Ágai Ágnes: Az asszony

Az asszony tartotta a házat:
pucolt a krumplit,
lötykölte a tányért,
iskolába zargatta a gyerekeket,
szívatta a port,
teregette a fehérneműt.
A hivatalban félfogadáskor
feleket fogadott.
Otthon megkérdezte,
mi volt az iskolában.
Semmi, mondták.
Lecke? Oké, felelték.
Este hajat mosott,
és a férfira nézett.
Az a neten szörfözött,
később lehuppant az ágyra.
Eltesszük magunkat
holnapra?, kérdezte.
Eltették.

Ágai Ágnes: A férfi

Belefeketedett az éjszakába,
és nézte a szögekkel kivert mennyboltozatot,
a dús csillogást, a nagy árampazarlást.
Kikapcsolta a tévét - legalább az ne fogyasszon.
Ránézett a hitvesi ágyon paplanba csomagolt testre,
a szusszanás és horkanás ütemét figyelte.
Aztán leült a net mellé, csúsztatta az egeret,
kereste a holnap várhatóságát
és a tegnap elhasznált híreit.
Végül zenét hallgatott, erről eszébe jutott
egy régi emlék, Istenem, hol van az már!
Kibámult az ablakon: lám felkapaszkodott a hajnal,
nyújtózkodtak a fák, megcsikordult a reggel.
Ideje volna elaludni.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 104

Azt álmodtam, hogy gyerekek vagyunk még:
összevesztünk, én megütöttem arcod,
most te sértetten menekülsz előlem
        fokszikutyáddal.

Hosszu kórók közt tipegő babuska,
átölel sűrű puha őszi zsongás,
pókfonál csillog libegő hajadban
        s futsz pityeregve.

Én kinálnálak fanyar-édes őszi
szép bogyókkal, míg te csak egyre sírsz-rísz,
ülsz a kuckón és a szemembe nézel
        zord gyülölettel.

Hogy fölébredtem, ragyogott a reggel
s fájt hogy többé már sohasem verekszünk.
Őz-patán fut zöld tavaszom s te is már
        nagy baba lettél.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 43

Felebarátom mondd, voltál-e már úgy,
hogy a csukott könyv előtted feküdt,
titkok leltára, szépség ábécéje,
de nem nyithattad ki elolvasásra,
mert rajta szunnyadt egy macskakölyök
és sajnáltad az álmát megzavarni?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 68

Gyönge ágam, édes párom,
már enyémnek tudtalak -
távolodsz mint könnyü álom -
minek is bántottalak?
Minden napom tél borúja,
minden éjem új halál.
Csak a hideg kályha zúgja:
édes párom mit csinál?

Szivedet kis mécsnek véltem,
mely egy légynek is örül -
most érzem csak, vaksötétben,
hogy lángerdő vett körül.
Fázom, nincs egy langy lehellet,
minden puszta, pőre, holt.
Most, hogy elfogy a szerelmed,
most tudom csak: mennyi volt.

Te megbántott kedves lélek,
jó hogy nem vagy gyermekem,
hátha néha megvernélek
s fájna néked és nekem.
Jó hogy nem vagy cirmos macskám,
amílyen gonosz vagyok.
Akár kútba ugorhatnám,
önmagamba fulladok.

Majd ha nyárfa-testben élek,
rezgő lombbal hintelek,
majd ha árny leszek, kisérlek,
ha koporsó, rejtelek,
ha tűz leszek, melengetlek,
ha fény leszek, áldalak,
ember vagyok és szeretlek,
minek is bántottalak?

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg 92

Ágnes, kit nem ismerek,
ma veled beszélgetek.
Oly jó ha beszélhetünk
azzal kit nem ismerünk.
Ki messzi és idegen:
ragyog mint fény a vizen;
s ki az úton szembejött:
egy csak a többi között.

Ha szállt a katóbogár,
nevén becézted-e már?
míg sárgán sütött a nyár,
szép szóval hívtad-e már?
Úgy becézlek én ma, ládd,
mint a pettyes katicát:
legjobban beszélgetünk
azzal kit nem ismerünk.

Távoli kisasszonyom,
fönn ülsz egy szép csillagon,
lábadat lelógatod,
dalomat meghallgatod.
Ágneska, zokon ne vedd,
bocsásd meg énekemet:
ládd, a katóbogarak
mindent megbocsátanak.

Petőcz András: Zárójelvers op. 60.

((          Kimenni a partra, nézni a vizet, a tenger
            hullámzását, nagyokat lélegezni, és közben
            fohászkodni a Legnagyobbhoz: add, Uram,
4          hogy mindig így legyen, örökkön-örökké,
            add, hogy legyen bennem erő nézni a vizet,
            legyen bátorság bennem, idő, legyen bennem
            elég akarat; add, hogy bennem minden így
8          maradjon, és mindazonáltal: legyen meg a Te
            akaratod. Állok itt, a tenger végtelen partján,
            egyedül, nem félek, nincs bennem rettegés,
11        megnyugvás van bennem, végtelen ellazulás,
            és csend,
            ezt a csendet
14        soha nem feledhetem: csak felejtés ne legyen soha.  ))

Bródy János: Mit tehetnék érted

Dalszöveg

Én nem születtem varázslónak, csodát tenni nem tudok,
És azt hiszem, már észrevetted, a jó tündér sem én vagyok.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen varázspálcám, mellyel bármit eltüntethetek
És annyi minden van jelen, mit megszüntetni nem lehet
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Nincsen hétmérföldes csizmám, nincsen varázsköpenyem
Hogy holnapra már máshol leszünk, sajnos, nem ígérhetem.
De ha eltűnne az arcodról ez a sötét szomorúság,
Úgy érezném, vannak még csodák.

Mit tehetnék érted, hogy elűzzem a bánatod,
Hogy lelked mélyén megtörjem a gonosz varázslatot?
Mit tehetnék érted, hogy a szívedben öröm legyen?
Mit tehetnék, áruld el nekem.

Mit tehetnék, áruld el nekem.

Hát mit tehetnék, áruld el nekem.

*

Bródy János - Mit tehetnék érted

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Bende Tamás: A ház

Északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak.

Összekapaszkodó, lombtalan fák között találok rá erre az egyre.
Ha lesz házam, ilyet szeretnék, piros tetővel
és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte világítanak.

Biztosan itt fogok élni, ahol csupa kékség vesz körül,
ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod,
ami évekre nálam maradt.

Bizonyára ebben a kékségben fogok élni,
és egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente,
mosollyal és szorítással.

Úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes,
mert megoldódunk addigra, meglásd.

Amikor egy este kinyúlt, kötött pulóverben a teraszon állunk,
figyeljük a tengerzúgást, beleszagolunk a sós levegőbe,
és vállamra hajtod a fejed, akkor, pontosan akkor,
végleg megnyugszunk egymásban.

Bella István: Paralellák

Bolyai mondá: a végtelenben találkoznak;
de mióta a végtelen te vagy, magam is tudom,
ha párhuzamosaimmal – a napot, a holdat –
átkarollak,
s ujjaimat – a világ végén valahol –
a derekadon
összekulcsolom.

Petőcz András: Zárójelvers op. 51.

((          Amiként kezdtem, mindvégig azt csinálom,
            fölsóhajt csendesen, föl-föl az égig a fohászom,
            miként a bárány, ha elsikoltja magát,
4          félénken teszi, nehogy zavarjon bárkit is,
            miként a bárány, ha elkiáltja magát:
            --- csendes vizekhez terelgetsz engem,
            zöldellő réteken nyugtatgatsz engem,
8          nem, nem, nem menekülök előled, Uram,
            ebben a nagy-nagy némaságban nem futok előled,
            nem futok előled ebben a zavarodottságban ---,
11        igen, Uram, amiként kezdtem, végig azt csinálom,
            hajnali ragyogásban,
            kései alkonyatban,
14        újból és újból Veled --- és magamra maradtan.  ))

Vas István: Jelek a porban

S a farizeusok, a vének,
Az irástudók, hivatalnokok
Egy asszonyt elébe vívének,
Ki paráznaságban találtatott.

S középre állíták s kegyetlen
Így szóltak: „Mester! Ezt a nőt
Találtuk a cselekedetben!
Bujálkodott szemünk előtt.

S törvényben parancsolta Mózes,
Hogy az ilyenek
Kővel agyonveressenek.
De, Mester! Mit mondasz te? Jó lesz?"

S ő értette: kérdőre vonták,
Hogy vádolják vagy ő is öljön.
Fáradt volt már, aláhajolt hát
S újjával ír vala a földön.

S válaszolt fölegyenesedvén:
„Aki bűn nélkül való köztetek,
Az vessen őrá először követ.
S kezdjétek hát, ha ez a törvény."

S viszontag lehajol vala
S megint jeleket ír a porba.
Nem hallotta a véneket meg a
Fiatalokat elhúzódni sorba.

Csak csönd. Jeleket ír és jeleket ront.
Mire fölegyenesedett,
Szétnézett és nem látott egyebet,
Egyedül a parázna asszonyt.

És szólt: „Hol vannak az irástudók
S a farizeusok, kik elítéltek?
Asszony, nem maradt vádolód?
Senki nem kárhoztat-e téged?"

„Nem, senki, uram, senki sem!"
S ő szólt: „Nem kárhoztatlak én sem.
Többé ne vétkezzél. No, menj!"
És egyedül maradt a téren.

Zágorec-Csuka Judit: Távozáskor

Távozáskor feketébe öltöznek
a fáid, elnémul a hangod,
lebénul a kezed, megdermed
a lábad, már nem integetsz,
nem nézel vissza, becsukod
a szemed, becsukod az ajtód,
gyilkos lesz a szó, gyilkos lesz
a tekinteted, meghalsz e
percben.

Újra kellene kezdeni mindent
a születéstől a halálig, hogy
isteni és emberi legyél.
Újra kellene élni a szerelmeket,
kiásni az elásott kincseket
szemedben, forrón homlokon
csókolni, hogy isteni legyél
és emberi.

Újra kellene kezdeni mindent,
a gyermekek mosolyát,
újjáalkotni a forrást, amely
vizet fakaszt, megváltásra,
keresztségre, hogy isteni
és emberi legyél tövises
koronáddal.

Weöres Sándor: A macska

Weöres Sándor: A macska


 Sima selymű a szőröm, karcsú a testem és fogaim hófehérek,
ezért kegyel a legmagasabb úr, dél piros papja, kilenc mély bók a nevének.

Hálótermében, nagy vánkoson alszom, selyemszőröm szétsimul a selymen,
hátamat álom púposítja, rózsaszín orrom a földre ernyed és nincs ki ilyenkor zavarni merjen.

Dél-papja zsarátnok-színű ruhát hord, a bojtok a földig érnek,
de meztelen volt, hogy ölébe vett, kilenc mély bók a nevének.

Ölébe vett, szívére szorított, zümmögött két zárt ajka között,
mint a folyó, ha kiszökött a zöld ínyű hegység fogsora közül és sások ezrébe öltözött.

Ott tipródtam az ölében én, nyolc karmom a húsába mélyedt,
dél-papja combján kiserkedt a vér, kilenc mély bók a nevének.

Olyan kegyes volt és a vérét testes kehelyben fogta föl és megkínált a kehellyel,
de én csak tipródtam és mosakodtam, mivel már jóllaktam az este kaláccsal és elefántcsont-színű tejjel.

Ő dúdolt, halkan zümmögött, két zárt ajkán rezgett az ének,
sós könnye a számra hullott, földoromboltam dél-papja ölén, kilenc mély bók a nevének.

Most vánkosomon fekszem, körülöttem mindenféle tálak,
rajtuk mécsesek égnek, háromlábú vékony állványokon állnak.

De két csukott szemhéjam alatt, mint a fehér bél a töretlen dióban, ragyogóbb mécsesek égnek,
dél-papja értük és helyettük alszik, az arca lisztes, a homloka kő, kilenc mély bók a nevének.

Bende Tamás: valami visszavonhatatlan

2.

az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel
magad elé, szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet
nézed, hosszú percekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen
megértesz valamit, komoly vagy, és talán szomorú is, mert
olyasvalamit értesz meg, amit már rég meg kellett volna, és
észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba kap, pedig a
tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan
tudni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat,
oda talán, ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed
mintha lehunyva, pedig csak lefelé nézel, lefelé, abba a
repedésbe nézel, abba a szakadékba, és bizonyosan engem
nézel, mert most érted csak meg, apró darabjaim milyen
régóta is fekszenek már ott.

Csoóri Sándor: Tulipánok

K. É. emlékére

Erős illat kerülget s bódít,
mintha tulipánok
jártak volna itt gyászolni téged.
Tudom, tudom: jobban szeretted őket,
mint a nagyzoló liliomot
vagy a meleg égövi orgonákat.

Hányszor hívtalak: gyere, menjünk el együtt
világot látni, lakni idegen városokban,
hol nem kell lesütött arccal járnod
szobrok és templomok körül
és száz méter magas kőkeresztek
állnak a hegytetőkön.

De te féltél bárhová elindulni,
féltél az istenkísértő felhőktől, repülőktől,
féltél a tengertől is,
amely Kanada partjainál úgy nézett rád,
mint ragadozó állatok szeme.

Szegény halottam! neked csak az én
mindennapi életem kellett:
ugráló, bolond szavaim
a hóval elfüggönyzött Alagútban,
a szobám, az ágyam, ahol szemedből
minden titkot és mandulavirágot előcsaltam.

Ha élnél, talán már nem is énvelem
osztozkodnál ezen a pünkösd előtti délutánon,
sem a gazdátlanul maradt
szomszéd kert korán megérett cseresznyéin.
Hisz szörnyű merényletek
központja vagyok évek óta:
szétvert csomópont, rom romok fölött,
vádló törmelékhegy és véres forgács.
De tulipánjaid még így is
eljönnek újra hozzám,
minden májusban szegényen s irgalmasan.

Csoóri Sándor: Önéletrajz, harminchét sorban

       1930. február 3-án születtem a Székesfehérvár melletti Zámolyon. Egy fogcsikorgásos, kemény tél és hasonlóan zord gazdasági válság közepébe. Szüleim szegényparasztok voltak és protestánsok. Gazdaságilag megnyomorítottak, hitükben s meggyőződésükben azonban nyakasak.

       Tizenkét éves koromig boldog kis barbár voltam. Szabadon növő, természeti lény. A világról jobbára csak paraszti képzeteim voltak. A nyarat például még ma sem tudom elképzelni szalmapattogás nélkül, poros akácfák és bóbiskoló tyúkok nélkül. Megesett velem később is – épp a Mexikói-öböl partján állva –, hogy a magasba csapó tengerhabokban seregélycsordát hallottam visongani.

       Felnőtté a második világháború avatott, szinte egyik napról a másikra. Felnőtté? Hadd mondjam inkább keserű szájjal, hogy „modernné”, hogy „egyetemessé”. Az ökrök harmonikázó bordája mellől egyenesen a sztálinorgonák közelébe jutottam. Az idillből a katasztrófák örvényébe. A falum 1944 decemberétől 1945 kora tavaszáig tizenhétszer cserélt gazdát.

       A front elvonulása után két hétig embereket és három hétig elhullott állatokat temettünk. Utána pedig lövészárkokat és föld alatti bunkereket egész évben. Legutoljára a boszniai háború idézte föl nekem a testközeli emlékeket.

       Első írásaimat a megdöbbenés és a fölháborodás szülte. Ahogy visszaemlékszem rájuk, több volt bennük az erkölcsi, mint az esztétikai érték. Időnként még ma is e kettőnek a fojtott küzdelme figyelhető meg verseimben s prózába ojtott, lírai szövegeimben.

       Iskolai végzettségem: gimnáziumi érettségi a nagymúltú Pápai Református Kollégiumban, utána háromnegyedéves szédelgés az Egyetemi Orosz Intézetben. Aztán pedig szökés mindenféle dogmatizmus és erősen irányított pedagógia elől.

       Rövidre fogva a szót: autodidakta, azaz: önképző értelmiségi vagyok.

       Eddig huszonhét könyvem jelent meg, verses és prózai kötetek vegyesen. Ezenkívül még hat nagy játékfilm forgatókönyvét is megemlíthetem, amelyet Kósa Ferenccel és Sára Sándorral írtunk közösen. Köztük a Cannes-i filmfesztivál nagydíjával kitüntetett Tízezer napot, aztán a Földobott követ, a Hószakadást, a Nincs időt, a 80 huszárt, a Tüske a köröm alatt címűt. Idesorolhatom Sára Sándor ötrészes dokumentumfilmjét: a doni katasztrófáról készült Pergőtüzet is, amelynek megszületéséhez volt némi közöm.

      A sokféle műfaj kezdettől fogva egy gond irányába sodor. Az elszemélytelenedés nagy háborújában mindenáron megőrizni a személyiség, a lírai én jelenlétét a világban. Mert hiába történnének akár csodák is a földön, ha ezek a csodák már nem érdekelnek minket. Hiába jönne el ablakomig a tenger, ha én, a vendéglátó, már semmit se tudnék magamról.


Budapest, 1997. szeptember 16.        
                                                                                                   Csoóri Sándor

Csoóri Sándor: Rossz églakó lennél

Nem látok mást, csak a testedet látom,
birodalomnyi hajadat szélben és betegágyon;
nem ismerek mást, csak amit te szerethetsz,
amit a gyors napokból magadhoz közelengedsz.

Üvegcserép a dombon a sár fölé téged vetít,
lekicsinyített égben jársz, sétáltatod a szemeid,
madár- és felhő-forgalomban sutább vagy, mint a Nagykörúton,
rossz églakó lennél s ezt én már régen tudom.

Bokádhoz vadfű illik, vadmályva, mátrai gyom,
kőfolyás, vízfolyás, parázna bazsalikom,
földön fetrengő harangszó, nem amely szélbe temet.
Ágyadba tudsz te csalni katicabogarat s csipkézett tölgylevelet.

Nincs nálad nekemvalóbb, nőneműbb test, nőneműbb mosoly,
nomád maradtál, mint a szél s nászéjszakázó kökénybokor;
ha meztéláb holnap fűre lépsz, bársonyos leszek belül
s mit bánom én, hogy a világ szálkásodik vagy ércesül.

Háború készül újra, mozdulnak már a jövendő romok.
Sötét szemüveget visel az ég is, mint a puccsista tábornokok,
de ha golyókkal kell is együtthálnunk, ott leszel velem,
ott virraszt majd a kezem lüktető nyakereden.

Szabolcsi Erzsébet: Haiku

 Csended betakar.

Gyönyörűség halk dala

pendül az éjben.

Bende Tamás: nyílik a szem

és kissé homályosan látsz
az álom kristályai összekaristolták a könny-
csatornát kézfejeden örökkön száraz a bőr
nehéz fehér krémekkel kenni felesleges

minduntalan megsebeznek az ébredések
a nagypárnát reggelente magad mellett
találod szorítottad biztosan mintha test lenne
test ami legalábbis elbírja az ölelést
test ami elbír egy másik testet

Szabolcsi Erzsébet: Őszidő

 Langyos fuvallat: 

virágszirmok indulnak 

világot látni.

Alvó réteket 

ködlepel burkol csendbe, 

engem a bánat...

Ködbe bújt a hegy, 

aranysárga fákat rejt 

felhőtakaró.

Csoóri Sándor: Barbár őszi vers

Szabó Lőrinc halálára

I.

Ablakpárkányon napfény rozsda,
erdők taraján vér pirossa,
arcok zuhannak köd-tükörbe,
szédül a világ megint őszbe.

Csillag és szél összeverekszik,
ravatalon egy költő fekszik,
szeretők szeme égő gyertya,
loboncos fejét belobogja.

Aki megnézi: csönddé válik,
sírkő-utcákon fut hazáig,
felhőt töröl le homlokáról,
örül, hogy él, hogy lépcsőt számol.

II.

Sárga réteken bikák bőgnek,
az őszi napnak felköszönnek
s a vakondtúrást, mint a sapkát,
nyers örömükben égre dobják.

Virág-hamuban lépegetnek,
kikerics szagtól részegednek
s tejes fényben vetkőző nőket
látnak lebegni, űzik őket.

Még álmukban is földobognak,
leánytestekért hadakoznak,
szarvuk hegyén az arany szalma,
mintha a lányok haja volna.

III.

Az éjszakában hosszú kések
darabolják föl a vidéket,
bagolysuhanást kettévágnak,
szoborfejeket lenyiszálnak.

Ami földre hull, puhára hull,
tompa mohába hangtalanul,
fűrészpor-ágyba, mészgödörbe,
csobbanatlan, deres vizekbe.

S messziről mintha tücsök szólna,
seregnyi tücsök befalazva,
sírkamra falba befalazva,
borostyánkőbe befalazva.

Boda Magdolna: (termeken át)

Csak az látszott hogy
egyedül keringőzik a
fekete-fehér kockakövön
termeken át
forgott és forgott
a fehér csipkefüggönyök
szétrebbentek az ablakon
kezében rózsaszínű rózsa
volt fehér szalaggal
lobogott a haja is
                                   
és szoknyája tüllje
is rózsaszínűen repült
mindenki azt hitte
boldog hiszen
táncol pedig odabenn
gyászzene szólt.

Petőcz András: Zárójelvers op. 91.

((           Lehetne ima. Ahogy megállok egy oltár előtt, szinte titokban.
              Takard le jól, mit elkövettél, mondom magamban, szinte csak
              befelé suttogom, bűnöd nélküled is, mindenképpen megél,
4            mintegy saját jogon. Túlnő rajtad mindaz, amit tettél: működik
              minden, helyetted is. Takard le jól, ha van mivel letakarnod.
              Az utcában fegyveresek készülődnek valamiféle háborúra.
              Biztosan előjön mindaz, mit elkövettél. Mintegy előbújik.
8            A harcok, lelkesültségek idővel megszomorodnak: hálát adhatsz
              annak, akinek hálát adhatsz, hogy nem szárad lelkeden semmi
              visszavonhatatlan. Megtartottam a parancsolataidat, Uram,
11          nem tettem semmit, amit ne vállalhatnék,
              mondom magamban, szinte csak befelé
              suttogom: a szorongásom suttog kifelé,
14          önmagamból. És előjön a mélyből sok-sok különös lény ---  ))

Sebestény-Jáger Orsolya: A lábmosás

(Jn 13,1-20)

Földre kuporodott az est,
az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.

Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.

Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.

Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom −
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom - a hatalom.

*

Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.

Lucian Blaga: A vers

A villám sem él sokáig

fényében magányosan,

csupán addig, míg elérhet

felhőtől az első fáig,

mellyel egyesülni vágyik.

A vers maga is olyan.

Fényében magányosan

addig él, ameddig élhet,

felhőtől elér a fáig,

indul tőlem, s meglel téged.

Lengyel Ferenc fordítása

Somkuti Gabriella: Reggeltől - estig

Reggel az ember felépíti a személyt,
akit estig vállalnia kell,
álmait agyából kimossa,
didergő testére divatot húz,
előveszi közhelyeit,
hogy semmi ne érje váratlanul,
önmagát otthon hagyja -
azután elindul,
felszáll egy villamosra
és nem érkezik meg sehova.

Boda Magdolna: észrevétlenül gyere

Észrevétlenül gyere,
ha mégis jössz,
úgy, mintha te lennél
az a sétány melletti
ház, amely már
időtlen idők óta ott áll
mozdulatlanul;
úgy gyere,
hogy érkezésed
ne lépés legyen,
hanem várakozás,
s mintha
te lennél az idő is,
az az estenyolcóra,
ahol, s amikor
várlak,
s mintha te lennél
a rengeteg évem
ami most
letekeredik
az idő szorosszálú orsójáról,
ha mégis jönnél,
ne gyere egyedül,
hozz magaddal engemet,
hogy már ne kóboroljak,
hozz el ide
a sétány melletti
házba,
este nyolcra,
és tarts is magadnál örökre.

Boda Magdolna: (esetlen esetlegességeink)

lehet talán,
bizonyára,
biztosan,
ismerlek,
vagy talán csak ismerősnek tűnsz,
bizonyára,
hasonlítunk:
én rád vagy
te rám.
Most már ne csukd rám az ajtót,
most már én sem csukom rád
az ajtód,
betoppanhatsz,
betoppanhatok,

megoszthatjuk vacsoránk,
ihatunk egy pohár bort is rá,
ágyba bújhatunk,
szerelmeskedhetünk,
párban lehetünk
egy elképzelt örök nyárban
Most már ugye...
ugye minden rendben?
Csak feltételes módokkal van még egy
                                                  kis baj.
Ki tudja,
most már ne csukd rám az ajtót.

Boda Magdolna: Istenhozottszerelem

Az ablakon csüngő függöny
minden szála ismeri ujjaim
és ujjaim is ismerik
minden szála selymét
annyiszor lebbentettem szét
forrón kívánva lobogó jöttödet
és most a Fennendörgő
kegyelméből már enyim lehetnél
birtokom lehetne legnemesebb kincsed
eddig
csak
vártam
kivártam
sírva alázattal szolgáltam
a magányt
ugyanazt vágyva
ugyanarra várva
jöttödre
cipőkopogásra
üdvözlőszódra
jóestétcsókra
rád:
istenhozottszerelem.

Somkuti Gabriella: Szemben a világgal

Szembenézve a világgal,
mezítlábas álmaimmal,
egy pillanatra megpihentem,
mindent, mi volt, számbavettem.
A gyerekkor édenkertjét,
felnőttkorom vas-keresztjét,
hegynek hajtott karikákat,
árkot-bokrot nem kímélve,
aratni kész vágyaimat
szúrós tarlóra ítélve.
Küzdeni kész nappalaim
gyilkos éjszakáját,
minden tétova mozdulat
érdek-szülte hazugságát.
Mások-adta gyöngédséget
szívembe ha beültettem,
simogatni kész kezemből
madaraim nem etettem.
Viharvert páncélom
most szögre akasztom,
meztelen valómmal
magamat megcsalom,
kinyílott egekbe lelkem felhajítom.

Kányádi Sándor: Nagyküküllő

Nagy a világ! S a földgömbre,
milyen igazságtalanság,
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
bizony, reá sem rajzolták.

Pedig tudjátok meg:
szép szelíd hegyek
öléből,
jószagú fenyők
tövéből
fakad, és úgy foly,
akárcsak egy Neruda-verssor:
szabadon, s mégis mértéket tartva.
Igaz, hajók nem úsznak rajta,
csak jó komáim, a virtuskodó
székely legények
úsztatják benne lovaikat.
De lejjebb
a kendervető-fáták
dojnákat tudnak róla.
S a vén fűzfák lehajló
ágaiba fogózva
vízszagú nyári éjszakákon,
mikor csak a csillagok látják,
benne visongnak, lubickolnak
a kényes-testű szász leánykák.

S a földgömbre -
hát nem igazságtalanság? -
kis folyónkat, a Nagyküküllőt,
még csak reá sem rajzolták.

Három kicsi, dolgos nép
sorsát egybe mossa,
s mire észrevennétek,
kisebb testvérét kézen fogva,
beletáncolja magát -
a Marosba.

Markolt Bernadett: Bűnbánat

Lelkem vacogva
- tél végén dermedt fa,
ágai zörgőre fagyva –
talán már gyümölcsöt sem remél.
Kérgén a por s a korom egyre vastagabb.
Lelkem dermedt fa, hallgatag.
De lenn a mélyben,
égő vágytól hajtva,
gyökereimmel tapogatózva
Téged kereslek, Uram !
Ezernyi apró szállal
kapaszkodnék Beléd:
Ments meg engem!
Az élet vizével öntözz meg engem!
És ragyogj fel bennem!
Csak hullj, hullj zápor,
fákat tisztára mosva!
Nyomodban új élet fakad.
Csak hullj, hullj zápor
kezemre, arcomra.
- szívemig csorogva –
szabadulásom könnyeit hozva!

Cseri Kálmán: Mit ér az ember, ha vén ?

 "Mert Krisztus jó illata vagyunk Isten dicsőségére mind az üdvözülők, mind az elkárhozók között... 
(2Kor 2,15)

Egy idős férfi ezt mondta egyszer: tudja, mit ér az ember, ha vén? Semmit. A nagy akaraterőmből megmaradt az akarat, és elszállt az erő, így pedig nem érdemes élni.

Igaz ez? Valóban annyit ér egy ember, amennyit teljesít? Akkor egy csecsemő sem ér semmit, csak gond és munka van vele. És csak fizikai teljesítménnyel gazdagíthatjuk magunk körül az életet? Akkor miért mondta egy sokat dolgozó férfi az évek óta ágyban fekvő beteg anyósának egy este: Mama, ha maga nem lenne, nem bírnánk ki az életet. Mert annak az idős asszonynak a szíve tele volt derűvel, szeretettel, megértéssel, hálával, mert tele volt Krisztussal. Jézus Krisztussal töltötte a napjait otthon egyedül, és Krisztus jó illata áradt belőle este, amikor hazajött a család. Ezt lehet betegen és időskorban is „teljesíteni".

Mit ér az ember, ha vén? Nagyon sokat érhet, ha nem a maga keserűsége, hanem Krisztus illata árad belőle. Azt a fontos szolgálatot végzik az ilyen öregek, amit a nagyvárosban a parkok. Kémények ezreiből dől a füst, de a fák oxigénnel tisztítják a levegőt. A füstöt mindenki látja, a fákból áradó oxigént nem. Ők úgy vannak jelen, hogy hatnak, áldásukat érzi a környezetük. Akkor derül ki, mit jelentettek, amikor már nincsenek.

Egy erőtlen, magatehetetlen idős ember is sokat jelenthet a környezetének, ha olyan lelki kincseket tud adni, amelyekre nekik szükségük van, de nem tudnak hozzájutni. Egy Jézusban hívő, vele lelki közösségben élő, az ő igéjével táplálkozó, az imádság csendjében formálódó idős ember kimondhatatlan áldássá lesz mások számára. Sáfár lesz, közvetít Isten és a hajszában őrlődök között. Ha nem önmagával van tele, hanem Isten szeretetével, nem a magáét mondja, hanem helyén mondott igét. Legyünk hálásak az ilyen öregeknek, s készüljünk magunk is ilyen öregségre!

Forrás: Cseri Kálmán igehírdetései és gondolatai

Pilinszky János: Életfogytiglan

Az ágy közös.

A párna nem.

Pilinszky János: Marhabélyeg

1

Nincs az a marhabélyeg,
mit meg ne érdemelnék.

Jó lesz átlépnem a halál
fehérre meszelt küszöbét.

Minden jó, amit megérdemeltünk.

2

a világ tenyerébe kalapált szeg,
holtsápadt,
csurom vér vagyok.

Kányádi Sándor: Felemás őszi ének

építsd föl minden éjszaka
építsd föl újra s újra
amit lerombol benned a
nappalok háborúja

ne hagyd kihunyni a tüzet
a százszor szétrúgottat
szítsd a parazsat nélküled
föl újra nem loboghat

nevetségesen ismerős
minden mit mondtam s mondok
nehéz nyarunk volt itt az ősz
s jönnek a téli gondok

már csak magamat benned és
magamban téged óvlak
ameddig célja volna még
velünk a fönnvalónak

Kányádi Sándor: Ősz volna még

Ősz volna még,
s a varjak már közhírré tették
a dermesztő tél
közeledtét.

Károg az ég,
éhenkórász nagy csapat csóka
ricsajog, hussog
reggel óta.
Tócsára jég,
virágra, fűre harmat dermed,
megöregedtek
mind a kertek.
Jó volna még
sütkérezni, de jó is volna,
ha az égen
pacsirta szólna.

Kányádi Sándor: Elmaradt találkozás Pilinszky Jánossal

egyszer már majdnem sikerült
egyik verssorod csuhakötelén
mint az artistáknak a trapézig
följutnom de láttam hogy te a
megváltás lassacskán kétezer
év óta egyre húzódó zűrös
utómunkálataival vagy el-
foglalva szemérmesen és
megértő tisztelettel vissza-
ereszkedtem a porondra

Boda Magdolna: (hogyan lehetek egyedül)

Hogyan lehetek ilyen egyedül veled?
Itt, ahol fű, fa, nád nincs magában,
és nincs egyedül egyetlen virág sem.
Hogy lehetek így egyedül?
Még magamtól is magányosan,
ott, ahol ilyen szorosan
összetartoznak a dolgok,
ahol egyfelé zizzennek a levelek,
és egyfelé mozdulnak a folyóvá
tapadt cseppek
az egyfelé susanó nád ölében.
Hát akkor mégis,
hogy lehetek, így ilyen egyedül?
Este, ahogy fekszem az illatos fűben,
és nézem a hatalmas ég
kiterített vásznát,
ahol tengernyi csillagok pillegnek,
és apró fényükkel éreztetik,
hogy milyen nagy és kicsi a világ,
és milyen nagy és kicsi vagyok én is.

Így halok bele minden éjszakába,
magamba magamban;
és így születek meg minden reggel.
És azon a másik hajnalon is,
ugyanott, fekve ugyanabban
a frissen vágott illatos fűben,
nézem a furcsán kék eget,
rajta a fehér felhők
kócosan, fésületlenül,
de együtt és egyfelé,
mint festő elnagyolt ecsetvonásai
hajlanak majd tekintetem fölé.
...Hát akkor?...

Petőcz András: Zárójelvers op. 50.

((            Nagy-nagy csendességben, végtelen csendben ülök,
              mozdulataim nincsenek, nincsenek rezdüléseim,
              végtelen csendben, nagy-nagy csendességben figyelmezem,
4            figyelmezem megbékült szavaim, megbékült mondataim.
              Mindennapi tiszta szavaim add meg nekem ma, szólok,
              add meg nekem, Uram, mindennapi, tiszta szavaim,
              legyen csendesség bennem, ne legyen fogcsikorgató akarat,
8            fogcsikorgató akarat ne legyen, Uram, csupán csendesség legyen.
              Legyen bennem erő meglátni őt, aki megpillant engem,
              legyen bennem nyugalom megpillantani őt, aki meglát engem,
11          legyen bátorság bennem feleszmélni őrá, aki szólít engem.
              Hogy örökké tarthasson mindez,
              ez a váratlan ajándék-pillanat,
14          ez a végtelen csend, ez a magába-ölelő csendes figyelmezés.    ))

Oláh András: nélküled

egyre kevesebb hely jut nekünk:
fiókjaink megtelnek a múlttal
arcunk a semmibe simul
egymás szokásaiban fuldoklunk
megkopott szeretkezéseink már
nem tudják megtörni az érdekek
szülte rend szürke monotóniáját
a bennünk sötétlő muszájt
ágyunkba temetkezik a kiüresedett tér
s csak a hiányod adna magyarázatot
– de nélküled azt sem tudom: mi fáj…

Barabás Zoltán: Hiánya velem

Haikuszerű
az egész. Nem megy
az alvás.

A balkonon
fáradt, útra kész
vadpetúniák.

Belélegzem
tétova illatukat.
Nem megy

az alvás.
Isten távol.
Hiánya velem.

Petőcz András: Zárójelvers op. 81.

((       A futásomat még nem tudom befejezni. Próbálom
         lassítani a lépteimet, de nem sikerül, egyre csak
         szaporázom. A lélegzetvételem túlságosan gyors.
4       Nem! Nem tudom lassítani a lépteimet, bárhogyan
         szeretném, van még bennem futás, és van még bennem
         akarata is a futásnak. Ezt az akaratot képtelen vagyok
         felügyelni. Valami tőlem független futás ez: kifeszítem
8       a mellkasomat, karjaimat behajlítom, és egyenletes
         tempóban, de elképesztő iramban futok, meghazudtolva
         hajlott koromat. Az évtizedek! Inkább csak fásultság
11     volna bennem, ha ez az akarat nem lökne előre tőlem
         függetlenül. Nem. A futásomat, még,
        nem tudom befejezni. Majd később!
14     Azon a napon, mikor a testem a célszalaghoz ér --- ))

Petőcz András: Zárójelvers op. 100.

((          Amiként kezdtem, végig az maradtam. Ezer arccal, ezer
            alakban, mindvégig ugyanaz. Olyan vagyok, mint egykor,
            hajdan: késő estén, hajnali virradatban minden változatlan.
4          Amiként kezdtem. Mentem valami úton, valamit akartam,
            és jöttek velem, sokan. Voltam vezér, és voltam vezetett.
            Magányos Úr akartam lenni, távolságtartó, rideg, talán
            lehettem mindez. Szabad ember, akit meg senki se látott,
8          szabad akarat. Ennyire vágytam. Téblábolok, zavartan,
            valami végén. Szinte megalázottan, majdnem szomorúan.
            Amiként kezdtem, végig!, mondom, de csak suttogom magamban.
11        Repülni volt jó, remegni a szépért, valami nagy-nagy jutalomért,
            ami az Isten. Az Isten picinke mosolyáért! Aprócska gesztusáért!
            ezért futottam. Megállok majd, valahol lent, a porban,
14        leszállok, mint repülőgép késő esti órán, és zavarnak a fények ---  ))

Géczi János: Változat egy Radnóti-motívumra

A hagyma a föld alól zöld lánggal kicsap,
április van és tulipán.
Májusra fehér lesz, lehull.
Használni kell, hiába pontatlan.
Nem láttuk, ahogyan robban a hagyma a föld alatt,
nyílik belőle virágnyi láng s majd perdül a szirma hamuként
a földre, hogy befedje, vissza.
Ez ami bennünk közös, a csend azonosan hallgat
mindkettőnkben. Nincs szavunk közös se erre, se arra.
Hanyagul tesszük dolgunkat, bomlik a fény, visszazárul,
telve kétellyel, ahogy forgatjuk napjaink kristálygömbjét.
Te erre nézel. Én arra.

Tokai András: Négy sor, teliholdban

itt ámulok a holdas esti kertben
mért vonz az árny, a Hold, az éji szél

följött az élet, s elsuhant felettem
vagy állt a lét, s … suhantam benne én

Gellén-Miklós Gábor: Bennem az erdőt

Megkapaszkodom egy gesztenyébe.

A kabátom ujjába. A kabátod ujjába.
Ülünk a padon. Nem félek.
Te látod bennem azt az erdőt,
amit én egy törékeny, pici falevélnek látok.

Székács Vera: A Hold tudta már

                   
Ponori Thewrewk Aurél emlékére

Soha nem volt még olyan furcsa a Hold,
szinte ijesztő, ahogyan megjelent
azon az októberi hétfő estén a keleti láthatár fölött.
Mintha nem is ő lett volna az,
hanem egy szederjes vagy inkább penész-zöld
fényű lámpa a tó felszínén,
torzan, mint egy darab töredezett cserép.

De ő volt az mégis, mert aztán,
ahogy lassan fölfelé vánszorgott az égen,
kezdte összeszedni magát.
Paloznakkal szemben már kerekebb volt a képe,
és kisárgult, de csak amolyan párás, borongós sárgára.
Tudta már, hogy nem vagy ott, és többé nem is leszel.
Téged siratott.

Markolt Bernadett: Hol vagy?

Előlünk miért rejtőzöl?
A félelemben megfeszített lelkeket,
mondd, ki oldja fel?
Hol vagy, Fiú, hogy lehulljanak
az élő hússal összenőtt szögek?
S e rémült kiáltozásban
észre sem vesszük,
hogy csendben,
évmilliók óta - együtt a történelemmel -
minden nap és minden percben
szólít az Isten:
Hol vagy ember?
Emeld reám tekinteted!
E világra én álmodtalak.
Mi - lehajtott fejjel,
bűntől bélyegezve járunk, -
hányszor elárultunk Téged
egy almáért, egy jó szóért,
életünket féltve,
vagy épp a törvény igazáért.
S Te, Uram:
valami esztelen hűséggel,
szeretettel -
újra és újra szólítasz.
Hol vagy ?
El ne vessz !
Véremmel már megváltottalak!
Minden nap és minden percben
szelíd türelemmel
hív, szólít az Isten:
Gyere!
Asztalom terítve vár.
Kenyerem megszegve,
borom poharakba töltve.
Légy a vendégem!

Bende Tamás: ölel

túl sokat töprengsz a bekövetkezések előtt
hogy hogyan történik és milyen lesz most
éppen a visszatérés a látogatás oda ahol oly
sokáig voltál de jelenleg nem meg hogy bizonyos
összenézések kapcsán mit fogsz majd érezni
lesz-e ölelés mondjuk olyan sokatmondó
ami végül is elárulja hogy most akkor ő is
vagy csak te

és hideget érzel a gyomrodban ha erre gondolsz
az ölelésre vagyis rá ahogy ölel már ha fog egyáltalán
vagyis fogjátok egymást ölelni de hát te el onnan
mielőtt még

és ezért biztosan fájt ő is egy kicsit mert szeretnéd
hinni hogy néha eszébe jutott ahogy neked majdnem
minden este hogy bizonyosan lehetett volna együtt
legalábbis valami például reggeli kávék a gangon
vagy elnyúlós délutánok séták fel a gellért-hegyre
ilyesmik

valószínűleg nem szabadna semmit sem mondanod
az ölelés közben meg utána se nagyon a világért se
akarnád bántani őszinteségi kitöréseiddel amelyeknek
középpontjában természetesen pont ő áll

le kéne szoknod már erről hogy elébe gondolsz
a dolgoknak hogy túl sokat töprengsz és próbálod
megfejteni az elkövetkezőt de az az ölelés az azért
mégis csak jól esne

Markolt Bernadett: Oly jó a házadba térni, Uram !

Oly jó a házadba térni, Uram !
Csak ülni csendes félhomályban.
Fejünk felett kicsi mécses
lobban az örökkévalóság.

Oly jó a házadba térni, Uram !
Ha zeng az ének, áldva a neved.
S egy testvéri kézfogásban
egyek lehetünk egymással s Veled.

Oly jó a házadba térni, Uram !
Szent kereszted alatt megállni
s hinni – nem volt hiába –
a világ Általad él és Feléd halad.

Oly jó lesz házadba térni, Uram !

Jász Attila: (és)

Én csak egy tükör vagyok,
a szeretet irányít, előhív
téged, amikor hiányzol,
akkor élek, életre kelek,

de csak akkor, ha éles a
kép benned, addig élek,
távolodok, homályosulok,
ha közeledsz, föltámadok,

ha ott hagysz, meghalok,
ha nem vagy, nem vagyok,
egy újabb kép érkezéséig,
aztán kezdem újra, és...

Szántó Ilona: Virágok

Előbb rózsát hoztál,

Aztán jégvirágot,

Ettől dideregnek

Lelkemben az álmok.