Boldog új évet kívánok minden kedves olvasómnak!
2015. december 31., csütörtök
Csákváry Zoltán: Újévi imádság
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén.
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Romokból építsz boldog holnapot,
Hozzád küldjük ma szívünk imádságát
Uram, ne hagyd el árva magyarod!
Ne hagyd el őket, akik téged hívnak
A mélységből kiáltva szent neved.
Megváltást váró rongyos rabjaidnak
Add meg Uram a napi kenyeret.
Segítsd őket, kik mindig másnak vetnek,
Kiknél az éhség elsőnek kopog,
Mert áldásodból csak akkor ehetnek,
Ha a zsarnok vérebje jóllakott.
Takard be őket tél hidege ellen!
Hozz sebeikre enyhe gyógyulást!
Adj, Uram, nekik áldó két kezeddel
Bő szüretet és gazdag aratást!
Légy velük, akik verejtékben ázva
Az új Bábelhez hordják a követ,
S mentse meg őket irgalmad csodája,
Amikor a torony mindent eltemet.
Minden áldásod, amit nékünk szántál
Oszd ki közöttünk az újév során,
Hogy túl a tél lidércnyomásos álmán
Élőket köszöntsön a napsugár.
Add, hogy túléljék, amit rájuk mértek,
Keresztre verték, adj hozzá erőt.
Adj nekik, Uram, száz kísértő fénynél
Fénylőbb csillagot, égi vezetőt.
Vezesd őket, hogy soha, soha többé
El ne tévelyedjen a mi nemzetünk.
Légy velük, Uram, most és mindörökké,
Akkor is, mikor mi már nem leszünk.
Akkor is, mikor jő a boldog holnap,
S parányi sorsunk emléke sem él,
Sárga csontvázunk felett zöld fű sarjad,
Szívünk porával messze szállt a szél.
Ki jelen vagy a tűzben és a jégben,
Csillagok közt és bányák mély ölén,
Sötét árnyékban, fénylő napsütésben,
Madárdalban és kis gyermek szemén,
Ki igazgatod sorsok fordulását,
Uram, ne hagyd el árva magyarod,
Hallgasd meg szívünk újévi imáját,
És legyen minden úgy, mint akarod.
2015. december 27., vasárnap
Lőrinczi L. Anna: A hó csendje
Néma a táj, bár ezer pille tánca zeng
s nézem, hogy földet ér e vidám fergeteg.
A körforgás örök - részük a végtelen -,
csillogásaikban szivárványt ölt a csend.
Fehérbe öltözött a cifra, tarka lét.
Egy gondolat röpít - hiába küzdenék -,
monoton hangja suttogva űzött feléd
hideg, alvó fényével fájón mély az éj.
Majd a hajnal - várom... az ösztön még remél!
Majd a holnap - hinnem kell, megtudni mit ér!
Majd a kikelet - egy hulló csillag... Ne féld
a végtelent - hogy a körforgás része légy!
s nézem, hogy földet ér e vidám fergeteg.
A körforgás örök - részük a végtelen -,
csillogásaikban szivárványt ölt a csend.
Fehérbe öltözött a cifra, tarka lét.
Egy gondolat röpít - hiába küzdenék -,
monoton hangja suttogva űzött feléd
hideg, alvó fényével fájón mély az éj.
Majd a hajnal - várom... az ösztön még remél!
Majd a holnap - hinnem kell, megtudni mit ér!
Majd a kikelet - egy hulló csillag... Ne féld
a végtelent - hogy a körforgás része légy!
Margaret Atwood: Mindenből csak egy van
Nem egy fát: a fát
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét - új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll: akarom.
Akarom.
Imreh András fordítása
láttuk, szélben kettényílt lombbal, meghajolva,
amilyen sose lesz már. A földet
átütő nyárcsinálók nem fűszálak,
levelek lesznek ismét - új szavak
kellenek majd. Becsukom
a szemem, eltűnik a nyelv. Felemás,
fekete-narancssárga arcú macska
fészkel vedlő bundámban, teázom,
tenyeremben meleg csésze, soha többé
nem érzem ezt, így. Az asztal a szeszélyes
tányérokkal tompán, hamvadva ragyog,
kinézek rád: mint fák vagy mondatok,
véletlenszerű vagy a téli konyhában,
belém jutsz, kikopsz, idővel eltűnsz,
de ahogy egy elnyűtt, gyászos, sekélyes
dallamra táncolsz egymagadban
a járólapokon, kezedben kanál, a hajad
kukkra áll, gyönyörködöm meglepődött
testedben. Akár ki is mondhatom,
habár csak egyszer, habár a szó
elszáll: akarom.
Akarom.
Imreh András fordítása
Margaret Atwood: Georgiai strand
Télen üres a strand,
de déli fekvésű, így hó sincs.
Üres, tehát
békés, vagy épp kihalt.
Kétféle ember jár itt:
aki azt hiszi, szeretik
és aki azt, hogy nem.
Én sem ilyen, sem olyan nem vagyok.
Üres kagylókat gyűjtök,
kinyíltakat-kinyírtakat -
csak a tökéleteseket
tartom meg, hogy kinek, nem is tudom.
A víz mellett lenyúzott,
folyékony, idő-szürkített fák,
halálra gyötörtek, vagy éppen
kecsesek vagy szenvedélyesek.
Ami biztos: kicsavarodtak.
A nem szűnő szélben.
Az üres tér, mely nem üres
tér, átkel rajtam.
A szikes mocsár felé jövök vissza -
matt sárga, rozsdaszínű,
suttog magában,
de ez csak nekünk szomorú.
Imreh András fordítása
de déli fekvésű, így hó sincs.
Üres, tehát
békés, vagy épp kihalt.
Kétféle ember jár itt:
aki azt hiszi, szeretik
és aki azt, hogy nem.
Én sem ilyen, sem olyan nem vagyok.
Üres kagylókat gyűjtök,
kinyíltakat-kinyírtakat -
csak a tökéleteseket
tartom meg, hogy kinek, nem is tudom.
A víz mellett lenyúzott,
folyékony, idő-szürkített fák,
halálra gyötörtek, vagy éppen
kecsesek vagy szenvedélyesek.
Ami biztos: kicsavarodtak.
A nem szűnő szélben.
Az üres tér, mely nem üres
tér, átkel rajtam.
A szikes mocsár felé jövök vissza -
matt sárga, rozsdaszínű,
suttog magában,
de ez csak nekünk szomorú.
Imreh András fordítása
2015. december 23., szerda
Babits Mihály: Karácsonyi ének
Mért fekszel jászolban, ég királya?
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Visszasírsz az éhes barikára.
Zenghetnél, lenghetnél angyalok közt:
mégis itt rídogálsz, állatok közt.
Bölcs bocik szájának langy fuvalma
jobb tán mint csillag-ür szele volna?
Jobb talán a puha széna-alom,
mint a magas égi birodalom?
Istálló párája, jobb az neked,
mint gazdag nárdusok és kenetek?
Lábadhoz tömjén hullt és arany hullt:
kezed csak bús anyád melléért nyult…
Becsesnek láttad te e földi test
koldusruháját, hogy fölvetted ezt?
s nem vélted rossznak a zord életet?
te, kiről zengjük, hogy „megszületett”!
Szeress hát minket is, koldusokat!
Lelkünkben gyujts pici gyertyát sokat.
Csengess éjünkön át, s csillantsd elénk
törékeny játékunkat, a reményt.
Bódás János: Nem akadt hely
Nép a nép hátán nyüzsög Betlehemben,
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
s hogy jött, Akit évezredek óta vártak,
- mily szégyen ez – a vaksággal vert ember
nem adott helyet az Isten Fiának!
Ím, legelõször barmok szeme tágul
ámulattal az égi Jövevényre,
s egy vén istálló korhadt jászolábul
elégült meg milliók lelki éhe.
Nem volt hely! S ma sincs! Lelkünk tele van,
száz indulat zsibongó népe lakja,
s Krisztus bolyong, az Isten hontalan!
…Feléd vezet ma szent Karácsony napja,
s szennyes szívem szállásnak felajánlom:
fogadd el, Jézus, s légy Uram, Királyom!
Túrmezei Erzsébet: Kérdez a gyermek
„Ott fenn lakott a csillagok felett,
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
de amikor karácsony este lett,
Lejött a földre, mint kicsiny gyerek.
És ó, a hidegszívű emberek!
Kis istállóban kellett hálnia.
Szalmán feküdt Ő, az Isten Fia.
Elhagyta érettünk az egeket.
Ugye-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa nem szól. Olyan hallgatag.
De a kis kedvenc nem vár szavakat,
Odaszorítja vállára meleg,
kipirult arcát, s tovább csicsereg.
„Kicsiny gyermek lett, gyenge és szegény,
és ott aludt az állatok helyén,
szűk istállóban. Nem is érthetem.
Milyen meleg ágyacskám van nekem,
pedig csak a te kis lányod vagyok.
S Ő, Isten Fia, Ő, a legnagyobb,
szalmán feküdt, amikor született.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Kint csillagfényes hideg este… tél…
Bent apja ölén kis leány beszél.
„Ott se nyughatott szalma-fekhelyén.
Futniuk kellett éjnek-éjjelén.
Halálra keresték a katonák.
Menekültek a pusztaságon át.
Milyen keserves útjuk lehetett.
Ugy-e, apukám, nagyon szereted?”
Az apa leteszi a gyermeket.
„Ugy-e, szereted? Ugye, szereted?”
Nem bírja már, el kell rohannia.
A jászolban fekvő Isten Fia
karácsonyesti képe kergeti.
Feledte és most nem feledheti.
Most a szeméből könnyre-könny fakad.
Most vádakat hall, kínzó vádakat.
Elmenekülne még, de nem lehet.
Most utolérte az a szeretet.
S míg a szívébe égi béke tér,
mintha körül a hólepett, fehér
tetők, utak felett távol zene,
angyalok tiszta hangja zengene
szívet szólongató, szép éneke:
„Szegény lett érted. Ugy-e, szereted?”
2015. december 20., vasárnap
Túrmezei Erzsébet: Adventi követség
Vasárnap. Ádventi, utolsó.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
Rá gondolok, Aki testté lett.
Ura volt térnek, időnek,
s foglya lett az időnek, térnek.
Rá gondolok, Aki gyalog járt.
Útszéli virágra mosolygott.
Bezárva a térbe, időbe,
viselte az emberi sorsot.
Foglya lett a térnek, időnek,
hogy én fogoly, szabad lehessek.
Hogy egyszer a téren, időn túl
szabad szívvel hazamehessek.
Megérkezünk. Az útnak vége.
Ádventi harangok zenélnek
Róla, aki ma is bezörget,
az Igéről, aki testté lett.
Gyalog, hajón, autón, vonaton,
mindegy, csak ott menjen mindig a lábam,
míg hazaér téren, időn át,
mindenütt a lába nyomában.
2015. december 16., szerda
Boda Magdolna: (ha)
Ha egy napon eljössz,
megkínállak kandírozott szeretettel
és borsmentateával.
Ha eljössz,
és ha lesz teám.
Wislawa Szymborska: Feljegyzés
Az élet: az egyedüli megoldás
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
a lombba boruláshoz,
a homok leheletének felszippantásához,
a magasba röppenéshez;
hogy kutya is legyen,
s hogy simogassuk a finom meleg bundáját;
hogy megkülönböztessük a fájdalmat
mindattól, mi nem belőle ered;
hogy belehelyezkedjünk a történésekbe,
elvegyüljünk a látvány forgatagában,
kiválasszuk a lehető legkisebb tévedést.
Vissza nem térő lehetőség,
hogy egy pillanatra felidézzük,
miről is szólt a beszélgetés
ki-kihunyó lámpafénynél;
hogy egyszer, legalább egyszer
megérintsünk egy követ,
bőrig ázzunk a ki-tudja-hányadik esőn;
elveszejtsünk egy kulcsot a fűben,
és szikraként lövelljük tekintetünk a szélben;
és mindvégig semmit se tudjunk
valami roppant lényegesről.
Csordás Gábor fordítása
Wisława Szymborska: Parkban
Hú, mondja meglepődve a kisfiú,
hát az a hölgy kicsoda?
A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.
De miért ilyen
me… e… e… megviselt?
Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.
Nagypál István fordítása
hát az a hölgy kicsoda?
A jótékonyság szobra,
vagy valami ilyesmi –
válaszolja az anyja.
De miért ilyen
me… e… e… megviselt?
Nem tudom, mindig így
nézett ki, szerintem.
A város köteles érte tenni valamit.
Vagy kidobják, vagy felújítják.
Nos, gyerünk, menjünk tovább.
Nagypál István fordítása
Zbigniew Herbert: Nagymamám
szentebbnél szentebb nagyanyám
hosszú feszes
szoknyában
végiggombolva
számtalan gombbal
mint egy orchidea
vagy egy szigetvilág
vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén
és ő mesél
a világmindenségről
péntektől egész
vasárnapig
önfeledten hallgatom
s már tudok is mindent
ami őt illeti
csak a származását nem árulja el
Balabán* Mária nagymama
ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél
az örményországi
mészárlásról
a török vérengzésről
így még megtakarít nekem
pár év illúziót
tudom hogy kivárom
s majd magam is megismerem
bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó
érdes felszíne
és mi lapul
a legalján
*zsidó származásra utaló lengyel családnév
Gömöri György fordítása
hosszú feszes
szoknyában
végiggombolva
számtalan gombbal
mint egy orchidea
vagy egy szigetvilág
vagy egy csillagnyáj fenn az égen
ülök a térdén
és ő mesél
a világmindenségről
péntektől egész
vasárnapig
önfeledten hallgatom
s már tudok is mindent
ami őt illeti
csak a származását nem árulja el
Balabán* Mária nagymama
ez a Tapasztalt Mária
sohasem beszél
az örményországi
mészárlásról
a török vérengzésről
így még megtakarít nekem
pár év illúziót
tudom hogy kivárom
s majd magam is megismerem
bűvös igék és sírás nélkül is
hogy milyen a szó
érdes felszíne
és mi lapul
a legalján
*zsidó származásra utaló lengyel családnév
Gömöri György fordítása
2015. december 13., vasárnap
2015. december 10., csütörtök
Kassák Lajos: A békesség órái
Mégiscsak te vagy az akit kerestem.
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.
A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.
Ahogyan itt ülsz mellettem a homályban
nagyon nekem valónak érezlek.
Örülök beszéded ibolyakék dallamának
bár én inkább szótlan természetű vagyok.
De gondolom egyazon törzs hajtása
ez a két ág.
Boldogtalanabb lennél nélkülem
s én szegény árva lennék nélküled.
A négy fal között élünk
mint két örökzöld
egy cserépben.
Olykor beszáll hozzánk
egy csodálatos madár
s mi hallgatjuk
csodálatos énekét.
Kassák Lajos: Intelem
Munkától elgyötört kezeim
feléd kulcsolnám de messze vagy
nem hallanád meg tenger siralmam.
Nem hallod te már
fáim susogását
rigóim füttyét
macskám dorombját
ajtóm nyikordulását
nem hallod bár
mind rólad beszél.
S én zenész vagyok tudod
de csak egy dallamot játszok
csak azt zengem én hogy
szeretlek
szeretlek
szeretlek.
Vigyázz vigyázz
nem az éjszaka útonállói
hanem emlékei ölik meg azt
aki messze ment.
feléd kulcsolnám de messze vagy
nem hallanád meg tenger siralmam.
Nem hallod te már
fáim susogását
rigóim füttyét
macskám dorombját
ajtóm nyikordulását
nem hallod bár
mind rólad beszél.
S én zenész vagyok tudod
de csak egy dallamot játszok
csak azt zengem én hogy
szeretlek
szeretlek
szeretlek.
Vigyázz vigyázz
nem az éjszaka útonállói
hanem emlékei ölik meg azt
aki messze ment.
2015. december 9., szerda
Philip Daughtry: A férfi aki látta az Istent
Én nem láttam az Istent
Egy férfit láttam, egy férfit, aki látta az Istent
Jött át a dűnén, egy fával a hátán,
a tengertől lopott árnyékkal,
két szeme - mint szögek.
Csak a csillagok mutatják
folyton hogy mennyire törött a térde,
és vált üveggé.
Dabi István ford.
Egy férfit láttam, egy férfit, aki látta az Istent
Jött át a dűnén, egy fával a hátán,
a tengertől lopott árnyékkal,
két szeme - mint szögek.
Csak a csillagok mutatják
folyton hogy mennyire törött a térde,
és vált üveggé.
Dabi István ford.
Valerij Kunyicin: (A magányos nő élete...)
szomorú, hiszem...
Szép alakod, ruháid
nézik irigyen.
Sokak számára vagy megfejthetetlen rejtély...
Te is tudod, titokban téged les nem egy férj.
A magányban sokszor a helyedet sem leled,
de büszkén viseled a függetlenségedet.
Dabi István fordítása
2015. december 8., kedd
Bella István: Szavak a palatáblán
És beírtalak Benneteket a tenger fövenyébe,
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.
téged is napvilág szolgálólánya,
árva Babics Mária, nagyanya,
és téged is vízkérincsélő, égkoldus
Joó Sándor nagyapám,
és téged is csillagpalatáblás tanító,
néhai Bella István apám,
búza vagy kóró
az ukrán humuszban talán,
és téged is háborúnapszámos,
halál-csépelő élet,
Joó Sarolta anyám,
és titeket is Bellák, Balások, Piliárok
és titeket is, szeretteim:
MáriaMárta, Áni Máni és Tüske,
MagdolnaMárta és Balázs,
és titeket is Dömdödömszívű dobogások,
napsugárfészkű Pistinke-cinkék,
Bilincs-Bilintke, Tihamér és János,
és mind, kikről csak ennyit:
szerelmek, szeretők, barátok, barátság.
És tégeteket is, édeseim,
kikről csak azt tudom,
kisujjam görbülete vagytok,
összepöndörödő hajszálaim vagytok,
a hajam és szemem színe vagytok,
kaszává görbülő
ölelésem vagytok.
Így lássatok hát, ha látni akartok:
ég és föld között,
szemközt a végtelennel
egy kisember áll,
lábával jeleket ír a porba:
a sarka a pont, a vonás,
a talpa a vessző.
És a vak Homérosz, a tenger
elejti lantját, az időt,
ki-kinyúl minden kezével,
s hullám ujjbegyével
letapogatja,
hangosan elolvassa,
elmormolja és elmorzsolja mind.
Bella István: Az első mozi
Reflektoroz,
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészeli az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rudalózó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.
Hát neked mit mutat?
Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –
és magamat, a bedőlt ég alatt.
medret váj az éjbe
a szél.
Sárga fényhasáb.
Porszemek, molekulák
– lebegnek benne levelek, ágak.
Kettészeli az éjszakát.
A folyó vásznára vetít
gyors holdat, rudalózó árnyakat.
Fülüket hegyezik,
nézik örökké felhők és kutak.
Hát neked mit mutat?
Ejtőernyőt, zuhanó hajadat,
hátracsukló pőre templomokat,
gyors késeket, villanó arcodat,
kalimpáló kalodát, lábadat –
és magamat, a bedőlt ég alatt.
Anita Endrezze: Tizenkét szerelmes vers
1
Nevet. Amikor ezt teszi, én titokzatosan
alabástrom lámpákra gondolok, az apró gyertyákra,
amik opálos fénnyel világítják meg a sötétet.
Amikor nevet, én maroknyi égboltról álmodom
és az árapályokat forgató holdkerekekről,
kőlovak galoppját hallom,
a torka köré hurokként kis fétiseket
szorító földet.
2
Ki bölcsebb?
a szerető vagy a szeretett?
a gyufaszál vagy a láng?
Talán nincs mit tenni
a bölcsességgel.
Hátat fordítottam a tudásnak
kezekkel előre.
Megérint majd engem ez a férfi
egy másik módon?
A kezei erősek és szelídek,
mint az oroszlán-szemű rózsa két fele.
3
A hóban táncoltam,
nyitott szájjal,
égve
a hideg légben.
Te rámmosolyogtál
és az arcomon
egyszerre
elolvadt a hó.
4
Tegnap
egyik régi szeretőmet láttam,
amint egy barna papírzacskóból ivott.
„Szégyen, hogy az élet elrontja
az ilyen finom bort!”
nevetett.
Egy pillanatig, lágyan
átöleltem, visszaemlékezve
hogy egyszer, szégyenkezés nélkül
szürcsöltük
saját
meztelenségünket.
5
Egész éjjel a csípőm részeg
tánca
nem hagyott téged aludni.
Most a puffadt Nap
kel fel az őszibarackfák között.
Ne hagyj itt! Még éjszaka van.
Csukd be a szemed és lásd,
milyen érett a csípőm
a két kezed között.
6
A szél - férfi.
Tapintásról tudom.
Zöld ruhában vagyok,
amit fel-felemel.
7
Egész éjjel
terólad álmodtam.
Arcomat a combjaidra
fektettem
és álmodozva csókolgattam.
Túl vakmerő vagyok?
Most nem tiltakozhatsz
amikor így levetkőztetnek
engem a szemeid.
8
A szomszéd szobában
alszol a feleségeddel.
A lélegzeted hallgatom.
Kint a lágy szél
elfúj
a falon minden gyertyát:
a levelek mint elégett kanócok
hullanak a vízre.
Melyünkről álmodsz te most?
9
Kedvesem, észrevetted,
mennyire lefogytam?
Nézd csak hogyan csúsznak le a gyűrűk,
az arany meg az ezüst,
és hogyan világítja át
a hold a csípőmet...
El nem hanyagolsz, de
ha nem lenne víz,
a saját véremet innám.
Amikor te nem vagy,
a saját éhségem
mardos.
Nézd: sötét vállamon
egy fehér ragadozó madár ül.
10
Egyszer néztem az éjszakába köröket
égető csillagokat, egész idő
alatt, egy barátot,
szeretőt kívántam, aki lehetne a gyengédség
tűzköve.
Most...
11
Az otthonom tele van gyertyákkal.
Állandóan égek.
A tenyeremben tartom,
Fű-csészékben viszem őket.
A testem tele van csillagokkal
és a lángok összevisszaságával.
Miután lefeküdtem veled,
minden más - sötétség.
Miután szerettelek téged,
kibújtam sötét állati alakomból.
Miután elváltunk,
nem vagyok a láng és
a sérelem része.
Kedvesem,
ne engedd meg, hogy a csillagok közelsége
a törött gyertyákra emlékeztessen.
12.
Megváltam a nehéz könyvekben
szárított ibolyáktól;
helyettük a csillagok tűzkerekeit
szedem össze és préselem
a mellemre.
Én egy független nő vagyok.
Szerelem?
felnyitom az ereimet.
Nevet. Amikor ezt teszi, én titokzatosan
alabástrom lámpákra gondolok, az apró gyertyákra,
amik opálos fénnyel világítják meg a sötétet.
Amikor nevet, én maroknyi égboltról álmodom
és az árapályokat forgató holdkerekekről,
kőlovak galoppját hallom,
a torka köré hurokként kis fétiseket
szorító földet.
2
Ki bölcsebb?
a szerető vagy a szeretett?
a gyufaszál vagy a láng?
Talán nincs mit tenni
a bölcsességgel.
Hátat fordítottam a tudásnak
kezekkel előre.
Megérint majd engem ez a férfi
egy másik módon?
A kezei erősek és szelídek,
mint az oroszlán-szemű rózsa két fele.
3
A hóban táncoltam,
nyitott szájjal,
égve
a hideg légben.
Te rámmosolyogtál
és az arcomon
egyszerre
elolvadt a hó.
4
Tegnap
egyik régi szeretőmet láttam,
amint egy barna papírzacskóból ivott.
„Szégyen, hogy az élet elrontja
az ilyen finom bort!”
nevetett.
Egy pillanatig, lágyan
átöleltem, visszaemlékezve
hogy egyszer, szégyenkezés nélkül
szürcsöltük
saját
meztelenségünket.
5
Egész éjjel a csípőm részeg
tánca
nem hagyott téged aludni.
Most a puffadt Nap
kel fel az őszibarackfák között.
Ne hagyj itt! Még éjszaka van.
Csukd be a szemed és lásd,
milyen érett a csípőm
a két kezed között.
6
A szél - férfi.
Tapintásról tudom.
Zöld ruhában vagyok,
amit fel-felemel.
7
Egész éjjel
terólad álmodtam.
Arcomat a combjaidra
fektettem
és álmodozva csókolgattam.
Túl vakmerő vagyok?
Most nem tiltakozhatsz
amikor így levetkőztetnek
engem a szemeid.
8
A szomszéd szobában
alszol a feleségeddel.
A lélegzeted hallgatom.
Kint a lágy szél
elfúj
a falon minden gyertyát:
a levelek mint elégett kanócok
hullanak a vízre.
Melyünkről álmodsz te most?
9
Kedvesem, észrevetted,
mennyire lefogytam?
Nézd csak hogyan csúsznak le a gyűrűk,
az arany meg az ezüst,
és hogyan világítja át
a hold a csípőmet...
El nem hanyagolsz, de
ha nem lenne víz,
a saját véremet innám.
Amikor te nem vagy,
a saját éhségem
mardos.
Nézd: sötét vállamon
egy fehér ragadozó madár ül.
10
Egyszer néztem az éjszakába köröket
égető csillagokat, egész idő
alatt, egy barátot,
szeretőt kívántam, aki lehetne a gyengédség
tűzköve.
Most...
11
Az otthonom tele van gyertyákkal.
Állandóan égek.
A tenyeremben tartom,
Fű-csészékben viszem őket.
A testem tele van csillagokkal
és a lángok összevisszaságával.
Miután lefeküdtem veled,
minden más - sötétség.
Miután szerettelek téged,
kibújtam sötét állati alakomból.
Miután elváltunk,
nem vagyok a láng és
a sérelem része.
Kedvesem,
ne engedd meg, hogy a csillagok közelsége
a törött gyertyákra emlékeztessen.
12.
Megváltam a nehéz könyvekben
szárított ibolyáktól;
helyettük a csillagok tűzkerekeit
szedem össze és préselem
a mellemre.
Én egy független nő vagyok.
Szerelem?
felnyitom az ereimet.
2015. december 6., vasárnap
Sík Sándor: A napkeleti bölcsek
Ama csillag után.
A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.
Ama csillag után.
A holdsugaras hideg éjszakában,
Mint egy fehérlő, csendes álom,
Úgy vonult el a komoly karaván.
És elől ment a három.
A sziklás föld mogorván és kopáron
Feküdt el lábaik alatt.
Méltóságos sora a száz tevének
A harmaton halkan haladt.
És mintha fehér árnyak lengenének,
Úgy vonult végig a fehér sereg
A völgyön, ahol nem nőttek virágok,
S a városon, ahol az emberek
Nem virrasztottak és nem énekeltek.
S ahol nem látta őket senkisem.
És így suhant el csendesen
Életre éledt vágya Napkeletnek
Az ezredéves éjszakán.
Ama csillag után.
Bódás János: Elé megyek
A hó csendben lebben,
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep...
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.
Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
/eltakarva igaz/
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.
Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Im, most hólepetten
én is fehér lettem!
...De csak kívül!
Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy általa belül
tiszta legyek.
nagy lepke-pelyhekben
s mindent belep...
Fehér lett a sivár,
élettelen határ,
erdő, berek.
Meddig a szem elér,
minden tiszta fehér,
de ott maradt
/eltakarva igaz/
a szenny, a sár, a gaz
a hó alatt.
Vastagon hull reám,
csupa hó a ruhám
köröskörül.
Im, most hólepetten
én is fehér lettem!
...De csak kívül!
Jön már, Kinek vére
megmos hófehérre,
elé megyek.
Szívem trónjára ül,
hogy általa belül
tiszta legyek.
Lukátsi Vilma: Meditáció
(Gyermekhangra)
...megtehette volna,
hogy ne istállóba,
- márványpalotába,
pihe-puha ágyba -
küldje a világra...
de ha így lett volna,
tudnának-e róla
azok a szegények,
akik ma is élnek,
s vele mit érnének?
Megtehette volna,
hogy nyomorék, csonka
más utakon járjon,
s ő csak szépet lásson
ezen a világon...
de ha így lett volna,
lenne bizodalma
hozzá sok betegnek?
csúfnak, elesettnek,
akik hozzá esdnek?
Megtehette volna,
hogy gonosztól óvja,
s ki rosszat mond róla,
lesújtja a porba,
rostából kiszórja!
De ha így lett volna,
mind, aki elmondja,
hogy bűnökben szenved,
akit nem szeretnek,
- de bűnét megbánta -
kérne-e kegyelmet?
S kapna-e kegyelmet?!
...megtehette volna,
hogy ne istállóba,
- márványpalotába,
pihe-puha ágyba -
küldje a világra...
de ha így lett volna,
tudnának-e róla
azok a szegények,
akik ma is élnek,
s vele mit érnének?
Megtehette volna,
hogy nyomorék, csonka
más utakon járjon,
s ő csak szépet lásson
ezen a világon...
de ha így lett volna,
lenne bizodalma
hozzá sok betegnek?
csúfnak, elesettnek,
akik hozzá esdnek?
Megtehette volna,
hogy gonosztól óvja,
s ki rosszat mond róla,
lesújtja a porba,
rostából kiszórja!
De ha így lett volna,
mind, aki elmondja,
hogy bűnökben szenved,
akit nem szeretnek,
- de bűnét megbánta -
kérne-e kegyelmet?
S kapna-e kegyelmet?!
2015. december 1., kedd
Betti Alver: Halkan beszélj velem
Halkan beszélj velem,
úgy jobban hallak téged.
Halkan beszélj velem,
úgy könnyebben megértlek.
Az örömet s a bánatot
a szeleken át megértem
De a holt szavak zaját
a fülemben meg nem érzem.
Dabi István ford.
Takács Zsuzsa: Maszk
Egy-egy tökéletes arc, amelynek
rabszolgája lennél. Csak el ne árulja
magát! A porcelán maszk mögött ne legyen
ragadozó száj. Képzeld, a megközelíthetetlen
szépséget látod. Adj Istennek hálát, hogy van.
Kérd, hogy megismerned ne kelljen.
Holnap erősebb leszel, reméled. Ha majd
megadja magát, cinkelt kártyáit kirakja, és
tarolni akar, fölkelhetsz az asztaltól bátran,
hivatkozhatsz az óramutatók derékszög
állására, egy fagyoskodó árnyékra az utca-
sarkon. De ma még nagyon is védtelen vagy.
rabszolgája lennél. Csak el ne árulja
magát! A porcelán maszk mögött ne legyen
ragadozó száj. Képzeld, a megközelíthetetlen
szépséget látod. Adj Istennek hálát, hogy van.
Kérd, hogy megismerned ne kelljen.
Holnap erősebb leszel, reméled. Ha majd
megadja magát, cinkelt kártyáit kirakja, és
tarolni akar, fölkelhetsz az asztaltól bátran,
hivatkozhatsz az óramutatók derékszög
állására, egy fagyoskodó árnyékra az utca-
sarkon. De ma még nagyon is védtelen vagy.
2015. november 29., vasárnap
Rónay György: Advent első vasárnapja
Amikor a fák gyümölcsöt teremnek,
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!
tudhatjátok, hogy közel van a nyár.
Tűzre dobhatsz, Kertész, mert nem terem meg
korcs ágaimon más, mint a halál?
Amikor jelek lepik el a mennyet,
álmunkból kelni itt az óra már.
De ha hozzám jössz, pedig megüzented,
angyalod mégis álomban talál.
Meg akartál rajtam teremni, rossz fán;
Nem voltál rest naponta jönni hozzám.
Ajtóm bezártam. Ágam levetett.
Éjszakámból feléd fordítom orcám:
boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám!
Szüless meg a szívemben, Szeretet!
2015. november 25., szerda
Simonyi Imre: Önéletrajz
hatéves koromig
analfabéta voltam
emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal
analfabéta voltam
emlékszem
hatéves koromig
teljes mértékben
szót értettem
kortársaimmal
Simonyi Imre: Asszonyok
és a végén a befejezésnél amikor ordítasz
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
neked csupán neked mindig neked van igazad:
figyeld csak mennyire nyugodtak
ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők
s ezt tudja bizony a legostobább is
igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud
amikor rimánkodsz amikor összeszorítod a szád
amikor rájuk olvasod amikor bebizonyítod hogy
neked csupán neked mindig neked van igazad:
figyeld csak mennyire nyugodtak
ugyanis miközben ordítsz és bizonyítsz
finom szimattal érzik hogy nem az igazad
kell neked te árva hanem ők még mindig ők
s ezt tudja bizony a legostobább is
igaz hogy ennél többet aztán
a legokosabb se tud
Can Togay: A róka meséje
Tartsál velem - így szólt a róka,
tarts velem e komor éjjelen,
és elbújt a rókalukba, várva,
hogy én majd követem -
Hirtelen rájöttem, hogy nem azt
mondom, amit gondolok és hogy
nem azt gondolom, amit gondolhatok
Azt is láttam, hogy nem látok semmit:
hogy csak mások életét szőhetem
egybe - valami fura köntösbe,
s azt kiteríthetem -
így egyedül voltam, és tolvajnak
éreztem magam.
*
Az értelmet rég cserbenhagytad
(vagy cserbenhagyott az értelem?),
még mindig kutatod hűlt helyét,
és ajándékra vársz, hogy küldje
meg az ég
Megküldi, várj csak türelemmel,
hisz türelemből él és hal meg
minden ember -
Így szólt a róka, s hogy meséje
véget ért, még egy imát elmormolt
a rókakölykökért.
tarts velem e komor éjjelen,
és elbújt a rókalukba, várva,
hogy én majd követem -
Hirtelen rájöttem, hogy nem azt
mondom, amit gondolok és hogy
nem azt gondolom, amit gondolhatok
Azt is láttam, hogy nem látok semmit:
hogy csak mások életét szőhetem
egybe - valami fura köntösbe,
s azt kiteríthetem -
így egyedül voltam, és tolvajnak
éreztem magam.
*
Az értelmet rég cserbenhagytad
(vagy cserbenhagyott az értelem?),
még mindig kutatod hűlt helyét,
és ajándékra vársz, hogy küldje
meg az ég
Megküldi, várj csak türelemmel,
hisz türelemből él és hal meg
minden ember -
Így szólt a róka, s hogy meséje
véget ért, még egy imát elmormolt
a rókakölykökért.
2015. november 24., kedd
Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval
Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.
Csak épp nem érdemes.
2.
Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.
3.
Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.
4.
Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?
5.
Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?
6.
Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.
7.
Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.
(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)
8.
Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?
Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.
Ha egy tő termi:
egytövű indulat.
9.
Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.
10.
Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.
S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.
11.
Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?
Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.
S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.
12.
…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.
UTÓSZÓ
meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.
2015. november 21., szombat
Gyurkovics Tibor: Egy tücsök
Van egy tücsök a kertben
egyedül énekel
nem tudom miben bízik
hogy mit érhet el
mert ilyen kitartóan
csakis az énekelhet
aki még utoljára
reméli a szerelmet.
Gyurkovics Tibor: Sziklák
(Salfedi bohócmester dala)
Emberfeletti nap ragyog fölöttünk
Állunk a sziklán két szerelmesek
Rajongásig mindent egymásba öltünk
Ölelve az egyetlen életet.
Emberfeletti nap ragyog fölöttünk
Állunk a sziklán két szerelmesek
Rajongásig mindent egymásba öltünk
Ölelve az egyetlen életet.
Gyurkovics Tibor: Kezem
Kezem kezedre hullva
bizonnyal éhezem
hogy nem eteted bújva
kezeddel a kezem.
Nem eteted elégszer
csak néha napra-nap
kezemből mint az ékszer
ha az éhség kicsap.
bizonnyal éhezem
hogy nem eteted bújva
kezeddel a kezem.
Nem eteted elégszer
csak néha napra-nap
kezemből mint az ékszer
ha az éhség kicsap.
Gyurkovics Tibor: Örök idő
Az óra jár Kis drótdarabokkal
az időre van kötve Hajnal
a redőnyön még nem ragyog
Az álmok arca szerteszéjjel
kinek mondod majd néha éjjel
– „ugye szeretsz?” – ha meghalok?
2006. jún. 29. hajnal fele
az időre van kötve Hajnal
a redőnyön még nem ragyog
Az álmok arca szerteszéjjel
kinek mondod majd néha éjjel
– „ugye szeretsz?” – ha meghalok?
2006. jún. 29. hajnal fele
Gyurkovics Tibor: Hattyú
Csúfságom véget ért
Arany hattyú vagyok
Kinyíltak szárnyaim
mint arany ablakok
És beszakadt a hegy
És beszakadt a hold
Halálos repülésben
a hold porában értem
egy hattyú lehajolt
*
Árnyék, árnyék! – kiáltották utánam
ha végigsuhantam a rét felett
most röpülök hattyúi ragyogásban
és hattyúnak néznek az emberek.
Arany hattyú vagyok
Kinyíltak szárnyaim
mint arany ablakok
És beszakadt a hegy
És beszakadt a hold
Halálos repülésben
a hold porában értem
egy hattyú lehajolt
*
Árnyék, árnyék! – kiáltották utánam
ha végigsuhantam a rét felett
most röpülök hattyúi ragyogásban
és hattyúnak néznek az emberek.
2015. november 16., hétfő
Nádasdy Ádám: Szonett a kedves megtalálthoz
Nem is kívánni most, amit kívántam,
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;
nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?
Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,
bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.
nem mondani; túl könnyen mondható
a máskor, másnak is kimondott szó,
ha nem lemondón jön, sután, elszántan;
nem lesni már: rosszat vagy jót csináltam,
szemem nem volt-e túl símogató,
és meg se kérdezni, kiszáradó
torokkal: mondd, mit érzel te irántam?
Csak összebújni, tested ébredését
hallgatva várni; hajad számba hull,
aztán lerúgni hamutartót, csészét,
bőrünk feszül, önkontrollunk lazul,
míg megkeressük egymás érverését.
Szívem kezedben. Lüktessen vadul.
Tóth Imre: Földrajz
Azt a mexikói képeslapot végül soha nem
kaptam meg. Skandináviából sem érkezik már
levél. A szíriai rádió sem küld üzenetet.
De a szeretet minőségét nem befolyásolja, hogy
viszonozzák-e.
kaptam meg. Skandináviából sem érkezik már
levél. A szíriai rádió sem küld üzenetet.
De a szeretet minőségét nem befolyásolja, hogy
viszonozzák-e.
Utassy József: Hazamegyek
Nem vár senki:
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.
a kapuból hiányzol,
a kertből hiányzol,
a házból hiányzol,
gyászol
minden almafa,
gyászol,
reszket a ribiszkebokor
érted:
nem érintheti
kötényed,
térded,
sírvafakadnak
a szőlőtőkék,
zokog a lugas,
bár nincs eső rég,
pereg a könnye
a körtefának,
szakad a könnye
a szilvafának,
csak én állok itt,
akár az állat,
nyüszítek érted,
kikaparnálak,
de csak vakogok:
és várlak,
várlak.
2015. november 13., péntek
Hugo Montes: Majdnem egyszerű kérdések
Dalol a madár, dalol, dalol.
És kit hív, amikor dalol?
Szalad a szél, egyre csak szalad.
De ki tudja, hogy hová szalad?
Folyik a folyó, folyik, folyik.
De mi folyik, ha ő folyik?
Sír a gyerek, sír, folyton csak sír.
Ki bírja ki, hogyha így sír?
Éldegél az ember, él vagy meghal.
Éldegél az ember, él vagy meghal?
Dabi István ford.
És kit hív, amikor dalol?
Szalad a szél, egyre csak szalad.
De ki tudja, hogy hová szalad?
Folyik a folyó, folyik, folyik.
De mi folyik, ha ő folyik?
Sír a gyerek, sír, folyton csak sír.
Ki bírja ki, hogyha így sír?
Éldegél az ember, él vagy meghal.
Éldegél az ember, él vagy meghal?
Dabi István ford.
Vlaszo Vlaszov: Az oroszlán
Ketrecbe zártak
és arra kényszerítenek,
hogy legyél vakmerő, büszke és erős,
a sörényed legyen
oroszlánsörény,
ívbe hajolva
ugorj,
a tekintetedtől
féljenek.
De te nem vagy
kétszínű.
Nem lehet méltóságteljesen,
amikor bot végén adják neked a húst,
amikor tömlőn keresztül adják a vizet,
amikor azt akarják, hogy tanúk előtt
szeretkezz...
Ez nem felel meg
a te oroszlán-normáidnak.
És elengeded magad.
Csak fekszel.
És alszol.
Hagyod, hogy mászkáljanak rajtad a legyek.
És az, hogy visszautasítod, hogy az legyél,
ami vagy,
a te tiltakozó önvédelmed.
Dabi István ford.
és arra kényszerítenek,
hogy legyél vakmerő, büszke és erős,
a sörényed legyen
oroszlánsörény,
ívbe hajolva
ugorj,
a tekintetedtől
féljenek.
De te nem vagy
kétszínű.
Nem lehet méltóságteljesen,
amikor bot végén adják neked a húst,
amikor tömlőn keresztül adják a vizet,
amikor azt akarják, hogy tanúk előtt
szeretkezz...
Ez nem felel meg
a te oroszlán-normáidnak.
És elengeded magad.
Csak fekszel.
És alszol.
Hagyod, hogy mászkáljanak rajtad a legyek.
És az, hogy visszautasítod, hogy az legyél,
ami vagy,
a te tiltakozó önvédelmed.
Dabi István ford.
Rafael Alberto Vasquez: A szavak
A szavaknak
saját élük van
Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni
Dabi István ford.
saját élük van
Ezért tudnak oly tisztán sebet ejteni
Dabi István ford.
Obedia Michael Smith: Hangszer
Ha most
Megjelenik
És becsönget hozzám
Meg nem
Lepődöm -
Isten mindig felel
Az imára.
Dabi István ford.
Ilse Viktoria Bösze: (Mindig kerestelek...)
Mindig
kerestelek Téged, Istenem.
Akkor is, amikor távolodtam,
menekültem előled,
akkor is.
Mindig
gondoltam Rád, Istenem.
Akkor is, amikor gyaláztalak
és gúnyoltalak,
akkor is.
Mindig
szerettelek téged, Istenem.
Akkor is, amikor szidtalak,
káromoltalak,
akkor is.
Dabi István ford.
kerestelek Téged, Istenem.
Akkor is, amikor távolodtam,
menekültem előled,
akkor is.
Mindig
gondoltam Rád, Istenem.
Akkor is, amikor gyaláztalak
és gúnyoltalak,
akkor is.
Mindig
szerettelek téged, Istenem.
Akkor is, amikor szidtalak,
káromoltalak,
akkor is.
Dabi István ford.
Jordan Milev: (Annyi évet vártál...)
Annyi évet vártál
és annyiszor álmodtál rólam,
hogy mihelyt visszatérek,
megpillantom a szemedben
a fény reményét.
Itt vagyok én - szomjaztam az óceánban
fáztam a sivatagban
és aludtam
az orkánok tenyerén.
Az érzés rubintjánál drágább
kincset nem hoztam neked,
hogy ismét itt lehetek a fényben,
amiben átfon a tekinteted.
Öt-tollú galamb szállt
a karomra -
a kéz, amely kinyitja előttem
az utolsó kaput.
Dabi István ford.
és annyiszor álmodtál rólam,
hogy mihelyt visszatérek,
megpillantom a szemedben
a fény reményét.
Itt vagyok én - szomjaztam az óceánban
fáztam a sivatagban
és aludtam
az orkánok tenyerén.
Az érzés rubintjánál drágább
kincset nem hoztam neked,
hogy ismét itt lehetek a fényben,
amiben átfon a tekinteted.
Öt-tollú galamb szállt
a karomra -
a kéz, amely kinyitja előttem
az utolsó kaput.
Dabi István ford.
Csoóri Sándor: Emberek, ágak
Teli van csönddel ez a nap,
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna
fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál
a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.
teli van csönddel a világ,
rossz csönddel, nehéz csönddel,
mintha egy néma kakukk fészkelte volna
fülembe magát.
Hiába suhorásznak fémes kamionok az éjszakában,
hiába lövöldöznek próbabábukra
vérengzésre készülő, titkos terroristák:
doboz-mindenség süketsége bujkál
a hallójáratokban.
Tompák a vasgolyók is. A vonatok. Az álmok.
Erdők vergődnek hangtalanul: vasvillára
föltűzött, rongyos baglyok.
Talán meg kellene szeretnem valakit újra,
lélegzetét,
fapapucsa zaját a lépcsőházban
s hallgatnom ahogy a haja pattog, ha fésülködik.
Elmúlna közben egy év,
elmúlna kettő
s visszatérnének hozzám a hangok,
akár a sötéten sikkanó fecskék Afrikából,
tányérok hangja,
országok hangja,
párkányt rugdaló esőké,
a felhők Beethoven-haja alól a tavasz vállropogtatása
s levélke-hangok
súgnák fülembe újra: voltunk és ismét leszünk:
emberek, ágak, susogó, édes nyelvek.
2015. november 10., kedd
Bella István: Dorombszó
Ki tudja, miket gondol
egy macska, ha dorombol.
Ki se látszik a gondból.
Kiugrana karomból.
Élete kész karambol.
Szőrből van és koromból,
sok völgyből, kis halomból,
két ég-pupillagombból,
mit – bárki bármit gondol –
ha a lét begorombol,
mindig magára gombol.
Bár a világ künn tombol,
halál csahol a lombból,
úgy néz az álomalomból,
tudatalatti limlomból,
létanalízis-akolból,
mint fény egy csillagatomból.
Messze-magában borongol.
S egy kicsit eldoromblón
igazít a dorombon,
halálból hangokat hangol,
és dorombol és dorombol.
Utassy József: Fákat altat a szél
Fákat altat a szél,
álmos lombú fákat,
S én most ébredek rá:
nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.
álmos lombú fákat,
S én most ébredek rá:
nagyon szerethetlek,
ha már a sálam is
integet utánad.
Mimisz jakovidisz: (Nem koptak el a hétköznapi ruhák...)
Nem koptak el a hétköznapi ruhák. Nem
ölték meg az álmainkat. Problémánk
a harc a bennünk rejlő ellenséges erőkkel,
a versengés saját lényünkkel.
Dabi István fordítása
ölték meg az álmainkat. Problémánk
a harc a bennünk rejlő ellenséges erőkkel,
a versengés saját lényünkkel.
Dabi István fordítása
Bódás János: megvakult ember vallomása
Isten veletek színek, fények.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.
Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom- hogy rám nem ragyog a nap-:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.
S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.
Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,
s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.
Én már csak a lelkemmel nézek.
Nem zavarnak árnyak, ködök.
Minden leegyszerűsödött.
Már nem a látszat a valóság:
illatból ismerem a rózsát
s tettből az embert. A hangján keresztül
érzem meg, ha a lelke felém rezdül.
Most lett enyém és igazán most látom,
ki az anyám, a kedvesem, barátom,
s most látom- hogy rám nem ragyog a nap-:
az emberek álarcot hordanak,
a földet a hazugság festette be,
s hogy nem látom, már nem vesztek vele,
hisz amit eltakar rongy, pompa, szín,
megérzi szívem s érzik ujjaim.
S ami sötét volt eddig és hamis,
most ismerem meg önmagamban is,
de mind tisztábban látom önnön képem,
milyennek Isten álmodott meg régen
s míg egyre mélyebben befele nézek,
bennem látom a zengő mindenséget.
Nap, hold, csillagok nekem már kihunytak,
magasság, mélység sötétbe borultak,
semmivé törpült a közel s a távol,
csak azt látom már ebből a világból,
ami örök!. . . Nem látok semmit itt lent,
de látom, látom, látom már az Istent,
s most már tudom, így a vakság sem átok,
mert hunyt szemmel szebben s tisztábban látok.
2015. november 7., szombat
József Attila: Várlak
Egyre várlak. Harmatos a gyep,
Nagy fák is várnak büszke terebéllyel.
Rideg vagyok és reszketeg is néha,
Egyedül olyan borzongós az éjjel.
Ha jönnél, elsimulna köröttünk a rét
És csend volna. Nagy csend.
De hallanánk titkos éjjeli zenét,
A szívünk muzsikálna ajkainkon
És beolvadnánk lassan, pirosan,
Illatos oltáron égve
A végtelenségbe.
Nadzeja Artimovics: (várj még egy kicsit...)
várj még egy kicsit
a szeretlek-től
a szerelmes versig
hosszú az út
kell találni kulcsot az ajtóhoz
összevarrni az ajkakat
keresni egy újabb tenyérnyi földdarabot
hallgatni a nyugtalan csendet
mondani az ismerősöknek két szót egy másik tárgyban
kijönni az érdekes film után a moziból
végigülni egy éjszakát a vonaton
majd haza kell menni saját magunkhoz
elővenni a szükséges gyógyszereket
elbeszélgetni az eleven falakkal
megállítani az órát
és elmenni
menni Hozzád kérdőjelek nélkül
Dabi István fordítása
a szeretlek-től
a szerelmes versig
hosszú az út
kell találni kulcsot az ajtóhoz
összevarrni az ajkakat
keresni egy újabb tenyérnyi földdarabot
hallgatni a nyugtalan csendet
mondani az ismerősöknek két szót egy másik tárgyban
kijönni az érdekes film után a moziból
végigülni egy éjszakát a vonaton
majd haza kell menni saját magunkhoz
elővenni a szükséges gyógyszereket
elbeszélgetni az eleven falakkal
megállítani az órát
és elmenni
menni Hozzád kérdőjelek nélkül
Dabi István fordítása
László Noémi: Kérdés
Tudod-e, amit én nem tudhatok,
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?
amiről holdtöltekor álmodok,
emlékszel-e, ha el vagyok feledve,
velem vagy-e, amikor nem vagyok?
Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve
eljössz-e velem sétálni a csendbe,
és engeded-e majd, ha megfagyok,
hogy eltemessenek a tenyeredbe?
Else Lasker-Schüler: Szerelmi dal
Te nem vagy itt,
sötét a város.
Összegyűjtöm a pálmák árnyait,
alattok jártál.
Valami dallamot dúdolok egyre,
derűsen leng az ágak között a dal.
Szeretsz megint -
kinek mondjam el ezt a mámort?
Bölcsnek vagy menyegzősnek?
A boldogság visszhangját kedvelik.
Mindig tudom
mikor gondolsz te reám –
a szívem akkor kisgyerek,
sikolt.
Az utca minden kapujában
elődöngök és álmodok.
Segítek a Napnak, Szépségedet
fölrajzolni mind a házak falára.
De kevesebb leszek, kevesebb, semmibb,
te veszel el valamit belőlem.
Karcsú oszlopokkal ölelkezem,
míg ingadoznak.
Mindenfelé vadparaj integet,
ezek a mi vérünk virágai.
Elfulladunk a szent mohában,
arany bárányok gyapja ez.
Ha most egy tigris
nyújtózna át
a távolba, mely köztünk éktelen,
egy csillagról egy más csillag felé.
Hajnalban arcomon
pihen leheleted.
Márai Sándor fordítása
sötét a város.
Összegyűjtöm a pálmák árnyait,
alattok jártál.
Valami dallamot dúdolok egyre,
derűsen leng az ágak között a dal.
Szeretsz megint -
kinek mondjam el ezt a mámort?
Bölcsnek vagy menyegzősnek?
A boldogság visszhangját kedvelik.
Mindig tudom
mikor gondolsz te reám –
a szívem akkor kisgyerek,
sikolt.
Az utca minden kapujában
elődöngök és álmodok.
Segítek a Napnak, Szépségedet
fölrajzolni mind a házak falára.
De kevesebb leszek, kevesebb, semmibb,
te veszel el valamit belőlem.
Karcsú oszlopokkal ölelkezem,
míg ingadoznak.
Mindenfelé vadparaj integet,
ezek a mi vérünk virágai.
Elfulladunk a szent mohában,
arany bárányok gyapja ez.
Ha most egy tigris
nyújtózna át
a távolba, mely köztünk éktelen,
egy csillagról egy más csillag felé.
Hajnalban arcomon
pihen leheleted.
Márai Sándor fordítása
Adam Zagajewski: Oda, ahol a lélegzet
Magányosan áll a színpadon,
semmilyen hangszere sincs.
A mellére teszi két tenyerét.
Oda, ahol a lélegzet születik,
és ahol kihuny.
Nem a tenyerek énekelnek,
és nem is a mell.
Az énekel, ami hallgat.
Dabi István fordítása
semmilyen hangszere sincs.
A mellére teszi két tenyerét.
Oda, ahol a lélegzet születik,
és ahol kihuny.
Nem a tenyerek énekelnek,
és nem is a mell.
Az énekel, ami hallgat.
Dabi István fordítása
Rakovszky Zsuzsa: Kapcsolatok
Nagyjából két csoportra oszthatók
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.
Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.
Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.
Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –
a dolgok: mindarra, amiben hibás vagyok,
és arra, amiben nem. Ez az utóbbi csoport lényegében
elhanyagolható.
Megtudom, az én hajam tömte el megint
a lefolyót. Közlik: az influenza-
vírust is én hoztam haza. Miattam kellett
éjfélig fönnmaradni, mosni-fonni, eladni
a kis ezüstdobozt, a csomagban érkezett
flitteres hálóinget. Rendben van, gonosz vagyok,
nem tetteimben, lényegemben. Jobb lesz, tudom,
az ellenkezőjét sem követem el, különben
nem marad el a megtorlás: a számozott ajtó mögött
pikkelyesen hámló, fehérre mázolt
éjjeliszekrényen gyógyszeres fiolák és
félig töltött narancsleves pohár; sőt
koszorúk megbarnult rózsákkal, rongyolódó
sötét szalag, ázott aranybetűk – ilyesmik
következnének biztosan. Lehet, hogy
az athéni földrengést is én okoztam?
A holdfogyatkozást is? Ártó hatásom,
borfolt az abroszon, minden irányba kiterjed.
Vádaskodó kislányhang fonnyadó
szájból; a szeplős kéz valamit mindig gyűröget:
papírzsebkendőt, rádióműsort, egy láthatatlan
terítő rojtjait. A tétova gombszemekben
vád, vád – a régi képeken
bolond kerek kis sapkák, gombaforma
parányi retikül, bokáig omló
nyáriruhák győztes barokk redői
a kardvirágágyás vagy a szökőkút
előtt; a keskeny vállpántok fölött
tündöklő kulcscsont – jókora romboló erő lehet
bennem valóban.
Mire az ember észbe kapna, már csak
valamit kiszorítva, már csak valami árán,
már csak bűnök-ellenbűnök hálózatában…
Azt álmodom: napfény, szoba, edénycsörgés – közben tudom:
valaki a falon túl, valamilyen füsttelen szobatűzben…
és az ajtó nincs bezárva: de én nem, én nem, én nem –
Wislawa Szymborska: A gomolygásban
Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.
Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.
A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.
És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.
Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.
Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.
Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?
Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?
A sors mostanáig
kegyes volt velem.
Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.
Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.
Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.
Csordás Gábor fordítása
Érthetetlen eset
mint minden eset.
Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.
A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.
És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.
Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.
Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.
Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?
Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?
A sors mostanáig
kegyes volt velem.
Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.
Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.
Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.
Csordás Gábor fordítása
2015. november 3., kedd
Bódás János: Hátra ne nézz!
Sodoma már lobogott égve,
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.
Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!
s hátra fordult Lót felesége.
Előtte az új, boldog élet intett,
nagy tűzvészt látott hogy hátra tekintett,
s mit az Úr mondott, beteljesedett:
sóbálvánnyá merevedett.
Ne néz vissza, honnan az Úr kivon,
mert meggyökerezel a félúton!
Wislawa Szymborska: Lót asszonya
Állítólag kíváncsiságból néztem hátra.
De más is lehetett az oka, nem csupán kíváncsiság.
Fájt a szívem az ezüsttálamért, miatta néztem hátra.
Véletlenül, amikor szandálom szíját megkötöttem.
Hogy ne a férjem, Lót igazságos
tarkóját nézzem folyton.
Mert hirtelen úgy éreztem, biztos: ha meghalnék, ő meg sem állna.
Az alázatosak engedetlensége késztetett rá.
Figyeltem, üldözőink jönnek-e.
A csend miatt: reméltem, hátha meggondolta magát az Isten.
Két leányunk már eltűnt a domb mögött.
Megéreztem az öregségemet. Az eltávolodást.
A vándorlás hívságát. Elálmosodtam.
Batyumat letettem a földre, akkor néztem hátra.
Féltem, hova léphetnék: azért néztem hátra.
Ösvényemen kígyók tűntek föl,
pókok, mezei egerek, keselyűfiókák.
Már sem a jó, sem a rossz – hanem minden létező élőlény
kúszott és ugrált csoportosan, riadtan.
Magányos voltam, azért néztem hátra.
Szégyelltem, hogy loppal menekülök.
Kiáltani akartam, visszatérni.
Vagy csupán mikor szél kerekedett,
kibontotta a hajam, föltűrte ruhámat.
Úgy éreztem, meglátták Szodoma faláról
és harsány nevetésre fakadnak, újra meg újra.
Hátranéztem, mert haragudtam rájuk.
Hogy vesztük látványával szemem jóllakassam.
Mindazért, amit eddig elmondtam, néztem hátra.
Nem jószántamból néztem hátra.
Csak a szikla fordult meg ugatva lábam alatt.
Egy hasadék vágta el hirtelen az utam.
Hörcsög kocogott az út mentén, két lábon toporogva.
És akkor mind a ketten visszanéztünk.
Nem, nem. Én továbbfutottam,
kúsztam és fel-felszöktem,
míglen sötétség zúdult le az égből,
forró kavics és halott madarak.
Lélegzet fogytán forogtam egy helyben.
Ha valaki meglátja, azt hiszi: táncolok.
Nincs kizárva, hogy szemem nyitva volt.
Lehet, hogy arccal a város felé fordulva buktam el.
Kerényi Grácia fordítása
2015. november 2., hétfő
Rakovszky Zsuzsa: Két álom, tűzzel
1.
Éjfél körül, ahol, amikor éppen
én csakugyan, a nyúzott ágybetéten
egymás mellett, de már minek, feküdtünk,
akkor ment éppen minden tönkre, köztünk
vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak
jobb felső sarkában fémes, kerek nap
lángolt az éjféli sötétbe verve.
Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte
a túlsó ég tüzes káprázatát.
Izzó, piros pillantás szúrta át
a hömpölygő teret. "Aligha szél
nem lesz!" jegyzi meg valaki. Leszáll
az ég. Az órámat nézem, de már
nincsen idő. Idő-tér lángban áll.
2.
Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben,
tapogatózva fordulok be, mégsem
vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony,
az lesz, bár nem tudom, honnét tudom,
mint ahogy azt sem, végül azt a házat
miről is ismerem fel: szűk bejárat
és óvatos kilincs, de bent, mögötte
az a szoba, az asztal megterítve...
Vártak volna? Mégsem szól senki semmit,
épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt,
tudom, hogy most már itt lehet maradnom,
tudom, tudom, tudom - de csak egy öregasszony,
egy eszelős vén nő van bent, az áll a
tükör előtt, s aggat ezt-azt magára -
valami felmosórongy-szerű leplet,
melyben még mindig az 1607-esnek,
s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt,
minden tűznek az üszke ott parázslik.
Éjfél körül, ahol, amikor éppen
én csakugyan, a nyúzott ágybetéten
egymás mellett, de már minek, feküdtünk,
akkor ment éppen minden tönkre, köztünk
vagy fél méternyi gyűrött űr, az ablak
jobb felső sarkában fémes, kerek nap
lángolt az éjféli sötétbe verve.
Mint egy szögfej, kicsi, de visszaverte
a túlsó ég tüzes káprázatát.
Izzó, piros pillantás szúrta át
a hömpölygő teret. "Aligha szél
nem lesz!" jegyzi meg valaki. Leszáll
az ég. Az órámat nézem, de már
nincsen idő. Idő-tér lángban áll.
2.
Szabálytalan, szűk utcákba, sötétben,
tapogatózva fordulok be, mégsem
vaktában. Sopron lenne? Nem, Pozsony,
az lesz, bár nem tudom, honnét tudom,
mint ahogy azt sem, végül azt a házat
miről is ismerem fel: szűk bejárat
és óvatos kilincs, de bent, mögötte
az a szoba, az asztal megterítve...
Vártak volna? Mégsem szól senki semmit,
épp csak tudom, hogy többé semmi gond itt,
tudom, hogy most már itt lehet maradnom,
tudom, tudom, tudom - de csak egy öregasszony,
egy eszelős vén nő van bent, az áll a
tükör előtt, s aggat ezt-azt magára -
valami felmosórongy-szerű leplet,
melyben még mindig az 1607-esnek,
s mindnek, melyben azóta leégett ez a ház itt,
minden tűznek az üszke ott parázslik.
Nádasdy Ádám: Talán páratlan évben
A papa jól megkínozta a telefont,
állt és üvöltött, ,Jó, drága Hédikém,"
(sohase ült le telefonálás közben, szék
se volt), állt, gesztikulált,
mintha a járdaszigeten rekedt volna,
és mutogatna, hogy a zöldnél
ő jöjjön át ide vagy mi oda.
(Állványon állt a telefon, nyikorgó
kerekei voltak, szegények, sose
futhatták ki a formájukat, a zsinór
túl rövid volt, az ebédlőig se lehetett
behúzni, nemhogy - nevetséges - az ágyig.)
Azt akarta, hogy Hédi néniék ne jöjjenek
és mi se menjünk; talán páratlan évben
ő volt a soros, neki kellett volna
gratulálnia (ő és Hédi bácsi
egy napon születtek), „Halló, itt az ikred!"
- kellett volna kiabálnia, ha
tegnap vagy legalább ma délelőtt
fölhívta volna őket, de ő nem, ő várt,
ő húzta, tekergette a négy kerék
(az állvány fölül ferde volt, és
benne, mint a misekönyv, úgy állt
a telefon, kis korlát fogta vissza),
anyám rosszat jósolt; a Hédi néni férje
(egyszer mondtam úgy, hogy „Hédi bácsi",
de nem szerettek érte) büszke volt, így végül
Hédi telefonált. Ő bírta legkevésbé
négyük közül a feszültséget? Vagy
ő volt a normális? Most kellene,
gondoltam félve, átvinni a misekönyvet
a papa másik oldalára, szépen térdet
hajtva, de ő csak ugrált és üvöltött.
állt és üvöltött, ,Jó, drága Hédikém,"
(sohase ült le telefonálás közben, szék
se volt), állt, gesztikulált,
mintha a járdaszigeten rekedt volna,
és mutogatna, hogy a zöldnél
ő jöjjön át ide vagy mi oda.
(Állványon állt a telefon, nyikorgó
kerekei voltak, szegények, sose
futhatták ki a formájukat, a zsinór
túl rövid volt, az ebédlőig se lehetett
behúzni, nemhogy - nevetséges - az ágyig.)
Azt akarta, hogy Hédi néniék ne jöjjenek
és mi se menjünk; talán páratlan évben
ő volt a soros, neki kellett volna
gratulálnia (ő és Hédi bácsi
egy napon születtek), „Halló, itt az ikred!"
- kellett volna kiabálnia, ha
tegnap vagy legalább ma délelőtt
fölhívta volna őket, de ő nem, ő várt,
ő húzta, tekergette a négy kerék
(az állvány fölül ferde volt, és
benne, mint a misekönyv, úgy állt
a telefon, kis korlát fogta vissza),
anyám rosszat jósolt; a Hédi néni férje
(egyszer mondtam úgy, hogy „Hédi bácsi",
de nem szerettek érte) büszke volt, így végül
Hédi telefonált. Ő bírta legkevésbé
négyük közül a feszültséget? Vagy
ő volt a normális? Most kellene,
gondoltam félve, átvinni a misekönyvet
a papa másik oldalára, szépen térdet
hajtva, de ő csak ugrált és üvöltött.
Ludvík Středa: Legyél
Legyél láthatatlan kis kavics
az úton amin évszázadok jártak
Legyél dúcgerenda a háztető alatt
Legyél az egyik szál kötél
amelyik az emberi sorsot húzza előre
Legyél a várva várt hang
amikor egymást keressük
Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben
Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája
Legyél lehelet az üvegen
hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
hogy enyhült a fájdalom
Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
hogy ajtót nyissanak
Legyél önmagad
a behavazott kert zúzmarás csendjében is
és halld meg az élet titkos zenéjét
a makacsul dacoskodó halál
kuporgó bimbóiban
Dabi István fordítása
az úton amin évszázadok jártak
Legyél dúcgerenda a háztető alatt
Legyél az egyik szál kötél
amelyik az emberi sorsot húzza előre
Legyél a várva várt hang
amikor egymást keressük
Legyél legalább egy pillanatra hullócsillag
amelyik vigasztal és nyomot hagy az emlékezetben
Legyél a sötétség ködében a jó remény szikrája
Legyél lehelet az üvegen
hogy valaki keze felírhassa az üzenetet
hogy enyhült a fájdalom
Legyél kopogtatás az ajtón amit meghallanak
hogy ajtót nyissanak
Legyél önmagad
a behavazott kert zúzmarás csendjében is
és halld meg az élet titkos zenéjét
a makacsul dacoskodó halál
kuporgó bimbóiban
Dabi István fordítása
Wislawa Szymborska: A statisztikákhoz
Száz ember közül:
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;
mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;
segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;
mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;
irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;
folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;
képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;
magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;
kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,
még körülbelül se;
utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;
csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;
sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;
szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;
halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.
Csordás Gábor fordítása
mindent jobban tud másoknál:
– ötvenkettő;
mindenben bizonytalan:
– majdnem az összes többi;
segíteni kész,
ha ez nem sok időt igényel:
– negyvenkilenc, nem is rossz;
mindig jó,
mert nem tud másmilyen lenni:
– négy, na jó, talán öt;
irigység nélkül csodálni képes:
– tizennyolc;
folytonos félelemben él
valakitől vagy valamitől:
– hetvenhét;
képes a boldogságra:
– legföljebb húszegynéhány;
magában ártalmatlan,
tömegben megvadul:
– több mint a fele, ez biztos;
kegyetlen,
ha a körülmények rákényszerítik:
– jobb, ha ezt nem tudjuk,
még körülbelül se;
utólag okos:
– nem több, mint előzőleg;
csak dolgokat követel az élettől:
– harminc,
de bárcsak tévednék;
sajgó tagokkal kuporog
zseblámpa nélkül a sötétben:
– nyolcvanhárom,
előbb vagy utóbb;
szánalomra méltó:
– kilencvenkilenc;
halandó:
– száz a százból.
Ez a szám, egyelőre, változhatatlan.
Csordás Gábor fordítása
Petri György: Horatiusnak rossz napja van
A szeretettel nem tudok mit kezdeni -
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél,
írassák rám a házukat, és haljanak meg.
Tartsanak el, és hízelegjenek,
de ugyanakkor hagyjanak békén,
küldjenek pénzt postán.
Azt is unom, hogy hízelegjenek.
Veszítsenek el nagyobb összeget az utcán,
amit én majd véletlenül megtalálok.
Legyenek elragadtatva tőlem a hátam mögött,
hogy én tényleg egészen véletlenül visszahalljam
valakitől, aki nem is tudja, hogy rólam beszél,
írassák rám a házukat, és haljanak meg.
Kántás Balázs: Hozzám értél
Mikor hozzám értél
a bőröm többé nem rács volt
létem és a külső lét között
a hangszerek mind egyszerre szóltak
a víz egyszerre forrt és fagyott
az iszony kizárta magát az ajtón
a falevelek zöldebbre festették magukat
a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott
a szomszédban vonyító kutya felröhögött
az élet rájött a saját értelmére
a halál a szekrény alá rejtőzött
a bőröm többé nem rács volt
létem és a külső lét között
a hangszerek mind egyszerre szóltak
a víz egyszerre forrt és fagyott
az iszony kizárta magát az ajtón
a falevelek zöldebbre festették magukat
a szobám falán függő Byron-kép elmosolyodott
a szomszédban vonyító kutya felröhögött
az élet rájött a saját értelmére
a halál a szekrény alá rejtőzött
Wislawa Szymborska: A gomolygásban
Vagyok aki vagyok.
Érthetetlen eset
mint minden eset.
Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.
A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.
És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.
Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.
Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.
Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?
Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?
A sors mostanáig
kegyes volt velem.
Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.
Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.
Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.
Csordás Gábor fordítása
Érthetetlen eset
mint minden eset.
Hiszen lehettek volna
más ősök az enyéim,
máris más fészekből
repültem volna ki,
más fatörzs alól
kúsznék ki pikkelyesen.
A természet ruhatárában
van öltözet elég.
Póké, sirályé, mezei pocoké.
Mindegyik mintha ránk öntötték volna
és hordjuk engedelmesen
míg szét nem szakad.
És se választottam
de nem panaszkodom.
Lehettem volna valami
sokkal kevésbé személyes.
Egy a rajból, bolyból, zümmögő gomolyból,
egy látkép széltépázta darabja.
Valami sokkal kevésbé szerencsés,
prémjéért tenyésztett,
ünnepi asztalra szánt,
tárgylemezen úszkáló.
Földhöz kötött fa,
amelyhez tűzvész közelít.
Érthetetlen események folytán
eltaposott fűszál.
Egy fickó sötét csillag alól,
mely másoknak világít.
És ha félelmet keltenék az emberekben,
vagy csak undort,
vagy csak szánakozást?
Ha nem a kellő
törzsbe születtem volna
és bezáródnának előttem az utak?
A sors mostanáig
kegyes volt velem.
Mi lenne ha nem emlékeznék
arra ami jó volt.
Mi lenne ha nem hajlanék
a hasonlítgatásra.
Ha én lennék – de csodálkozás nélkül,
vagyis
valaki egészen más.
Csordás Gábor fordítása
2015. november 1., vasárnap
Aranyosi Ervin: Halottaknak napján
Halottaknak napján,
gondolkozz el, kérlek!
Mennyire fontosak
azok, akik élnek?
Milyen gyakran gondolsz
rájuk szeretettel?
Jelenthet-e annyit,
mint ki régen ment el?
Ilyenkor az ember
temetőbe jár ki,
Elmúlt szeretteit
véli megtalálni.
Közben annyin élnek
magányosan, távol,
kire nem jut idő,
kit a szív nem ápol.
Pedig a halottak
a szívünkben élnek.
A hétköznapokba
bőven beleférnek.
M’ért nincs az élőkért
ugyanilyen ünnep,
ami lángra gyújtja
apró mécsesünket.
Aki elment, jól van,
csak egy más világon,
s nem tud örvendezni
levágott virágon.
Földdé porladt testet
látogatsz a sírnál.
Élőkért tehetnél,
ahelyett, hogy sírnál!
Oly sok a magányos,
kinek nem jut semmi.
Ki örülni tudna,
ha tudnák szeretni.
Ám ezt meg se látod
– tudod – attól félek.
Megbékélni kéne,
s nem visz rá a lélek.
Vársz, amíg késő lesz,
mikor már nem bánthat,
akkor száll szívedre,
majd a gyász, a bánat.
S jön halottak napja,
s mész a temetőbe,
bocsánatot kérni,
s elbúcsúzni tőle…
Lev Nyikolajevics Tolsztoj
"Az emberek azt kérdezik: mi lesz a halál után? Erre így kell felelni: ha te nem csak szájaddal, hanem szívből mondod - legyen meg a te akaratod, ahogyan a földön, úgy a mennyben is - ez azt jelenti, ahogy ebben az ideiglenes létben, úgy az öröklétben is, neked gondolkodnod sem kell arról, mi lesz a halál után. Add át magad a Mindenható akaratának, dicsőítve őt; tudván, hogy ő a szeretet - így hát mitől kellene félned? Krisztus haldokolva mondta: "Atyám! Rád bízom lelkemet!" Ha valaki ezeket a szavakat nem csak a szájával mondja, hanem tiszta szívből, akkor annak az embernek több nem kell. Ha az én lelkem visszatér az Atyához, akkor vele semmi a legjobbon kívül, nem történhet."
2015. október 30., péntek
Miroslav Hule: Esik
Megállás nélkül esik
A templomtornyon gyülekeznek a csókák
Egyesek felülnek
az óramutatóra
Rászáll még egy
és az idő lassan
elindul visszafelé
Dabi István fordítása
A templomtornyon gyülekeznek a csókák
Egyesek felülnek
az óramutatóra
Rászáll még egy
és az idő lassan
elindul visszafelé
Dabi István fordítása
Philip Tester: Hajoljunk meg
Az előadásnak vége
hajoljunk meg; tökéletesen eljátszottuk a szerepet.
Mindent betanultunk egy előadásra,
egy dalt és táncot, mintegy megszokásként, ami hónapokig tartott,
ugráltunk a színpadon, jártuk a charlston-t és a hoochy coovhy-t.
Állandóan hangosan ünnepeltek minket.
„Olyan jól néznek ki együtt, mintha nem is
játszanának. Mintha valóban szeretők lennének!”
Brávó, uraim! Brávó!
És most amikor kezdenek a fények lassan
kihunyni,
Az arcok elmosódtak... A testek ellankadtak, a házak
és a többi: a szomszédok, raktárba kerülnek.
Örökre a figyelem középpontjában, és egy napon várva
a pillanatot, amikor felkeresnék őket, még egyszer, mint szokták.
Barátok és szeretők - különböző neveken nevezik
egymást.
Most hová menjünk,
mit tegyünk,
mit mondjunk?
Hónapokon át az előadás volt minden, semmi
másra nem maradt idő.
És most
egy árva áll a lépcső legtetején, vár
egy választ, egy ötletet, hogy ezután mi legyen ... Hová
menni... betölteni oly sok órát, elmesélni történeteket és ötleteken
osztozni a színpadi „szerető” nélkül ez oly haszontalannak
tűnik... üresnek
... feleslegesnek!!!
Miért vettem részt próbajátékon, amikor minden, mit
onnan hoztam, csak egy tört szív és lélek és üres, magányos órák,
amiket csupán űrrel lehet megtölteni...
Semmi visszafordulás,
Semmi beleakaszkodás,
Semmi kapaszkodás,
Törődés
Velem,
Velem, ki a legfontosabb más valaki
életében,
A nevem ott az ajkain, az arcom a szívében...
az emlékezetében...
Végig az emberekkel teli utcákon, tudom, egyedül vagyok.
Otthon senki sem vár, senki sem telefonál.
Nincs hová visszatérni. Nincs ölelés, nincsenek csókok.
Olyan ez, mintha álomból ébrednénk, messziről térnénk vissza.
Ijedten, rémülten, hogy nincs ki megvigasztaljon, aki megtartson.
E romok között élek, nincs senki,
Hogy letörölje szememről a könnycseppeket,
Hogy megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az arcodat,
kiradírozni a hátrahagyott álmaimat.
Azt kívánom, hogy a szavak jobbá tegyék!
Azt kívánom, hogy kimondhassam: nem szeretlek,
Vagy azt, hogy gyűlöllek,
De képtelen vagyok rá, túlzottan is szeretlek,
és ez megsebez:
Azt akarom, hogy vedd el a szenvedéseimet, éld át
a kínomat,
a bánatomat
és tégy érzéktelenné.
Szeretném hogy érezd az elvesztés igazi értelmét
De képtelen vagyok,
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy megbánthatlak, hogy
megríkathatlak!!
Oly nagyon tisztelem a döntésed és a reményedet,
hogy megleled a nyugalmad, a szerelmed és a boldogságodat,
amit megérdemelsz az életben. Kívánom s imádkozom, hogy találj
valakit, aki méltó a szerelmedre, hogy megoszthassa az életét teveled.
De sohase feledd el,
én szeretlek, örökké szeretni foglak, de eltévesztettem
az utat, amin együtt jártunk.
A fények kihunynak, a közönség forrón tapsolja
a magára maradtat.
A fények kihunynak, az elhagyott a színpad közepén
meghajol,
a felállt nézők felé, a főszereplők előre lépnek,
kérem, uraim, hajoljanak meg,
az előadásnak vége.
Igen, az előadásnak vége,
hajoljanak meg...
Dabi István fordítása
hajoljunk meg; tökéletesen eljátszottuk a szerepet.
Mindent betanultunk egy előadásra,
egy dalt és táncot, mintegy megszokásként, ami hónapokig tartott,
ugráltunk a színpadon, jártuk a charlston-t és a hoochy coovhy-t.
Állandóan hangosan ünnepeltek minket.
„Olyan jól néznek ki együtt, mintha nem is
játszanának. Mintha valóban szeretők lennének!”
Brávó, uraim! Brávó!
És most amikor kezdenek a fények lassan
kihunyni,
Az arcok elmosódtak... A testek ellankadtak, a házak
és a többi: a szomszédok, raktárba kerülnek.
Örökre a figyelem középpontjában, és egy napon várva
a pillanatot, amikor felkeresnék őket, még egyszer, mint szokták.
Barátok és szeretők - különböző neveken nevezik
egymást.
Most hová menjünk,
mit tegyünk,
mit mondjunk?
Hónapokon át az előadás volt minden, semmi
másra nem maradt idő.
És most
egy árva áll a lépcső legtetején, vár
egy választ, egy ötletet, hogy ezután mi legyen ... Hová
menni... betölteni oly sok órát, elmesélni történeteket és ötleteken
osztozni a színpadi „szerető” nélkül ez oly haszontalannak
tűnik... üresnek
... feleslegesnek!!!
Miért vettem részt próbajátékon, amikor minden, mit
onnan hoztam, csak egy tört szív és lélek és üres, magányos órák,
amiket csupán űrrel lehet megtölteni...
Semmi visszafordulás,
Semmi beleakaszkodás,
Semmi kapaszkodás,
Törődés
Velem,
Velem, ki a legfontosabb más valaki
életében,
A nevem ott az ajkain, az arcom a szívében...
az emlékezetében...
Végig az emberekkel teli utcákon, tudom, egyedül vagyok.
Otthon senki sem vár, senki sem telefonál.
Nincs hová visszatérni. Nincs ölelés, nincsenek csókok.
Olyan ez, mintha álomból ébrednénk, messziről térnénk vissza.
Ijedten, rémülten, hogy nincs ki megvigasztaljon, aki megtartson.
E romok között élek, nincs senki,
Hogy letörölje szememről a könnycseppeket,
Hogy megpróbáljam kitörölni emlékezetemből az arcodat,
kiradírozni a hátrahagyott álmaimat.
Azt kívánom, hogy a szavak jobbá tegyék!
Azt kívánom, hogy kimondhassam: nem szeretlek,
Vagy azt, hogy gyűlöllek,
De képtelen vagyok rá, túlzottan is szeretlek,
és ez megsebez:
Azt akarom, hogy vedd el a szenvedéseimet, éld át
a kínomat,
a bánatomat
és tégy érzéktelenné.
Szeretném hogy érezd az elvesztés igazi értelmét
De képtelen vagyok,
Képtelen elviselni a gondolatot, hogy megbánthatlak, hogy
megríkathatlak!!
Oly nagyon tisztelem a döntésed és a reményedet,
hogy megleled a nyugalmad, a szerelmed és a boldogságodat,
amit megérdemelsz az életben. Kívánom s imádkozom, hogy találj
valakit, aki méltó a szerelmedre, hogy megoszthassa az életét teveled.
De sohase feledd el,
én szeretlek, örökké szeretni foglak, de eltévesztettem
az utat, amin együtt jártunk.
A fények kihunynak, a közönség forrón tapsolja
a magára maradtat.
A fények kihunynak, az elhagyott a színpad közepén
meghajol,
a felállt nézők felé, a főszereplők előre lépnek,
kérem, uraim, hajoljanak meg,
az előadásnak vége.
Igen, az előadásnak vége,
hajoljanak meg...
Dabi István fordítása
2015. október 28., szerda
Beke Sándor: Ima a Hargitán
Az ősz ablakából nézem
a lelkemben
égve muzsikáló Hargitát,
a diadalmas hegytetőt,
a délceg óriást.
Fáradt hit-szárnyak vergődnek
a hegy s a völgy között,
mint ősi szent álom
a kék fenyők fölött.
Itt az aljban elhagyja a fákat
a napsárga lomb,
s miközben érted imádkozom,
hegyem,
hullnak, egyre hullnak a levelek,
egymásra avarulnak,
s pördülnek-vonaglanak a szélben:
árva kiáltások a kétségbeesésben.
Vad neszek járják zugaidat
a sötét éjszakában,
falánk farkasok barangolják testedet,
érdes kezével cibálja üstöködet
az ősz-kapitány,
a letaroló elmúlás katonája.
De ne félj, hegyem,
nem vagy egyedül
a pusztulás és újjáéledés
örök mítoszában.
Az álmodó bérceken
megsimogatom arany koronádat,
Hargita,
Te, az erdélyi havasok királya —
ünneplő vén őzbak a Kárpátok felett.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)