert fölényes és nagy,
nem esik az eső,
a napfény hosszu szárán
zuhog alá a hő.

Szeretni kéne egymást,
talán kicsit, alig,
mellékesen, amíg az
ember meghalhatik.

De hull a perc bogyója
s az órák lapja áll
és te a semmiségbe
meredsz, akár a váll.

Gyurkovics Tibor: Ha szeretlek...

Ha szeretlek nagyon szeretlek,

ha kicsit akkor is nagyon.

Otthagytam az életemet,

s a szívemet az asztalon.

Gál Éva Emese: Közöny

 

Mennyi közöny épül körénk!
A távlat a falon túl él, láthatatlanul.
Ablaka sincs a kiábrándulásnak:
a tekintet magára visszahull.

És azért sem mi vagyunk a felelõsek,
hogy nincs különb erkölcsi menedék,
mint zárt falat mutatni az idõnek,
ha jövõ helyett hazugság a tét!

Kívülrõl közöny ez a hitetlenség,
de belül hiány, vesztés, fájdalom,
ami úgy tapogatja körül csendjét,
mint oltárt a sugár, ünnepnapon,

mert kívülrõl ûzik a veszteségek
a fal mögé, ahol mindent sirat,
s mert csak az élõ tudja, mi az élet,
csak õ emelhet rá védõfalat.

Oly furcsa, hogy a közöny arca menti
az emberben azt, ami emberi,
egy olyan világban, amit már semmi
nem tud magához visszamenteni!

Ahol a szó álarc, s az arc alatta
bárgyú korong, de mély árnyéka van,
sötétje az idõt is fogva tartja:
a nyomor börtön, rabja hontalan.

Egy olyan világban, ahol a szellem,
hit, érzés, álom eladó lehet,
és számláit a lelkiismeretben
kiegyenlíthetik sötét egek,

hogy az égbolt súlyától megroppanjon,
vagy elsüllyedjen a látóhatár,
s ne legyen távlat, ami összetartson,
Isten, ami a körívébe zár.

Egy olyan világban már nincsen ember,
csak az embert hamisító vadak,
s ha nem vonítsz együtt nem-emberekkel,
rád épülnek maguktól a falak.

Gál Éva Emese: Severs

És egyszer minden ajtó zárva lesz.
Sehonnan nem indulsz, és sehová nem
érkezel meg, csak egyre kint rekedsz,
még azt reméled, hogy valaki vár benn,

de a ház egyre ismeretlenebb,
hiába kopogtatsz, magad se hallod,
emlékeid se tartanak veled,
világod hiányát mintázza arcod.

Makacsul vársz, vagy bolyongsz, egyre megy,
nem változik se kint, se bent a semmi.
Nemlétedben a lét se lesne meg,
miért kellene neked észrevenni?

Szabad vagy! Ez se élet, se halál.
Dörömbölsz? Rúgsz? Az ajtónak se fáj.

Jan Twardowski: logika nélkül

a logika nélkül való vezet el a hithez
a csillag mely csak úgy lehull senkiért
a nyúl melynek a félelem az egyetlen fegyvere
a félbeszakadt szerelem
a balszerencsés boldogság
a remény pónija
és a szutykos alak ki eljött hogy szóljon
hideg van nagyon s az Úr Jézus lengén öltözött
az elhervadó rózsa
a féllábbal evező hattyú

túl nagy az Úristen hogy a fejünkbe férjen

Zsille Gábor fordítása

Szabó Lőrinc: Versek a havasról II. (Ébredés)

 

Áttetsző arany ingében ragyogva

jött a nyári hajnal az égen át:
azt hitte, hogy még alszom, mert mikor
házam elé ért, elmosolyodott,
körülnézett s a nyitott ablakon
nesztelenül beugrott a szobámba,
aztán könnyű ingét ágyamra dobva
bebújt hozzám a takaró alá.
Azt hitte, hogy még alszom s megölelt
s én mozdulni se mertem, félve, hogy
felébredek és álomnak remélve,
hogy ébren vagyok…és húnyt szemmel és
mozdulatlanul és remegve tűrtem,
hogy karjaimba fészkelje magát,
s mintha egyetlen érzék erejébe
gyűlt volna testem-lelkem minden éhe
és szomja és a beteljesedés
minden ígérete, csak a tapintás
néma ajkával s vak szemeivel
szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem
az égi vendég ajándékait:
ujjainak játékában a napfény
lobogó lepkéit, karjában a
rét illatának harmatos husát
s egész testében az egymásbaringó
felhők mindenütt egyforma ölét.
Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul
feküdtem ott gyanútlan karokban,
de mikor végre álom s ébredés közt
félig tolvaj s fél-részeg öntudattal
megloptam az istenek gyönyörét,
nem bírtam tovább és csókolni kezdtem
és felütöttem a szememet…Ő
épp fölnézett rám: A kedves mosoly
megüvegesedett rémült szemén,
arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen:
Te meglestél!… – sikoltotta s felugrott
és menekült, már az ablakhoz ért
és belefoszlott a hajnali égbe.
Én felültem és értelmetlenül
és soká bámultam magam elé:
szénaszag csapott be az ablakon,
messziről zúgott a hegyi patak,
a szoba még sötét volt, de a nap már
ágyamra tűzött, és a takarón
úgy pihent a fény tűzfátyola, mint
egy odadobott könnyű arany ing.

Staszków Jan: Az utolsó pillanat

Amikor egy ember elmegy
az olyan mintha
egy húr
pattanna el
mint egy madár
amelyik egy pillanatra
elhallgatott
szárnyával az égen
Amikor egy ember eltávozik
mintegy meredek
tópartok
fordulnak el mint a rétek
az égtől
az eke kőbe ütődik
ebben a pillanatban
és a szeleknek még egyszer
össze kell számolni
valaki
lépteit
Amikor egy ember elnémul
örökre
világa legtávolabbi
zugában
a nap minden bizonnyal
a legrövidebb pillantással kihuny
de ezt látni
senki sem akarja
mert
az ehhez a pillanathoz
vezető ösvényét is
ki kell taposnia
Már
nincs
aki ismét hamut
hintene
a fejére
És még mit mondhatnék
az egész világnak
amikor
ebben az egyetlen
pillanatban
örökre eltávozott
az Ember.

Dabi István ford.

Csoóri Sándor: Háttal állok

Háttal állok már minden ragyogásnak,
minden mosolynak,
minden bűnnek.
Legbelül csupa múlt vagyok.

A sértődékeny evangélisták
lehettek ilyen elvadultak,
akik már a Holdnak is megüzenték:
fényeskedhetsz, barátunk,
de már csak nélkülünk!

Honnan sodródhat felém
ez a sebzett fölény?
Honnan és miért?
Talán, mert szemem láttára
öltek embert
s lőttek fejbe megsérült lovakat?
És fülem hallatára
esküdött meg jó néhány lángész,
hogy az esőcsepp is háborog
akár a tenger.

Ettől lettem hát ilyen sorsos ember;
átlátszó, mint egy ablak,
átlátszó, mint egy apáca,
s ettől kongattam meg hangosan
még a tulipánokat is...
tanuljatok meg végre föltámadni,
hisz a világ
minden gótikus tornya a tiétek.
Nektek azonban csak egy illatos
szivar kellett
egy még illatosabb háború,
hogy ne fakuljon meg
      ez az élet!

Képes Géza: Te

Micsoda áram zuhog át rajtunk!

Mint villanyvezeték
összesodort két különnemű szára:
lobogunk egybefonódva
s kigyullad a lámpa:
vágy és gyönyör -
soha csömör,
egy pillanatra sem.

Húsz éve már pillantásodra pendül
megfeszült idegem.
Nélküled a föld mint távoli bolygó
forog süketen, betegen.

Fény és sötét, páncél, mi véd:
ez vagy, s a tiszta öröm,
mely átölel, nem enged el,
nem enged, bármi jön...

Egyed Emese: Hold

Ez a második este. A havat

begyükről tépik messzi madarak,

és tudom, hogy a lelkem beleroppan.
Világít most a táj. Ha hold-hajómban

ott az árnyékod, kedves, ne csodálkozz!
Kötözd magad erősen a világhoz:
óriás szárnycsapás (hullámnak vélnéd)
mint örvény kábít el, hópelyhek fényét

nem látom táncolni a szemeden.
Ne kérdezz, már úgysem találom el,
mi lesz velünk. Túl messzire eveztem.

Kristálytollú havak zizegése a jel.
A kormányt eleresztem.
Süllyed a hold a hóesésben.

Tamás Tímea: Lényeg

az idő arcodra tapad
reszkető kézzel kapaszkodik
körmei már bőröd alatt
visszanézel
költőkre gondolsz s filozófusokra
kik tudták mi miért s mi végre van
fárasztó s okos valamennyi
kik tudták hogy kell a világot
fabrikált mércék alapján kinevetni

csak állsz
az útfélen benzingőz arcodban a szél
nem tudod mi miért s mi végre van
reggel kenyeret szelsz
mosol vasalsz pelenkát cserélsz
az idő tapad arcodra
az ismétlődés
hajnalban szabadon álmodsz valamiről
az óracsengésig
amikor kezdődik
az amit elmondhatnál
de hallgatsz
valahol valamikor valamilyen hatalmak
ezt osztották Neked
így ott állsz az útszélen
minden reggel
ahonnan senki
de egyszer kegyelmesen majd
az idő fog elvezetni

Tamás Tímea: Reminiszcencia

odú a szerelmed
rókalyuk
két kijárattal
itt állok
Isten kék ege alatt
rám tűz a nap
tudom hogy rajtad hol a lakat
s a kulcsot is láttam
a rókalyukban
ott marad

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
avar van – barna a határ
vigyázz a világ kívüled is van
nem keresed s így nem talál
rád a templomok s füvek
kesernyés sárga illata
s hiába jössz ki a rókalyukból
visszamész hisz ott van a haza
háza maroknyi lelkecskédnek
mely néha gyíkokra nyelvet öltöget
s nem hallja soha fényes hajnalokon
ciripelni a balga tücsköket

sár tapad kezemhez
lassan letörlöm
ősz van – barna a határ
elmegyek
lesz még ki rád talál
a szék ma fehér szegélyes
feltűzöm lassan a hajam
a szobádból halkan kilépek
az Úr napja süt rám boldogan
sic transit gloria mundi
szellő viháncol hangosan
s az éj szelíd trónja körül
békák brekegnek boldogan

Rákos Sándor: Egynémely gyűlölködőkhöz

Bármily csattogó foggal prédikáljátok is

a gyűlölet evangéliumát, s bármekkora

hittel hinnétek igaznak a nem-igazat

(noha gyanítom, hitetek meg az érdek

jó házasságot kötött),

nem győzhettek, mert, „jaj annak, ki fegyvert…”!

Rég kicsorbult kardot, hazug ügyért!

Anna Isztomina: (A világon nincs...)

A világon nincs erősebb az időnél,

Meghajlítja az ifjaknak testét,

A szépek arcán lesz ócska festék,

A hajat kitépi. Nincs ki őt legyőzné.

Kegyetlen nagyon, mint e század, pontosan,

Egyet suhint, és mindenki mélybe zuhan.

Dabi István fordítása

Gál Éva Emese: Értelem

Tán küzd velünk az életért az ész?
De éberen őrködni nem szabadság,
hát így is értelmetlen az egész!
A végest a mélységek fogva tartják,
a végtelen pedig szerte szakít,
mert nem egy táj az értelem s a lélek.
Ez araszolgatja távlatait,
az távlatokon túl nyer üdvösséget.
A léleknek lételeme a hit,
az értelem lételeme a kétség,
mégis együtt alkotnak emberit,
hogy a végtelent végessel kísértsék,
míg az élet, melyből e szárnyak nőnek,
tovább féli a dzsungeli időket!

Gál Éva Emese: Vidék

Lehet, hogy tőled mindent elvehetnek,
mert semmid sincs a fényeken kívül,
de azok lesznek veled kevesebbek,
akikben lassan életed kihűl.
Fölébredsz. Ím, a valóság marasztal,
a gyermek követeli a mosolyt,
körbekerít egy törékeny vígasszal,
s már az bánt, ami lesz, nem ami volt.
Már ő fáj, ki még nem tudja, mi végre
göngyölgeted mosolyok melegébe,
kísérje hűen egy igaz mese,
amelyből teremthet olyan vidéket,
ahová sehonnan is visszatérhet,
ha majdan mindent elveszítene.

Gál Éva Emese: Dimenziók

Mint gyermeket, hajt a kíváncsiság,
hogy fölboncoljuk a játék-világot,
és szétziláljuk a harmóniát,
amit lelkünk még értett, érzett, látott,
s amit nem tudunk összerakni már.
Elvetéltük az örök teljességet.
Olyan ez, mint a kivívott halál:
értelmünk késétől pusztul az élet.
Nincs falnál kegyetlenebb átmenet:
végtelen vég a véges végtelenben,
mert minden istenség istent teremt
maga fölé, hogy tökéletesedjen,
s a tökély egyre tökéletlenebb.
Az egymást megváltó dimenziókból
nem támad föl, csak az üres kereszt,
s a fejlődés oly zűrzavarba torkoll,
hogy nem uralhatja már értelem.
Nem emberé, de örök istené se!
E sok-sok dimenziós félelem
szorít vissza a síkok tengerébe.

Kassák Lajos: Számvetés

Mi tagadás benne, ma-holnap öreg leszek
aztán aggastyán, asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Ezüstszín hajam és szakállam nem simogatják meg
békítő kezek s nem lesz, aki jóakaratú szavakkal mondaná
rendezd el homlokod ráncait és vigyázz magadra

Múltja emlékeiből hogyan élhet meg valaki
s ma-holnap nem lesznek már csak emlékeim.

A világ kereke forog tovább árnyékban és fényben
a madarak átszállnak egyik ágról a másikra s a virágok is
nyílnak tovább az ősi törvények rendje szerint
számomra kegyes ajándék a jelen pillanat
s nem tudom, mit kezdjek vele, hol van a színe s hol a visszája.

Fordulok jobbra, fordulok balra s akár a szegény kötéltáncos
ha elvesztette az egyensúlyt – ó, megfoghatatlan fénysugár
minden pillanatban alázuhanhatok a mélybe.

S mi vár rám túl e világon, a végtelennek tűnő
hétköznapok után, melyek rámvésték jegyeiket.

Béremet hol vehetem fel a munkáért, amit végeztem
s kinek köszönjem meg, hogy olyan lassan tört össze a szívem
amely állandóan a Jó és Rossz fogaskerekei között vérzett.

Ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
de mielőtt elhagynám a házat, ahol menedéket leltem
s az asztalt, amin eledeleimet fogyasztottam el

jöjj velem te idegen, akihez küldöm ezt a verset
jöjj velem tétovázás és kérdezgetés nélkül
keressük meg a kaput, mely ama csodálatos kertre nyílik.

Fogd meg a kezemet, ismeretlen ismeretlen testvér
s igazíts el, hogy melyik útra térjek a sok közül.

Bejártam nagy részét a földnek, láttam sok szép dolgot
hallottam az ég mennydörgését s a szerelmesek dadogását
s ó, lassan mögöttem marad minden
ma-holnap öreg leszek s aztán aggastyán
asszony nélkül és gyerekek nélkül.

Nemes Nagy Ágnes: A völgyben

Barátaim! Igy hagytok elzuhanni,
pusztulni szomjan, mint az állatot!
Egy istállóban együtt, legalább
néhány falás meleget adjatok.

A völgyben jártam. Kő volt, csupa kő,
s a kő alatt, hol pincebogarak
másznak, kavics volt, s a kavics alatt
csillámpaláig szúrt a déli nap.

Csak néhány tüskös csudafa-bokor,
üres folyóágy, forrás víztelen,
kürtők, vizaknák, odvak, árterek,
s az ég alatt mindegyik meztelen.

S tarkább e táj, mint a valódi táj,
hegyes a szin és szikrázik, hogy éljen –
de este lesz. Ne hagyjatok magam
a csillagokkal kikövezett éjben.

Cseh Katalin: Mindegy

Akinek már mindegy, hogy

kedd van-e ma, vagy éppen
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje

Juhász Gyula: Immortel

Én kedvesem, ha majd a hűvös ágyon
Némán heverve hallgatom szünetlen,
Hogy az eső kopog az őszi csendben
S hogy nő szívemből égő, vad virágom,

Ha majd a hold halvány mosolya réved
Kísértetes estéken egy keresztre,
Mely nékem is nyugalmat hoz s az élet
Kínját megváltja: gondolj kedvesedre.

Ne arra, aki nem tudott e földön
Szeretni és gyűlölni, halni, élni,
Kinek a léte rabság, sírja börtön,

De arra, aki száll büszkén az égi
Szivárvány hídján boldogan dalolva
S nem hervadó rózsát fon homlokodra.

Hajnal Anna: Formáltál engem örömödre

Formáltál engem örömödre,
két könnyű lábbal, szinte szállnék,
s ha hirtelen kinőne szárnyam,
nem lenne váratlan ajándék,
mert aki lát, meglátja rajtam:
ez itt az Isten kedvelt lánya,
akit a szelek körüllengnek,
s kinek a tavasz új ruhája.

Formáltál engem örömödre,
de ékesíts fel most csodákkal!
szivárványt küldj sötét szemére,
ha lát, lásson hétszín varázzsal!
hadd lásson tündéreknél szebbnek,
éjjel nevemre felriadjon,
mint akit ékes villám keltett,
s utána szédülten virrasszon.

Ha jön a reggel, minden fényben,
harmatban, hőben felidézzen,
ha nem lát, értem sóvárogjon,
és hogyha lát, hát megigézzem.
formáltál engem örömödre,
de öltöztess most illatokba!
lépéseim füröszd zenében,
s csillagokat bűvölj hajamba.

Tedd meg most legnagyobb csodádat,
segítsed meg most kicsi lányod,
mert ha nem látom, érte sírok,
s ha látom, majdnem holtra válok,
tedd, étlen-szomjan engem várjon,
és sírjon értem apadatlan,
s boríts el minden édességgel,
hogy mindezért megvigasztaljam.

Beke Zsuzsa: Égi sugallat

Kuporgok a barlangnál

ahová temettek Uram,

várom érkezésed,

Felém nyújtod az égi

boldogságot amit ígértél,

figyelek...

Csönd van, sehol egy

lélek, földi nyugalom,

csak egy szárnysuhanást

hallok, s tudom eljöttek

Érted az angyalok

Puskás Attila: A csúcson túl

(Erőss Zsoltért)

A csúcson túl ocsúdok,

Fény van és meleg.

A kéz, amit nyújtotok,

Felsegít. Megyek.

Élni csak itt tudok:

Fehérben tündöklő hegyek.

Nem kéne sírnotok,

Tágasak fent itt a Terek.

Jönnek még párducok,

Csákánnyal törik a jeget.

Halljátok?

Angyalok vonulnak,

Barátom mosolya integet.

Nagyon jó, nagyon jó…

Maradok...

Takaróm hóból.

Párnám a fodrozó fellegek.

Cseh Katalin: Számonkérés

 hol vagyunk mi, mikor

szél támad a fákra,

s dércsipkét küld az ősz

fáradt virágágyra?

hol vagyunk mi, mikor

a csengettyű szól,

hol vannak az álmok,

mikor szavaim csendbe mártom,

hol vannak, mondd, hol?

És hol vagytok ti, mikor

a tél fázik, jéghegyek

tetején bohém remény játszik,

mikor a kés éle belefut a fénybe,

a holtat is felébreszti a jajveszékelése?

És hol vannak ők, mikor a hegy orma

közönyösen néz a vágyakozó Holdra,

mikor a hóvilágban füstöl a hóember

szája, s csillagablakból

dől a, dől a pára?