Elszenvedi a tenger próbáját meg ítéletét*
(Eliot)
Nemzedékeim díszei, férfiak, ti, akik révbe
értek, és ti, akiknek teste elszenvedi
a tenger próbáját meg ítéletét, férfiak,
ti szépek – titkos testvéreim,
sejtelmes pillák az ablak-
mélyedésben, karcsú kézfej mint kézen,
az egyetem folyosóján, az ablakkereten,
mielőtt meggyújtanák a villanyt, mielőtt
elmennék innen végleg.
Láttalak újra, kopaszodsz,
vászonsapkát viselsz, hogy ne tudják,
de a lányok örvénylő szeme így is elkerül.
A buszról néztelek, üresség vett körül.
Még a macskák is ketten voltak a háztetőn!
Talán ha nem tudnád, hogy meghalsz,
ha olyan lehetnél, mint ők!
És te, egyetlen halott,
most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
kezedben Michel Angel gyűrött albuma.
Kellett valaki, aki elkísér a hangversenyre este,
ezért megfogtam a zakód ujját az ebédlőben.
Tudtam, hogy dadogsz, de kellett egy kísérő,
és úgysem beszélünk, gondoltam, előadás közben.
A hangverseny után hidegen elköszöntem.
Most átlőtt homlokkal fekszel a téren,
és nem volna helyed itt a versben,
ha nem alakulna egy rémült kör körülötted,
ha nem lépnének hátra a többiek
a Metróbejáratig, a Múzeumokig,
– a színhely zavaros, mert vérzik a szemed –
ha nem venné ölébe koponyádat,
recrudescunt vulnera, ha nem nézne az az ősz.
Később havazik,
a Szabadság-hegyen a kocsidból kiszállunk.
Felnőttek, harmincnégyévesek. Féklámpák
parazsa világítja meg zárt profilodat.
Becsvágyó vagy, tudom, nézed magad a tükörben,
próbálod őszinte arcodat. Ma már nem hiszem,
hogy együtt halhatunk meg a kocsiban,
hogy elkeverednek vérben és vágyban tagjaink.
Amit akartál, a tükörben elérted.
Ha találkozom veled, tapsol a város fölállva,
sikoltás tölti be szívemet, mintha egy tinédzser
közönség sikoltozna, és integetne ájulásig.
Ide járok vissza
sétálni a hegyre azzal, akit szeretek.
Az árulás így tökéletes. Itt sétált a legszebb.
Kicsit lemaradtam, hagytam, menjen egyedül
előre. Ujjongó tavasz volt. Sajnáltam,
hogy nem vagyok festő, hogy lefessem,
amikor visszafordul és rámnéz,
vagy hogy nem vagyok vak, ne lássam.
Ahogyan gyöngyöt ír a kagyló, úgy írtam
az opálos, gyötrődő verseket.
Majd feljövök egyszer
egy taxival a hegyre, ha majd nyugodt
és vágytalan leszek. Az értékek helyükre
kerülnek, egy alsó polcon lesz a szerelem.
Többen halottak lesztek, félig én is.
A kezem siklik-e végig szépelegve a romlott
bársonyon, arcomon, míg elalszik,
vagy a józan ítélőképesség hagy el,
és egy öregasszony sétál a hegyen egyedül?
Egyetlen napot még,
hogy lássalak titeket! A félhomályba
lépünk vissza majd, hogy ne látsszon
rajtunk a bomlás. Az ablak keresztjére
rajzol jövőnk, a hibátlan körvonal.
*T. S. Eliot: Négy kvartett. III. Dry Salvages, III. [Bodor Béla jegyzete.]
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése