állt és üvöltött, ,Jó, drága Hédikém,"
(sohase ült le telefonálás közben, szék
se volt), állt, gesztikulált,
mintha a járdaszigeten rekedt volna,
és mutogatna, hogy a zöldnél
ő jöjjön át ide vagy mi oda.
(Állványon állt a telefon, nyikorgó
kerekei voltak, szegények, sose
futhatták ki a formájukat, a zsinór
túl rövid volt, az ebédlőig se lehetett
behúzni, nemhogy - nevetséges - az ágyig.)
Azt akarta, hogy Hédi néniék ne jöjjenek
és mi se menjünk; talán páratlan évben
ő volt a soros, neki kellett volna
gratulálnia (ő és Hédi bácsi
egy napon születtek), „Halló, itt az ikred!"
- kellett volna kiabálnia, ha
tegnap vagy legalább ma délelőtt
fölhívta volna őket, de ő nem, ő várt,
ő húzta, tekergette a négy kerék
(az állvány fölül ferde volt, és
benne, mint a misekönyv, úgy állt
a telefon, kis korlát fogta vissza),
anyám rosszat jósolt; a Hédi néni férje
(egyszer mondtam úgy, hogy „Hédi bácsi",
de nem szerettek érte) büszke volt, így végül
Hédi telefonált. Ő bírta legkevésbé
négyük közül a feszültséget? Vagy
ő volt a normális? Most kellene,
gondoltam félve, átvinni a misekönyvet
a papa másik oldalára, szépen térdet
hajtva, de ő csak ugrált és üvöltött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése