2.
az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel
magad elé, szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet
nézed, hosszú percekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen
megértesz valamit, komoly vagy, és talán szomorú is, mert
olyasvalamit értesz meg, amit már rég meg kellett volna, és
észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba kap, pedig a
tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan
tudni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat,
oda talán, ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed
mintha lehunyva, pedig csak lefelé nézel, lefelé, abba a
repedésbe nézel, abba a szakadékba, és bizonyosan engem
nézel, mert most érted csak meg, apró darabjaim milyen
régóta is fekszenek már ott.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése