elpilledt levélrések között
csak a habókos legyek bújócskáznak.
Fölsír egy hascsikarásos szúnyog a délutánban
s aztán, mint a csecsemők, tovább alszik.
Csönd, csönd. Megcsöndül bent a fül is.
Most születik az arany, a tűz, a méz
s a gyönyör karikái is most
szárnyasodnak. Elég csak a szememet lehunynom:
sikoltás-előtti pupillák rajzanak el az arcom előtt.
Elmúlt nyarakból szalmakazlak pattogása
szüremlik hozzám s a szérűk mélyéről
hőgutás kakas kiált. Ó, halhatatlan
júliusaim! Remeg a levegőég körös-körül
s fehér rakétaként száll föl lassan a zámolyi templomtorony.
Út a végtelenségbe, minden határon túlra,
ez voltál nekem nyár, ez is maradsz,
hisz magam is fény vagyok: csavargó, boldog,
emberi tűz. Ha nem tudnád még:
nyomozz utánam titkosan rigók közt, vizek fölött.
Ülök egy kertben, jöhet rám rossz idő is.
Sziszegő, tüzes drótok mászhatják meg
dúdoló fáimat s a szomszédos dombtetőt.
Az égésszagban emléknek akkor is te maradsz meg,
forró szájmelegeddel: nyár s vibráló egeiddel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése