Szembenézve a világgal,
mezítlábas álmaimmal,
egy pillanatra megpihentem,
mindent, mi volt, számbavettem.
A gyerekkor édenkertjét,
felnőttkorom vas-keresztjét,
hegynek hajtott karikákat,
árkot-bokrot nem kímélve,
aratni kész vágyaimat
szúrós tarlóra ítélve.
Küzdeni kész nappalaim
gyilkos éjszakáját,
minden tétova mozdulat
érdek-szülte hazugságát.
Mások-adta gyöngédséget
szívembe ha beültettem,
simogatni kész kezemből
madaraim nem etettem.
Viharvert páncélom
most szögre akasztom,
meztelen valómmal
magamat megcsalom,
kinyílott egekbe lelkem felhajítom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése