Balla Zsófia: Ahogyan élek

Újra, csak újra megtérek,

nem akarok más lenni,

(félek)

mint ami lenni szeretnék.

Ahogy élek, az a hazám.

Szentmihályi Szabó Péter: Félelem

 Félek, hogy megtudom, a gyilkos
hány cukorral issza kávéját,
és megbocsátok neki.

Félek, megismerem a szajhát,
hogy anyját szereti,
és megbocsátok neki.

Félek, meglátom az ellenséget
latrina felett guggolva,
és nem tudom lelőni, mikor
gyenge, és nadrágját letolja.

Félek, hogy nem ütök soha vissza,
hanem mosolygok,
hogy emberré enyhítsek mindig
egy ütéstől torz arcot.

Félek, hogy a kedveseim
én küldöm el, ha mennek,
mert nem akarok áldozatot
az én örömömnek.

Félek, csak magammal gyűrkőzöm
irgalom nélkül, halálig,
hogy engem is megszánjon néha
az a másik.

Csoóri Sándor: Sose volt a világban akkora csönd

                      Lászlóffy Aladárnak

Mi kellett volna nekünk,
    fanyar barátom?
Sötétebb esték? Sötétebb szobák?
Alagutak? Barlangok? Üvegkoporsók
zsúfolásig megtömve fekete pacsirtákkal,
hogy sírjunk és nevessünk is
    a mindennapos tébolytól,
mint az a gólyalábakon
lépkedő, bolond festő,
aki mindenkor tudta,
mikor ér véget egy-egy földi korszak?
Lenyűgöző volt, ahogy nézni tudott.
    Ha akart,
kiirtott minden fát a közeléből
és kósza népekkel táncoltatta körül azt az egyet,
amelyet könyörületből mégis meghagyott.
    És hátán hozta
mindig a vihart a Hortobágyra,
hátán a vízesést is a hegyekből.
    Sokszor gondoltam rá,
hogy egyszer megszólítlak benne téged,
de sose volt a világban akkora csönd,
   hogy jutott volna időm erre is.

Parancs János

"S amit kevesen hisznek el a Földön,

annak tudatában élek és cselekszem"

Mezei András: Fogadalom

Megyek az Időkig veled,
a Múlhatatlanig megyek
bekötve Isten batyujába
csillagostul a tereket

szolgálattévő angyalokkal,
hogy ott is őriztesselek
világnyi maradék porban is majd
szelíd kezedhez intsenek.

Bella István: És úgy éltem

Soványodtak a csillagok testemben,
a fényesség lehamvadt rólam,
csontig-meztelen, fagyokra estem,
s elmerültem, didergő kő, a tóban.

És úgy éltem, mint az ágrólszakadt,
mint a halálról lemetszett.
Négyágú-kés járt bordáim alatt,
emberpróbáló kín növesztett,

de kibírtam. Nem volt könyörület.
Gyémánt karcolta agyam, a világ,
s az emberek szemébe üvegezett.

Most ablak vagyok, végtelenbe tárt
pilláik között ömlik rajtam át
fényességük, a lelkiismeret.

Bella István: Megkövült idő

Mintha kihaltak volna az évszakok,

megdermedt zöldben fürödnek a fák.

Egyszerre ősz és nyár és tél vagyok,

megkövült idő, haláltalan világ.

Nem merek élni, lélegzeni sem,

azt hiszen néha, nem is ver szívem,

csak mímeli, hogy van, s mert fél: dobog.

Rettenetes nehéz az idebenn.

Hát élek, félek, alakoskodok.

Kassák Lajos: Fohász a csillagokhoz

Halántékomon ősz hajakkal
és részegen kószálok a városban.
Egyedül az éjszaka ösvényein, mint rossz angyal
ki elszakadt szülőitől és testvéreitől.

Szememre húzom a kalapom. Hát így legyen, Úristen.
Jeges szél cibálja szakállam s vonyít előttem
a vak sikátor, mint hurokra került eb.
Jézus, ha élne felettem, óh, tudom én
lehajolna hozzám ez átkozott földre
hogy két meleg és habkönnyű tenyerével
betakarja vérző sebeim.

Jézusa sincs annak, kinek hite nincsen,
Szegény jószág, ki csak zabálni áll a jászolhoz
s nem látja meg a csillagot a gyermek feje felett!
Így kallódom számkivetetten és reménytelen
mindig részegen, mindig telt pohárral a kezemben
s mégis örök szomjuságra kárhozottan
mint a vad barom, ki tüzet nyelt dühében
s vakon rohan árkon, bokron át.

Könyörtelen bírája önmagának
egek redőiből kiejtett angyal
óh, aki vagyok, ártatlan gyilkos és
pocsolyában hevert zarándok
ez estén kitárom feléd fázó karjaim
ragyogó csillag, a magasság tükrében!
Világosítsd meg előttem az éjszaka ösvényeit
és vess elém egy morzsát kegyes szeretetedből
mielőtt összerogynának csikorgó térdeim
s mint hulladékot puttonyába szedne az ördög.

Csoóri Sándor: Lebegő táj

A partok ágán
    fönnakad a víz,
zöld pálmalevél most a tó;
nevetésed meg hegyről lefutó
szél – libegteti és eljátszik vele.

         A semmiségből úszik egy hajó,
         jön, mint a boldog üzenet.

Ülj le
a mindenséggel szembe,
madarak lengő lombja alá
s felejtsd el halvány nevedet.

         Ne emlékezz és
         ne remélj:
így teremts időt szerelemre.
Gyümölcsök sárga vihara
megérett tested közelébe ért;
add el magad egy sóhajért,
mely rászállt a szemedre:
a megkövült láng bazaltoszlopai
         ledőlnek kedvedért.

Hajnal Anna: Nem szerethet mindenki

Fontos, hogy megtanuld: nem
szerethet téged mindenki.
Lehetsz te a világ
legfantasztikusabb szilvája,
érett…, zamatos…, kívánatosan
édes, és kínálhatod magad
mindenkinek, de ne feledd:
lesznek emberek akik, nem
szeretik a szilvát. Meg kell
értened: hogy te vagy a világ
legfantasztikusabb szilvája, és
valaki, akit kedvelsz, nem szereti
a szilvát, megvan rá a
lehetőséged, hogy banán legyél.
De tudd, ha azt választod, hogy
banán leszel, csak középszerű
banán leszel. De mindig lehetsz a
legjobb szilva. Vedd észre,
hogyha azt választod, hogy
középszerű banán leszel, lesznek
emberek, akik nem szeretik a
banánt. Töltheted életed további
részét azzal, hogy igyekszel jobb
banán lenni, ami lehetetlen hisz te
szilva vagy, de
megpróbálkozhatsz megint a
legjobb szilva lenni…

B. Tomos Hajnal: Ha távolodsz

Amikor már olyan
magasra másztál
a toronyba,
hogy nem hallod
a fogak közt
csikorduló átkot,
az útszéli csavargó
idegdrótjain
száguldó sikolyokat,
az árnyékban sínylődő
virág sóhaját,
akkor már rég kihűltél
s a távolság
kékje fegyelmez:
szállj alá,
mert érted szólnak
a harangok.

Csoóri Sándor: Második születésem

Jövök a felhők alól,
születésem emlékét hozom –
Villog felém egy folyó,
mint kintfelejtett kés az asztalon.

Egy hegy
s egy vörösen izzó bányadomb
szűk völgye nyit utat.

Elhagyom, mint a gyerekkoromat.

Amit szerettem, mindent elhagyok,
hogy végre szabad legyek.
Mint félig elropogtatott
cukrot: ugy köpöm ki a világ édességét:
nyárdinnye húsát,
szerelmeimet.

Ez a világ nem kérte véremet.
Én kérem az övét!
Hallgatom saját jóslatomat:
»Csak az él tovább, amit megitélhetek,
megsirathatok, elveszithetek«…

Amerre indulok,
még nyár ragyog tovább;
egy folyó fény-pengéje tündököl
de föltámad lassan a cigánybambusz:
e jeremiási ököl;
víz és sár ideje,
hideg álmoké, köveké:

második születésemé.

Áprily Lajos: Lassú szárnyon

 Uram, a két szárnyam nehéz,

hozzád emelkedni ma nem mer.

Ne bilincselj meg és ne bánts

nagy súlyoddal, a félelemmel.

Te nagy völgyedben ne legyek

énekre béna, hitre gyáva.

Úgy kapaszkodjam, Kéz, beléd,

mint kicsi koromban anyámba.

Hívott erőseid dalos

lakomáján mindig ne késsem.

Kapudtól ne térítsen el

utat veszítő szédülésem.

Viharszeles mélyed felett

meredekedet bízva járjam,

sziklafalon hajnalmadár,

örömpiros legyen a szárnyam.

És hogyha mégis hullanék

sugaradban vagy sűrű hóban,

sohasem látott arcodat

láthassam egyszer, zuhanóban.

Pilinszky János: Metronóm

Mérd az időt,
de ne a mi időnket,
a szálkák mozdulatlan jelenét,
a fölvonóhíd fokait,
a téli vesztőhely havát,
ösvények és tisztások csöndjét,
a töredék foglalatában
az Atyaisten ígéretét.

Képes Géza: Minden nap

Minden nap újra beléd szeretek,
pedig ki sem ábrándultam belőled.
Nő nem lehet náladnál soha szebb,
kivánkozóbb, komolyabb, kedvesebb –
még a halál sem tántorít el tőled.

Pedig nagy jókat igér a halál:
hogy megpihen a fáradt szív s a lélek;
de ha jön s a fejemhez odaáll,
hárman leszünk: téged is ott talál
s beléd kapaszkodom, hogy éljek, éljek.

Kiséred léptem, a tévedezőt,
te adsz szememnek fényt, hangomnak ércet,
agyamnak érvet, lábamnak erőt –
Mint zápor, szél, nap a szomjú mezőt:
itatsz, simogatsz, óvsz. Mondd, te is érzed,

hogy mi vagy nekem? Mint veréb-rajok
szétrebbennek a bajok, ha te intesz.
Fák magasáig kék köd kavarog,
de szétszakad s a táj tisztán ragyog,
ha biztató mosollyal rámtekintesz.

Tíz éve már? Tízszer tíz év ha jönne,
hogy veled töltsem el, keveselném.
Te életem mosolya, lángja, könnye!
Ha bármi bánat, kétség, kín gyötörne,
tudom: te vagy. S az enyém vagy. Enyém.

Erdélyi József: Szeretet

Szeretem én az eget úgy, ahogy van,
derűsen, borusan;
szeretem a földet is úgy, ahogy van,
sárosan, porosan.

Nem válogatok sem égben, sem földben,
sem időben, sem térben;
arravaló, hiszem, hogy térdre essek, –
arravaló a térdem.

Arravaló az út, hogy menjek rajta,
s hogy ráboruljak holtan,
mint egy ledőlt fa; ne tudja bár senki,
hogy ki voltam s mi voltam …

Kodály Zoltán

" Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

"A madaraknak előbb-utóbb meg kell tanulniuk repülni. Nem akadályozhatjuk meg, bármennyire is szeretnénk őket ott tartani a biztonságos fészekben."

(Nora Roberts)

"Ha az oroszlán felismeri a saját erejét, senki sem fogja tudni visszafogni."

(Tudorok c. film)

"... egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."

(Antoine de Saint-Exupery)

"A mindjárt jövök, nem vigasz a kutya számára. 

Csak annyi tud, hogy elmentél."

(Jane Swan)

Kassák Lajos: Egység

A távol és a közel
egy kenyéren
él bennem.
Kitárulkozás.
Odaadtam magam egészen
azt sem tudom ki vagyok.

Semmi esetre sem az üldöző.

Szétosztottam magam
és megbontatlan maradtam
elszántan
fegyelmezetten
a kemény
nyersanyaghoz hasonlóan.
Olykor átváltozom
virággá
vagy fegyverré.

Kassák Lajos: Üzenj

Beszélgessünk beszélgessünk
Te meg Én
beszélgessünk nem szegletesen kemény hanem puha legömbölyített szavakkal
ahogyan a szerelmesektől tanultuk
alig hallhatóan
ahogyan a tölgyfa levelei beszélnek egymással.

Mondj nekem valami szépet
hogy én is mondhassak Neked valami szépet.
A szemeimhez beszélj
a homlokomhoz
egyenesen a szívemhez
Te Nekem
és Én Neked.
Az álom partjairól üzenj
egy újszülött nevetésével
tenger hullámaival
játékos delfinekkel
harangszóval
egy sassal
amint az ég kékjében lebeg.

Kicsikém
elképzelt madaram.
Te meg Én
beszélgessünk a világról
amiben bolyongunk
és nem találjuk egymást.

Kassák Lajos: Hóhullásban

Csupasz
ez a táj
mint a
tenyerem.

Föld alá
bújt
a tenger
s a hegyek
elvonultak.

Hull már
a hó is
puha
fehér
zománccal
von be
mindent.

Én vagyok az
egyetlen
árnyfolt
látom magam
hallom
a szívem verését.

Kassák Lajos: Szép pillanatok

Milyen árva gyerek sír bennem
milyen madár fütyörész.

Egy farönkön ülök
és bámulom
hogy a bárányos ég
tükörképével játszik
a tó.

Letépek egy cseresznyevirágot
és elküldöm hozzád
hogy emlékezz rám.

Kassák Lajos: Felém fordult arcok

Azok akik valamikor eltávolodtak tőlem
megállnak útközben
hogy felém fordítsák arcukat.
Gondolják láttak már valahol
és felsajognak emlékeik.

A küzdelem mély rovásai
amiket arcunkba vágott az idő
nem tűnnek el nyomtalanul.
Győzelmek
és kudarcok hullámvonalában
a testvériség jegyeivé válnak
a felejthetetlen emlékek jegyeivé
amik levetik a múlt rongyait
és a reménydús holnap lombjaival
díszítik magukat.

Véletlen utaink így találkoznak össze
a távolban.
Megolvad keménységük
elkorhadnak tüskéik
áthidalják a szakadékot
és rádöbbenünk gyökereink azonosságára
a mélyben.

És íme akik emlékeznek rám
már látják is
egy vagyok az örökös
versenyzők közül
akik nyitott szemmel
nyugodt szívvel
kitartó inakkal
futnak
a cél felé.

Rosita Kalina: Mondtam neki: gyere

Mondtam neki: gyere.
A tengeren túl lakik.
Ott a csillagok
mások, mint ezen az égbolton.
Mily nehéz átkelni
a titokzatos, mély, kék tengeren!
Mondtam neki: gyere.                              
Nem mozdul.
Én sem.
Különböző napok telnek-múlnak,          
hogy elérjük a túlpartot.

Dabi István fordítása

László Noémi: Hajnali vers

Még óvakodva lép az ébredés.
Vékony kezét kinyújtja, várom.
Magasra nő a félelem a láthatáron.
Felleg hajol fölém. Ma épp oly nincstelen.
Ha szólna, érteném. Lassan megismerem,
ahogyan téged, a legutolsó menedéket.

Parancs János: Mégis

mintha csak átutazóban
időlegesen
megszállva egy-két napra
egy olcsó vidéki szállodában
úgy élek itt
mintha csak idevetődtem volna
s valami csatlakozásra várnék
ami egyre késik
ténfergek a hajnali ködben
kiismerhetetlen torlaszok
csapdák és indulatok között
meg-megújuló reménykedéssel mégis
az emberi mértékkel mérhető élet
valahol itt lapulhat
karnyújtásnyira tőlem

Utassy József: Fény a bilincsen

Isten?
azt mondod:
Isten?!

Mondd csak!

Ő az én
egyetlen
Nincsem.

De nézz
e paradicsomi pogány párra,
ha félsz!

Oly igen árva.

Se istene már,
se csillagi társa.
Csak látomása van
látomása.

Isten:
első és utolsó metaforánk!

Hidd
vagy ne hidd el.
Holt hadak útkeresztjén az időt,
ha látni vélem,
őt látom,
őt:

ki fény a bilincsen.

Nagy Zoltán: A kedveshez

Emeld szived a csillagok fölé:
Szunyogdöngés lesz ott a földi lárma;
Emlékeknek száll hattyufellege
És énekel a csendnek csalogánya.

Létünk csak szikra két sötét között,
Lobbanjon hát, mint villám éji tájon!
A mindenség fényénél felragyog,
Egy percre csak, hogy mindörökre fájjon.

Szivünk legyen friss harmatos csokor,
Pipacshoz kössünk kék katángot társul
S a bánkódó, elcsüggedt, szomoru
Istennek nyujtsuk fel vigasztalásul.

Időnk lejár, nyiljon hát mosolyod!
Siker, kudarc: zavaros Isten-álom,
Az életem egy futó gondolat
Mig szépséged átvillan a világon.

Hervay Gizella: Öregasszony

Ül a tornácon, dohányvirágok közt,
rezeg kis fehér feje.
Üldögél, elbóbiskol néha.
Kis öröme a kis kertben
- reszkető sugár - szétterül.
Mosolyában ütött csuprok melegednek,
posztópapucsa melengeti mosolyát.
örül, ha szól hozzá valaki,
kihozza a széket a tornácra
maga mellé, letörli,
hallgat reszketegen,
s megszólal néha: szép a krumpli.

Fischer Mária: Augusztusban ... -és ...

             (H. A. emlékére)

Augusztusban
tücsökzenére őszül a nyár
a holdkorong körül.
Foszforeszkál a félelem.

Mezítláb indulunk.

Megyünk
a harmatos legelőn
- lelkek csapásain -
levegő nélküli erdők felé.

Hosszú az út.

Van úgy,
megáll ősszel a láb alatt
a híd -,
és nem köt össze senkit semmivel.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg

(részlet)

13

Én is világot hódítani jöttem,
s magamat meg nem hódíthatom,

csak ostromolhatom nehéz kövekkel,
vagy ámíthatom és becsaphatom.

Valaha én is úr akartam lenni;
ó bár jó szolga lehetnék!

De jaj, szolga csak egy van: az Isten,
s uraktól nyüzsög a végtelenség.

Bella István: Aztán

elkaszálhat a szél,

elfűrészelhet a nap.

Zölden, szabadon kinövök a földből.

Csigolyáim fölszállnak, mint a harmat.

Gyöngysor leszek a nap nyakában.

Nők szájában fehér nevetés.

Nincs mit szégyenlenem.

A jövő fehér fala előtt

álltam és éltem.

Lucian Blaga: Csend ősi dolgok közt

Itt van közelemben a hegy, szeretett hegyem.
Ősi dolgok vesznek körül,
rajtunk a teremtésnapi moha.
Estente a hét fekete nap
hozza a kedves éjszakát.
Elégedettnek kell hát lennem.

Épp elég csöndes is az égbolt
dongáit összefogó abroncs.
Mint valami messzi gyermekkor
jut eszembe az idő, amikor nem is voltam,
és nagyon fáj, hogy nem maradtam

ama névtelen hazában.
S így szólok újra magamhoz:
a csillagok nem csapnak zajt az égen.
Igen – elégedettnek kell lennem.

Szemlér Ferenc fordítása

Bella István: Úgy képzelem

Úgy képzelem, nem meghalok,
csak egyszer sejtjeim megunnak,
és mint a sátoros cigányok,
másik ég alá vándorolnak.
       
Elindulnak toronyiránt,
amerre önmagukat sejtik,
s bejárják ifjúságukért
négy égtáját a szabadságnak.
       
Addigra én már kormos föld leszek,
lucskos tűz, esőtől eloltott.
Csak nézem, lábamnál hogy dülöngnek
a vetések zöld tüzei.
       
Úgy képzelem, ha meghalok,
csak olyan lesz, mintha egyszer
arra ébrednék, nem szeretsz,
s most világgá kell mennem újra.

Pilinszky János: Egy életen keresztül

          Sógorom emlékezetére

1

Mi törjük el, repesztjük ketté,
mi egyedűl és mi magunk
azt, ami egy és oszthatatlan.

2

Utána azután
egy hosszú-hosszú életen keresztűl
próbáljuk vakon, süketen, hiába
összefércelni a világ
makulátlan és eredendő szövetét.

3

Gyerekkorunkban meg kellene halnunk,
tudásunk csúcsán, alázatunk magasán,
de tovább élünk, foltozgatva és
tóldozgatva a jóvátehetetlent.

4

Még jó, hogy elalhatunk közbe-közbe
és utóljára.

Weöres Sándor: Ha kérdik, ki vagy, ezt mondd

Egynemű vagyok a széllel,

folyó sodrával,

esőcsepp hullásával,

madár röptével,

fapadlón járó facipős ember lába zajával.

Levegő-e a szél?

Víz-e a folyás és a csöppenés?

A röpülés madár-e

és fából van-e a fapadlón járó facipős ember kopogása?

Megszűnik a szél,

a levegő nem szűnik meg,

de szél nélkül halott.

Elhullt a madár,

a teste új mezbe öltözött,

száz új alakba szétívódott -

de a röpte nem maradt meg

és el se veszett.

Többet nem is tudok magamról

és mire tudnék,

már több leszek annál,

hogysem tudhatnék bármit is.

Még nem vagyok egész

és mire az lehetnék,

már több leszek annál,

hogysem magamban lehessek egész.

Még nem is élek,

nem is fogok élni:

életnél teljesebb

leszek a holtom után.

Ezt mondd, ha kérdezik, ki vagy.

Rákos Sándor: Lepketánc

Ahány lélek
annyiféle üdvösség
ki égben ki pokolban
üdvözül
éjjelilepke-táncot jár
így is úgy is
a szeretet
lámpása körül

Rákos Sándor: Egy másik törvény

milyen mindenség kellene
milyen törvénye az anyagnak
hogy egyszer mégis szárba szökjön
minden elmaradt beteljesülés
hogy mégis találkozzanak
kik közé évezredek álltak
s azok is akik a vitát
nem tudták végül befejezni
hogy átléphesse a határt
akit a határon lelőttek
hogy életmentő vallomását
a haldokló még megtehesse
hogy kiszemelt áldozatát
mégis megölhesse a gyilkos
hogy mi akik szeretjük egymást
merjünk mégis bátran szeretni

Zelk Zoltán: Szakadék

Két perc tátongó szakadéka közt 

zuhanva is fölnyújtom még kezem. 

Vagyok. Jelentkezem.

Hans Lodeizen: Figyelj: mikor még vele…

figyelj: mikor még vele
éltem és a világot együtt
alkottuk, összeszőve, felfejtve
mikor még nálam volt a szeme
és hófehér keze
akkor megáldottam a havat
és az esőben nevettem.

mikor a délutánokat szobájában
töltöttem és a testében
járkáltam vagy leültem, könyvet
olvastam vagy aludtam, mikor ismertem
fülében az utat és behajóztam szemének
folyóján mikor kezével
játszottam és átsuhantam az ajkán
olyankor gyakran jöttem szembe önmagammal,
nevetve, sírva vagy mondva dolgokat,

de,
az ősz beköszöntével ő elment
most én sem vagyok már mert velementem
kezének kezet adtam
szemében ottmaradtam
fülében elakadtam
testében eltévedtem
testében megfulladtam

Gera Judit fordítása

Rákos Sándor: Barackfaág

Ahogy menekülve is hozzámbújsz,
bontott hajjal, föltakartan,
olyan vagy, mint vergölődő barackfaág
a viharban.

Rázkódik a vállad, melled két
csöpp kúpja gyáván-esetlenül
összekoccan, lélegzésed elfúlva-akadozva
reámterül.

Gyöngyházfényű, hullámzó
hasadalja magasfeszültséggel
tölti meg ujjaimat, fölszikrázik tőle a
nyári éjjel.

Lehullik a szoknyád s mintha
függöny hullna, künnreked a világ.
Hajlítgat a szél s te nyöszörögve eltörsz,
barackfaág.

William Butler Yeats

" de én zarándok lelkedet szerettem

és változó arcod szomorúságát."

Tomaji Attila: Emlékszel rám?

Édes Istenem, még egyszer fordítsd énfelém az arcod,
eloldódhatna már a test, messze el, a fák fölé,
de hagyd, hogy valami itt marasszon,
hadd halljam tovább, ahogy zenél a nap,
dobol a friss eső az ablakon,
s testem bokrai is hadd susogjanak –
Lépteim zaját tedd ki a sárga fűbe,
motozd meg összes szavaim,
s mert nem nagyobb a hegy árnyéka, mint sebemé,
vond ki belőlem, szorítsd magadhoz rettegésem –
Ó fák, élet fái, ne teleljetek még.

És eltelik a nap, épp úgy, ahogy egy év telik,
s a fáradt föld forog tovább, a szakadatlan vonulás,
a vér, a szél, a fájdalom a szeretetlen hideg
kék csillagok alatt forog –

Megvillansz, Istenem,
mint éjszakai madár szemében a csillámló ég.
Csillámló eged vagyok.
Vagyok felszakított vattacsomagod.

Lélek, mondd, emlékszel még te rám?

Robert Burns: Korai még a konty nekem

Gyöngécske lány vagyok még,
ijeszt is fű-fa uram;
férfi ágyában engem
a hideg rázna, uram.

Korai még, korai még,
korai még a konty nekem,
korai még... bűn lenne ám,
ha elcsavarná a fejem.

Anyám varratta új ruhám,
templomba mék megáldani,
ha lefeküdnénk, jó uram,
hová lennének fodrai?

Régen elmult már Mindszent,
hosszú a téli éj, uram.
Hogy én egy ágyban önnel?
Jaj, nem merek, nem én, uram.

Süvít a szél és lombtalan,
tar ágakat csupál, uram;
de hogyha nyáron erre jár;
idősebb leszek már, uram.

Kormos István fordítása

Nemes Nagy Ágnes: Kiáltva

Irgalmazz, Istenem! Én nem hiszek Tebenned,

Csak nincs kivel szót váltanom.

S lám, máris megadod azt a végső kegyelmet,

Hogy legalább imádkozom.

Bűnöm csak egy, de nagy: a gőg fogai rágnak.

És most porig aláztatom.

Hörgök, vonaglok, mint egy nyomom állat,

Kínomban a port harapom.

Életem vékonyul, gyökere félbemetszve,

Virága tán nem nyit soha.

Irgalmazz, Istenem, husvétvasárnap este,

Hisz él az Embernek Fia.

Itt megaláztatás, ott szorongattatások,

Kín és életveszedelem.

Ne hagyd el sok papod hitetlen unokáját,

Ne hagyd el nyomorult fejem!

Parancs János: A balga szűz

Szépségem romjain, siratva ifjúságom,
itt élek magányosan, gyámoltalanul,
csecsemőként csodálkozva, gőgicsélve,
s az igazamat védve makacsul
ebben a lelketlen, idegőrlő küzdelemben,
amit megnyerni semmi esélyünk,
s hiába reménykedünk holmi csodákban,
arcunkat csakhamar iszap és sár lepi.

Álmomban még szabadon kószálok,
égboltomon a Nap s a Hold ragyog,
leomló falak között is a lángot őrzöm,
mert mást tenni e földön nem tudok,
csak az időnk kevés, csak a test erőtlen.

William Butler Yeats: Ha ősz leszel s öreg

Ha ősz leszel s öreg, s lehúz az álom,
s a tűznél bóbiskolsz, vedd le e könyvet,
lapozgasd, álmodozz csak régi, könnyed
pillantásodról: visszfény volt az árnyon.

Hányan szerették jó kedved sugárát,
s imádták hű vagy hamis szerelemmel,
de én zarándok lelkedet szerettem
és változó arcod szomorúságát.

S az izzó kandalló-rácshoz hajolva,
suttogd, kicsit fájón: hogy elszökött
a Szerelem, suhan a hegy fölött,
s elrejti arcát fátylas csillagokba.

Csillag Tibor fordítása

Parancs János: Találkozás

Nincs előtörténete,
nincs folytatása.
Egymagában áll,
rokontalan pillanat,
sugárzó rádium.
Nem hasonlítható
semmiféle más találkozáshoz.
Olyan volt csakugyan
mint a villámcsapás.
Kívülről nézve, mulatságos,
távolabbról, nevetséges, sőt,
szánalomra méltó incidens, amiről
többnyire tapintatosan hallgatunk.
A régmúlt időkben
ilyenkor kellett a delikvenseket
hosszabb külföldi útra küldeni.
De hát megváltoztak a szokások,
s a szereplők egyébként se fiatalok.
Még sincs semmi baj.
A körülmények erősebbek,
mint a szülői kényszer.
Így aztán sosem kell rádöbbenniök,
hogy csak rebbenésnyi ideig tart
a lelkendező ábrándozás.
A magány föloldhatatlan jégtömb.
Előbb-utóbb megérkeznek rendre
a test gyötrelmei, a lélek
fogvacogtató látomásai.
S akkor úgyis magára marad,
egyedül vergődik minden ember.
S vigasztalásul még csak annyit:
előbb-utóbb elcsitul a sugárzás is,
és az ürességben már csak a hiánya fáj.

Parancs János: Távolodóban

elindul
egy vékonyka sírás
befelé csörgedezik
egy virágcsokor imbolyog a kézben
egy fehér porcelán szárny remeg
az agyvelőbe hasít
hallok szárnycsattogást
szárnysuhogást
hogy ne feledjem
hogy soha el ne feledjem
a forró suttogást
a nyílvessző-ívelést
százszor megtörténve is
az egyszervoltat
hogy minden éjjel ízlelhessem
tőled elszakítva is
a páros játék bódulatát
a földrengés kegyelmét
az édes halál közelségét
a bőröd selymét és nyirkát
az öled bársonyát
a mézet a keserű bürköt a vért
mert nem volt elég
csontjaim parázslanak
csontjaim sajogva
sóvárogva emlékeznek
az esetlen mozdulatokra
a vonzódásra a riadalomra
lassú kortyokban nyelném
újra és újra drága lényed
mámorító közelséged
soha meg nem unnám
veled a létezés szégyenét
elviselni megtanulnám
de fogytán már időnk
otthonunk és vesztőhelyünk
ez a sivár kietlen terep
ne sírj te gyönyörűséges
ne fordítsd el a fejed
öleljük inkább át egymást
vacogva hideglelősen
ameddig csak lehet

Parancs János: Ha ránk tör ama nap

                Mottó: "Azután láttuk, hogy a tenger visszaszívódik, 
                             és a földrengéstől mintegy visszahömpölyög."
                                                                              Ifjabb Plinius

szavakkal nehezen közölhető,
én veled leszek, csak ne félj,
vér és mocsok, kéngőz, hamueső
árasztja el ismét a világot,
ha elkezdődik a megpróbáltatás,
fordíts hátat a múltnak,
habozás nélkül hányd el kincseid,
ha ránk tör ama nap,
segíts, akin lehet,
ha üldöznek, ha megaláznak,
ha az életünkre törnek,
ne hátrálj, bízd magad a sorsra,
ami elkerülhetetlen, az javunkra van,
én veled leszek, csak ne félj

Parancs János: Ahogyan

Ahogyan gyermeki bizalommal

kinyújtotta a kezét.

Ahogyan tehetetlenül.

Ahogyan magárahagyottan.

Ahogyan egyre nézte, várta.

Ahogyan végül megértette.

Ahogyan a kezét visszahúzta.

Ahogyan a sorsát elfogadta.

Parancs János: Mért jöttem haza

Mért jöttél haza? Mért jöttél haza? Odakint nyomorogtál? Nem találtad a helyedet? Kocsit mért nem hoztál? Ilyen sokáig mért bolyongtál, ha végül mégis ide jutottál? kérdi tőlem barát és idegen. Hogy mért mentem el, azt nem kérdik sohasem. Pedig arra válaszolni épp olyan nehéz, sőt, talán nehezebb. Vagy az természetes volt talán? Kaland vagy menekülés, önzés vagy félelem; mást elképzelni nem tud senki sem? Csakugyan ilyen egyszerű volna az egész? Fehér vagy fekete? Az emberi lélek tévedésekkel van tele. Jobb lett volna, ha itthon maradok? ha anyámra hallgatok? Olcsó válasz lenne az elsietett igen, s felelőtlen a kurta nem... Ma már hiába okoskodom: meddő minden vita és magyarázat. El kell fogadnom az akkori választ, ha ösztönös volt is. Elmentem, mert pocsékul éreztem magamat, és húzott mint egy örvény, az ismeretlen. Elmentem, mert nem értettem a világot: túl sok volt, ó, túl sok volt a kiontott vér. Undorított és taszított a világ. Menekültem az emberek közül... Elmentem, mert... magam sem tudom, hogy miért. Álmaim csaltak el, a lehetetlent ostromló vágyaim. Miattuk mentem el. És miattuk jöttem haza. Miattuk, és sok más egyéb miatt: magányom és tehetetlenségem, undorom és kétségbeesésem, józanságom és hűségem miatt. Mert annyi erőm még maradt, hogy beismerjem a vereségem. Tudtam, hogy a további kintlétem veszélyes és haszontalan. Szüntelenül haza vágytam, s tudtam, kint már csak rosszabb, egyre rosszabb lehet, s legyűrtem a félelmemet. Újra élni akartam, s tenni valamit; elhessegettem a halál madarait. Föltápászkodtam a dermedt közönyből, kitörtem átkos körömből, s ha botladozva is a félelemtől, de elindultam, hogy egyszer hazataláljak.