Akinek már mindegy, hogy
vasárnap, az már sohasem
lázad, nem lángol, mint a
tulipán, nem veri fel a házat,
hallgat, csak hallgat hónapokon,
éveken át, míg egyszer valaki jön,
és leoltja a szobában a lámpát,
még nem végleg, csak reggelig,
csak az utolsó hulló hajszálig,
az arcon mélyül már a repedés,
a két tenyér maga a legszebb
könyörgés, s a lábakon a bőr már
latyakos, de még járnak, még ha kell
fáznak, sőt remegnek,
akinek már mindegy, hogy hó hull-e
vagy zápor, abban romokban áll már
mindenféle mámor,
akinek már mindegy, hogy reggel van
vagy este, annak sikolya is olyan,
mint a csendje
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése