Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott. 

Rose Ausländer Még itt vagy

Dobd a félelmedet
a levegőbe

Hamarosan
itt az időd
hamarosan
a mennyig nősz
a fű alatt
a könnyed a semmibe
hull

Még
illatozik a szegfű
fütyül a rigó
még szabad szeretned
a szavak elajándékozva
még itt vagy

Legyél az ami vagy
Add azt amid van

Dabi István ford.

Rákos Sándor: Szomjúság

„Szomjúhozom!” – szólt a Názáreti.
Hallották a pecérek, katonák.
Ott hentergett keresztfája tövében
a megváltatlan, iszonyú világ.

„Szomjúhozom!” Nem sírt esőt az ég.
A csodák érverése kihagyott.
„Szomjúhozom!” S egy kéz nyújtotta már
az ecetbe mártott szivacsot.

Rákos Sándor: Nem az idő

Nem az idő – persze, hogy az idő nem,

csak mi múlunk el valamennyien.

De támadnak új élők és ezekben

tovább méri magát a mérhetetlen.

Arnold Spescha: Moneglia

A sirály kiáltásában

a te búcsúarcod -
Egy szárnycsapás
a tenger
kacajában

hullámok csapdosnak
messziről
bennem

Dabi István ford

Tresa Rüthers-Seeli: Könnycseppek

A könnycseppek

amiket

te nem

hullajtottál

nem

tudták

meglágyítani

a követ

Azok amiket

lenyeltél

talán

ki tudták volna

egyengetni

az utunkat

Dabi István ford.

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!

Szabó Lőrinc ford.

Felix Giger: A szavak jók

annak mi tegnap volt

A szavak jók
annak mi holnap lesz

A pillanatnak gyilkosai

Dabi István ford.

Lányi Sarolta: Két szem halvány emléke

Ó kedvesem, (kit igy sosem neveztem
s ki régen messze vagy már életemtől,
mert mára már csak szó vagy, vagy talán
két régi szem halvány emléke csak, -)
ó kedvesem, vajh merre jársz ez esten?

Mostan, hogy ujra ősz van és hideg már,
kinek nyomába jársz a nyirkos utcán,
amely ma is oly drága még nekem,
mert léptem ottan lépteid kisérte?
(Ma végig árva út, mert senki sem vár ...)

S hogy ködruhában pillog már a gázláng,
mely látta régen sok bus bucsuzásunk,
fényét szemem beissza könnyesen
s elgondolom, ha ujra itt lehetnél ...
Talán örülnénk egymásnak, de fáznánk,

hisz oly hideg van s oly hiába lestem
az ismert drága főt ezernyi fej közt.
... Elégiát fütyül a szél felettem ...
Tudom, hogy messze van már életemtől
a kedvesem. (Vajh merre jár ez esten?)

A teremtés csodái - Tejút

A teremtés csodái

Felix Giger: Egy gyermek imája

A mogyoróspele
begyűjtött
sok magot és
mogyorót

Már száraz levéllel
bélelt házában
alszik mélyen

Uram
miért nem vagyok én
mogyoróspele
vagy egy jóllakott hörcsög

Dabi István ford.

Zelk Zoltán: Férfi

Férfi vagy, magányos, virágültető,
idegen tájak gondozója - szelid a
jókhoz, s kegyetlenül szótlan
a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad.

Keserü szerelem ásta mélyre szemed
s mint ág verdesi arcod egy lány
visszatérő hangja. Lehajtott fővel
jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.

Növeszd meg szakállad! erdő övezze
fájdalmadtól rögös arcodat
s mint fák közt a bújdosó nap,
úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.

De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal,
hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy,
melynek homlokát nem érhetik el
a lent futkosó szellők.

Zelk Zoltán: Megírhatatlan

Szemembe süt az arcod –
menekülök a fénybe,
tegnap is egész éjjel
ültem a villanyfényben.
Arcod nem perzselt már, de
hangod nem szűnt fülemben –
miért jössz, hogyha nem vagy,
miért vagy ily kegyetlen?
Te aki a nemlétet
már fényévekkel méred,
ily gyorsan elfeledted,
milyen hosszú az élet?

Zelk Zoltán: Ötven felé

Mondd, mért vénül veszteg, aki
vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?

Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!

Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.

Zelk Zoltán: Ha nem tudnálak

1

Mily tartalmatlan lenne szenvedésem,
milyen együgyü volna bánatom,
ha nem tudnálak, ha csupán dúlt énem
fáját zúgatná most a fájdalom.

De annyira beitta éned énem,
hogy téged nyög minden sejtem, tagom,

teérted szűköl minden rettegésem:
így szenvedek már, ilyen gazdagon.

Az értelem gazdag és szép egébe
te magasztositsz, emelsz engemet,
hol átragyogja lényed drága fénye

minden kínomat, szenvedésemet:
miként korsó, ha merül kút vizébe,
immár színültig megteltem veled!

2

Mint gyermek anyja szoknyáját remegve,
oly görcsös ujjakkal fogóztam én
hazám földjébe s ím, most számkivetve
csak zokoghatnék mostoha kezén.

Csak zokoghatnék, hogyha nem tudnálak
téged, ki értem nyúlsz s visszaölelsz
az édes honba s rögnek, dombnak, fának
kérdezetlen is engemet felelsz.

Szerelmem így lett honvágy s úgy dicsérlek,
arcod fényét, szép melled, gyönge térded
s neved: Irén, mintha azt mondanám:

Erdély! Dunántúl! Lankák! Halmok! Bércek!
mind, mind kimondom, hogyha mondlak Téged –
ki társ valál, így lettél im, hazám.

A teremtés csodái - Gyönyörű bolygó

Gyönyörű bolygó

Tóth Árpád: Szeretnék átölelni...

Szeretnék átölelni ma egy embert,

Ki olyan árva s vágyak özvegye,

Mint jómagam, s kit a tavasz sziven vert,

S kondor haján kopog az ősz jege,

Kinek ha volt is pirosbetűs napja,

Tintát hozzá véréből szűrt a Sors,

Vén bánatok fia és újak apja,

Csöndes tűnődés lankadt léptü papja,

Örülni lassú, és csüggedni gyors;

Kit nemessé emelt a föld porából

Sok ritka szenvedés, de nem kevély

Kitűnni a törpék sekély sorából,

És címere egy hervadt falevél,

Ha kővel dobták, szívét dobta vissza,

Ha szívvel dobták, halkan énekelt...

Fabiola Carigiet: Harminc év

Jó nap van ma, ma jó a nap, igen, ma jó.

A szürkés fekete homokon fekszem
csontjaim a földre nyomnak
a hőségben lebegő gondolatok
viaszként csepegnek
a homlokomra
A lábujjaimat számolom: harminc

Tiszta és derűs vagyok ma
mélyre látok és messzire hallok
kettőbe hajolok:
- kezdet és vég

Petyhüdt már
a beárnyékolt
helyeken a bőr
Megnyalom s gyermekkorom érzem

Hegy-magas gondok cibálnak
gyenge és néma
gyermek vagyok
ma én
A fejemen és a füleimen át
levetem a bőröm
és a langyos vízbe
ugrom

Lesütött szemmel
kutatom át a tájat
port gyűjtök
és vetek

A léttől fáradt
ősz öregasszony
vagyok
Ma semmi sem érdekel
- mindent láttam
Beleunva félbehagyom
a játékot

Napról
napra
a sötétet figyelve
szálakat húzok
összekötöm a lábujjaimat

- legyeket kapdosok
a csillagok túl messze vannak

Dabi István ford.

Szilágyi Domokos: Becsüld, halandó

Becsüld, halandó, amíg élek,

szavaim halandó becsét.

Két ember közt legrövidebb

út az egyenes beszéd.

Szilágyi Domokos: Szerelem

Megismertem a holnapot:
terád hasonlított,
terád, miránk -
lobogott
és nyugodt volt, mint a láng,
- s mint a mi éjszakánk,
amelyen megéreztük forró
és röpítő és egybeforró
embersorsunkat, a szerelmet,
- én azt, hogy hiába ölellek,
te azt, hogy hiába ölelsz,
ha nincsen más, csak ez a perc,
hogyha mögötte meg nem érzed
és meg nem érzem az egészet,
a szilárd anyagot,
ami vagy és ami vagyok,
és ami egy törvénybe fog
bolygókkal és liliomokkal,
tó méhében a teleholddal,
vérrel, háborúval, örömmel,
mindennel, ami volt az ember,
és ami most s amivé válik,
s amit születéstől halálig
sejt és tud és tesz,
mit hozzáad a léthez,
hogy életté váljék, hogy a rend
kormányozza a végtelent,
az értelem, amely szavak
nélkül is szól, és sejtet sejtre rak
agyunkban
a holnapról akartam szólni,
a holnapról, mely már valódi,
mert fölismert s el nem téveszthető,
tiszta, elérhető,
mint a friss levegő -
igen, a holnapról akartam szólni,
s szóltam a szerelemről, szerelmünkről, hiszen
ő éreztette meg velem,
milyen lesz:
szívem szelídítette a boldogsághoz, rendhez -
- - - - - - - - - - - - - - - - - -
és akkor, amint ránk hajnalodott,
megpihent bennünk - új csókra gyűjtve erejét -
a csók.

Csoóri Sándor: Futnék inkább vissza

Miféle bolond szent vagyok,
bogárfaló
és gyökerek közt éjszakázó!
szököm a sírásod elől,
a tested elől
kopár szobákba,
s kilakoltatott szemek pusztaságába;
és másznak rám a kövek, mint a tetvek,
a hernyó-éj,
a hétköznapi hangyák.
S fák útitársa, zarándoklok a hóhoz, mert fehér,
a szerelmesekhez, mert szerelmesek,
de mindenütt ugyanazok az esték, ugyanazok a hallgatások.
Elkerülöm a városokat is,
de megugatnak messziről, mint a kutyák,
az erdőket, mert kifosztották őket a baglyok.
Futnék inkább vissza a hajadhoz,
a szádhoz,
nyikorgó szekrényeidhez
s etetnélek magammal, te örök éhes!
világosságommal,
őrületemmel, tessék, itt van a nyár,
akácvirág
s tengerek kék szilvája: a Föld
és szeretnélek
és szeretnélek.

A teremtés csodái - Sarkifény

Sarkifény

Zelenka Brigitta: Esti ima

Hosszú volt a mai napom,
kulcsomat szegre akasztom.
Cipőm koppan, ruhám simul.
Alkonyárnyas az ablakom.

Félelmemet, gondom, gyászom,
örömöm és vágyódásom,
hibáimat és bűnömet
reggelig ide lerakom.

Magamat is hullón-csendben,
békém védő, jó Istenem,
- hittel sziklám, zug-menedék -
óvó két kezedbe teszem.

Forrás: Poet.hu

Oláh András: egyszer téged is

álmomban térképeket készítettem
hogy aztán mégis eltévedjek
a kiürített házak
     csontig kitakart falai között

egyszer téged is belerajzoltalak
     álmaimba
szemed zöldjével takaróztam
a mély ájulásból titkot
     kutató szavak hidege ébresztett
s mire igazoltam magamat
     már seholsem találtalak - - -

Áprily Lajos: Ajánlás

Ne haragudj. A rét deres volt,
a havasok nagyon lilák
s az erdő óriás vörös folt,
ne haragudj: nem volt virág.

De puszta kézzel mégse jöttem:
hol a halál nagyon zenél,
sziromtalan csokrot kötöttem,
piros bogyó, piros levél.

S most add a lelked: karcsu váza,
mely őrzi még a nyár borát -
s a hervadás vörös varázsa
most ráborítja bíborát.

Csiki László: Anna Kingának

 30. születésnapján

Mibe kerülne, Uram, neked egy új csoda?
Ilyen maradjon mindig a lányom, fájó
örömével, ne változzon többé már soha,
így viselje, kacagja, amit a sorsa rá ró,
kitanulva, amit tudni kell, de várón,
felejtenie is van már elég ebből a világból.

Asszony ez, Uram, akár az anyja s az anyám,
szebb annál, semhogy elrontsd, így egész,
nő ez, Uram, számomra természetes talány,
de könnyebb volt vele a közös szenvedés.
A boldogság az övé csak, és így legyen,
bánom pedig, hogy mások helyett is nem szerethetem.

Uram, csak azért kérem tőled, hogy legyél,
vigyázhass rá, tartsd majd a helyemet,
van ura, fia, nem rest, nem henyél,
de adj jó esélyt, utat, ahol békén elmehet,
erőt, hogy vigyázzon azokra, akik rá vigyáznak,
teret, ahol az övéivel játszhat.

Látom, néhány hajszála már fehér lett,
és fáj a lába, ha ölben viszi a gyermekét.
Nem baj, Uram, tudjuk, így múlik az élet,
de kivételt tehetnél, ha őt megértenéd.
A lányom ő, Uram, habár a másoké már,
rá fordítsd szemedet, ne énrám.

Csoóri Sándor: Hó emléke

Néha meggondolja magát a tél
és havazni kezd,
sűrűn, kétségbeesve havazik, mintha csak attól félne,
nem éri meg a holnapot.
Legjobb ilyenkor kikapcsolni telefont, ajtócsengőt,
bort forralni a kályhán,
belelapozni elmúlt levelekbe
s úgy nézni vissza az életemre is,
mintha nem történt volna meg.
Mintha nem nézett volna rám ágyú se, parázna szem se,
elrongyolódott kézfejek nem nyúltak volna kezemért,
és minden, ami politika volt, szerelem, harangzúgás,
óceáni távlatban újra várna –
Legjobb ilyenkor elképzelni,
hogy sírhatok még elveszett fejem után,
ágyak, féltestek s borzas vánkosok fölé
szél hajt be orgonákat
s az utolsó földi ítélkezésen
ott állhatok majd jó társak oldalán
könnyű ingben, könnyű kabátban,
túl füstön, kocsmákon, temetőkön,
egy fennkölten züllő ország szemével farkasszemet nézve,
fejemben hó emléke,
hó, hó, mintha egy katedrális vakolata
hullna csöndben.

Csoóri Sándor: Az ember elhagyja házát

Hiábavaló ragyogás, hova hívsz?
hiábavaló ragyogás, megyek feléd az úton.
Sárga nap-tükrök, villogó, tavaszi víz,
megyek felétek az úton.

Kipattant a barackfa, megvirágzik:
az ember elhagyja házát, névtelen réteken jár,
nem kérdez semmit, nem felel semmire,
szemébe felhő száll bele,
vagy eltévedt bogár.

*

A város elmarad. Falain zilált krétarajzok:
primitív halak úsznak a kő s a cement hullámain;
gyufaszál-lábú nők lebegnek,
zuhanó repülők
s a másneműség ijesztő jelképei.

Így egyesülünk ott az életünkkel!
Kívülről nézzük magunkat és azt mondjuk: éltünk
és élni fogunk még sokáig a Földön.

*

E kezdetleges ragyogásban
a fák kedvessége áhítatom is visszaadja.
Város, a zajod: dobozba zárt cserebogarak kaparása,
jó hallgatni messziről, mikor a felhők is
zajjal mennek.

A vízcsobogás és a teremtett lárma közt,
egy vékony hídon át a csönd felé dülöngök.
Boldog a szemem, hogy a fák csúcsán bolyonghat,
boldog az agyam, hogy a mindenséget elképzelheti.

Csoóri Sándor: El akarom hagyni

El akarom hagyni,
ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.

El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.

Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.

A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?

El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.

Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.

Csoóri Sándor: Ha megérintlek

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Csak azért,
hogy az időt kicifrázzam
és szaporítsam a szót?
Kézbe kapom inkább a Napot,
mint a kugligolyót
s a láthatár erdeit
döntögetem a kedvedért
halomba,
egy rakásra.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
Szebb a te melled, mint a legváratlanabb hasonlatok
és a szád, mint a legmeztelenebb rím.
Nyár van,
kézfejed éget, mint a nagyítóüveg,
a hasadtól meg átforrósodik
a tóparti homok.

Madarak járnak feléd
s vonatok.
Egy-egy pillanatra, ha fölöltöztet a füst,
szemem kapkodva levetkőztet –
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
Nem is tudom, mért akarlak folyton látni?
Ha nádas volnál: a nádast nézném
s ha föld: a földet.

Mért írjak verset,
ha veled lehetek?
A szavak kiüresednek, mint ősszel a nyaralók,
meghalnak, mint az emberek,
de ha megérintlek,
az érintés halhatatlan marad:
nem akar jövővé változni,
se emlékezetté –

Mért írjak verset,
ha mindenestül a tied lehetek?
A lábadé,
a kezedé,
a leheletedé!

Csoóri Sándor: A kezed nyoma

Teli van hóval a szám,

megint teli van hóval –

Kinek mondhatnám el, hogy már halott vagy két órája?

Magamnak mondhatom csak: az első idegennek.

Itt van egy sál a nyakamban,

mintha öltöznék s mennék hozzád,

pedig csak állok egy megbillent lámpa alatt

a kihalt hegyen,

sálamon még itt van a kezed nyoma.

Csoóri Sándor: Nyár-éjféli zápor

Lidérces szenvedéllyel vonult fölöttem át
             a nyár-éjféli zápor.
Elégiákkal megrakott vonatok csattognak úgy,
   ahogy a tonnás mennydörgések gördültek tova.
Kiálltam a fülledt teraszra bőrig ázni
s olyan volt ez a félnomád, félvad álom
              mint a szerelem veled.
Testem egész hosszában éreztem a testedet
   az égből lezuhogni.
Egy-egy hátraforduló villám tán alvajárónak látott.

Csoóri Sándor: Nyári óda

Áll mozdulatlanul minden. Az
elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.

Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.

Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.

Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.

Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.

Csoóri Sándor: Kérő, baráti szavak a Láthatatlan Személyhez

Mielőtt elveszítenél, Uram,
s agyagos földdel végleg betakarnál,
keress nekem egy áldott, szép napot,
reggeltől estig tartó szép napot:
a harag hálószobáiból csalogass ki pünkösdi mezőidre,
a hazug játékok s a megszokott vérengzések
színhelyéről bogáncsok közé,
fáradtságom az égbolt árkaiban hadd csobogjon
s ne egyek húst – egyek vadsóskát aznap,
egyek cseresznyét, levegőt
s doboljanak a madarak újra fekete fakérgeken,
dobhártyám örülni akar,
szemem a lepecsételt fácántojásokon átragyogni,
mert ha szeretem is égnek támaszkodó házaidat,
sötétben mozgó lámpáidat, melyek, mint a motorcsónakok
elúsznak,
életem ott múlik el, ahol az akáclevelek
a földre lefeküsznek,
a hangya földrengést jelez
a faluvégi erdőben megmártózva újra a vadaké lehetek
a fanedv csurranását is fölhangosító
ideghártya.

Devecseri Gábor: Csak szó vagyok

Ha csak rád gondolok, megáll a szívem,
de nem ver soha nélküled;
előttem csillogsz, fülemhez szavad van
és szavamhoz füled.

Csak szó vagyok. Hol is nyílhatna lényem
létre, ha nem Benned, te szép?
Éled a réten a vándor, ki naptól
föl nem perzselt földre csak néha lép.

Csak szó. De annak is tartalma tőled
árad belém. Nem érvel, csak ragyog,
csak létezik. Rád nézek és beszéd nem,
csak hang vagyok. Csak hallgatás vagyok.

Martin Fontana: Pókháló

Az
ég
leheletétől
megfagyott
az éj könnye
az ezüstös harmat
a szálakon mint
filigrán
és a nap
sugarai
a lombokon áttörve
vég nélkül csillogtatják
a sok drágakő
könnycseppet.

Dabi István ford.

Takács Zsuzsa: Nyárvégi álom

Mért álmodik szerelemről, amikor
tilos és nevetséges  arról álmodnia.
A nádszál karcsú hercegkisasszony

egy táncpalotában szép táncosa lépteit
követve. Kényes testét könnyű selymek
ölelik. Érzi (mint régebben is mindig)

lehet bárkivel, egyedül van, mint minden
élő. Hol van pedig az élőktől ma már!
Beburkolózik nehéz ruháiba,

melyeknek neve: érdek nélküli szeretet,
aggodalom országa sorsa miatt, s végül:
ez az életkorához nem illő vágyakozás

Bella István: Szálló vizek

Kigyöngyöznek a fák és a vizek,
zöld árvízt vet a föld, rügyzöld vihar,
zöld vízesés levélzik és zizeg
az ágakon s a víz lombjaiban.

Kigyöngyözik az ég is, madarak:
szálló vizek vonulnak dél felől.
Kövér galambjégtáblák zajlanak.
Olvadnak földre kék-szürkés esők.

Árad a föld: az egy medrű idő
partjai közt száz elemű folyam:
habzó vetés, lombvíz, mohos tető
csapkod, kavarog, zöldell súlyosan.

Egy nő a zajlás szélén álldogál.
A vizet nézi, néz időtelen.
Két szeme két bukdácsoló sirály.
Hallgat. Nincs arca, talán teste sem.

Füst Milán: Egy öreg emberhez!

Még sugárzik szemed – a lélek ép… De menni kell! –
Ó ne hidd, hogy fájdalmas lehet
Ha a bölcs természet bevégzi müvét
S a halál sugárzó koronájával tetézi
Tökéletessé!

Repülj tehát, – én hű és bízó szívvel elbocsátlak!
Dagassza szíved és vitrolád új szél – s ne késlekedj!
Menj! S lépj oly bátran a sírba, ahogy kimérten s méltóságosan
A mértékletesség diktálta földi lépteid! –
Lépj bátran hűs sírodba jóság! – Meleg szív büszkén lépdelj!
S ó ne hidd, hogy áldásom
Sirod földjét ne tenné porhanyóbbá!

Áldásom vidd majd magaddal: alvó
Örökkévalóságodat derítse; – s egy végső hang:
Kanárid búcsúéneke!

Minden szent, ami él – s a szentséget magadba hordod…
S talán erős, új szentség fénye derül majd rád az elmulásban:

Ó ne félj tehát!…
Mert végső perced múlik el s nem életed!
A régi fény van elmulóban; – s mielőtt lehúny,
Fürössze lelked boldoggá a tisztaság reménye
Mit lágy ölén kinál a végtelen.

Takács Zsuzsa: Túlzás

Nem éreztem soha annyira
fűszálnak magamat mint akkor.
Vagy némi túlzással: asztali lámpának.
Hajladozni, törni a talpak alatt.
Vagy ami ijesztőbb: eloltva meredni
a sötétbe, várni az áramütésre,
mint egy elítélt, és ilyen
körülmények között világosodni meg.

Adam Zagajewski: Olvasói levél

Túl sok a halálról,    
az árnyakról.
Az életről írj,
a mindennapokról,
a rend iránti vágyról.
(…)
Nézd, a szűk stadionokban
összezsúfolódott népek
a gyűlölet himnuszait éneklik.
Túl sok a zene,
túl kevés a harmónia, a békesség,
az értelem.
A pillanatokról írj, mikor a barátság pallói
maradandóbbnak tűnnek
a kétségbeesésnél.
A szeretetről írj,
a hosszú estékről,
a hajnalról,
a fákról,
a fény
végtelen türelméről.

Körner Gábor ford.

Martin Fontana: A pallók

Egy gátat emelt
elöl
és
hátul
talán
fél ő?

Csinált egy pallót
amin
az
égbe készül
ő talán
úgy lehet!

Hidat építeni fal helyett,
hinni,
a félelem
helyett
ez győzelem
a magány fölött.

Dabi István ford.