ami nem én vagyok,
ami csak rám ragadt, mint utazás pora.
Az idő mozdonyfüstje arcomon,
jóságos kezek szennye,
szegények mosolya.
El akarom hagyni, ami nem én vagyok,
a rámkérgesedett csöndet,
a boldogító zűrzavart, amit tőletek kaptam kölcsön –
Elsötétített fejetekből
úgy lépek ki,
akár a temetőkből.
Hiába vártam,
nem növesztett szárnyat a test,
sem az ágy, e vízözönt uraló Nóé-bárka –
El akarom hagyni a szerelmet is,
kész vagyok minden árulásra.
A mennyei kések helyén
magukra hagyott tollpihék remegnek.
Meddig fújkáljam őket hideg szájjal,
hogy eget és látszatot
fuldokolva is megőrizzek?
El akarom hagyni, aki nem én vagyok:
a lámpasor-gerincű férfit,
ki csak ragyogni tudott,
rögtönözni gyönyört és sebeket,
de az elrendezésbe belebukott.
Ősz van,
hülyítő köd,
türelem középkora.
Lecsatolom derekamról a kort:
hadd legyek végleg kiátkozott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése