Hárs Ernő: Őszi szonettek

Van, ki zajt üt, hogy a sötétségben ne féljen,
engem megnémított a rám szakadt hiány,
miután búcsúmat lerótta néniám,
balzsamom lett a csend, nem volt illő beszélnem.
Azonban a hiány veszélyes szakadék,
beforradás helyett titokban egyre tágul,
amikor azt hiszed, hogy lassanként bezárul,
akkor nyílik eléd végzetes csapdaként.
Elnyeli vészesen fogyó napjaidat,
a van-ból a süket semmibe ver hidat,
és int, hogy készülődj a végső utazásra.
Begyűjteti veled maradék javaid,
átkelni vélük egy még tátongóbb hiányba,
s kínod súlya alatt remegni fog a híd.

A lakás, mely nekünk egy életet jelentett,
egész más arcot ölt holnap valószínűleg.
A hangok, amelyek valaha benne zengtek,
már jó ideje, hogy belőle kirepültek.
De még itt vannak a könyvek s kéziratok.
Mindnek csak én tudom történetét s helyét,
s azt is, hogy csapda lesz, csupa mihaszna bog
annak, ki majd emitt folytatja életét.
De bárkinek fog is otthont adni e hajlék,
nem kerülheti el, hogy gondoljon miránk,
ettől akármilyen makacsul vonakodna,
mert nyúlhat bárhová, rólunk beszél a fal még,
s hogyha kibontaná, lehet, hogy múmiánk
esne lába elé, földöntúlin ragyogva.

Ma egész napon át a hangod volt velem,
legalábbis, ami egy magnószalagon,
amely egyre kopik, helyet találhatott –
s úgy éreztem kicsit, a halált megcsalom.
Olyan volt az egész, mint hogyha közbe nem
jött volna semmi sem, a régi állapot
varázsereje volt, mely visszaköltözött
szikráit vetni két lélekpólus között.
Egy egész napon át tartott mámorban engem,
hogy mégis létezik a nemlétből a létbe
laodameiai példára visszaút,
pedig még annyi sem volt, mit birtokba vettem
belőled, mint mikor – augusztus éjjelébe
csíkot hasítva – egy meteor földre fut.

Temetők illatát leheli a november:
a márciusi hit szeplőtlen forradalma
apokaliptikus fények közt fúlt kudarcba
valamennyi hazug újabb fegyverszünettel.
Szeretem mégis e mostoha hónapot,
mikor lehúzva már félig az év redőnye,
mert most magam felé akképp fordulhatok,
mint máskor soha – sem utána, sem előtte.
Lelkiismeretem kérdőre vonni nincs
alkalmasabb idő, mikor a lét vidám
alakzataival semmiféle kilincs
nem kapcsol össze már – minden bűnöm, hibám
halomba tornyozom, elhamvasztani rothadt
avarként oly tűzön, mit el csak Isten olthat.

Aki elhagyta e hont, mindnek az a vágya,
hogy itt nyerjen örök nyugtot végezetül.
Van olyan, akinek még élve sikerül
hazatérnie, míg másnak csak holtra válva.
Így lesz egyre nagyobb temetőkert az ország,
az élők száma fogy, és mind több a halott.
S még ünnepelni kell ezt a gyakorlatot,
mert az utóbbit is van, ahol elorozzák.
S hogy a vége mi lesz e bús komédiának,
nem tudja senki más, csak a Mindenható.
A Szózat jóslata igazolást találhat.
Elnyel mindent a köd, és betemet a hó?
S miután egy egész nép elfoglalta sírját,
történetét tovább már csak égben írják?

Boldogult nagyanyám azt jósolta, hogy erdész
leszek, mivelhogy az a legszebb hivatás.
Ezt kívánta nekem mint a Bűvös vadász
hangjaitól nevelt romantikus teremtés.
Hol van már nagyanyám és hol vannak az erdők!
Kietlen sivatag lesz lassan a világ.
Nemcsak a tönkrelőtt Üllői úti fák,
de az Amazonas törzsei is veszendők.
Gátlást nem ismerőn irtják, lopják a zöldet,
száguldó motorok hasítják cafatosra,
hogy felvert vadjai riadtan tovaszöknek.
Ha bárkinek szívét még ez a pálya vonzza,
készítse fel magát, és edzze oly keményre,
hogy lombnak lássa a jövőt – üszökbe nézve.

Mecser Szilvia: A nincstelen

Nincs szavam. Nincs hitem. Nincs reményem.

Nincstelen tagadás – ennyi a lényem.

A szeretet – utolsó falat kenyerem.

Nincs se szám, se kezem, hogy megegyem.

Székely Magda: A hely

Az annyiféle eltünő
lehetőség helyett
elérni az egyetlen egy
időt helyet

Elérni végre ahova
hívása van
ahova érthetetlenül
ahova boldogan

Mecser Szilvia: Őszi hóvirágok

A hidegből szökkentek föl a buszra, és zuttyantak le egymás mellé. A hirtelen fagyos, szeles időben mindketten kapucnis télikabátot viseltek, a lány még egy sálat is a fejére csavart. Halkan beszélgettek, érezték egymást, az önfeledtséget, hogy együtt lehetnek. Még azt is érezték, tüzesen, forrón, ha a vastag kabáton keresztül megcsókolta a lány vállát a fiú. Mikor már jónéhány megállóval előrébb jártak, a fiú a lány vállára hajtotta a fejét, a lány pedig finoman a fiú fejének. Így suhantak az éjszakában. Aztán eszébe jutott valami a fiúnak, fölemelte fejét, közben a lány csókot lehelt a homlokára. Olyan ártatlanok voltak, mint az első hóvirág, melyet a késő ősz hozott. Gyermekek és felnőttek egyben, kissé angyalok is. Ebben a pillanatban, együtt, mintha még világítottak is volna.

Pilinszky János: Kérdés

Hol járunk már az éden fáitól!
Világunk büszke madarának
csőrében porladunk.

Hullám befagy,
lüktetés, csobogás eláll,
 meghasadnak az evidenciák.

Akárhonnan,
érkezhet mondat
akárhonnan?

Mezey Katalin: A gyászeset

A gyászeset, akár az ördög,
ott lovagol a hátadon.
Te nem látod, de látják mások,
mindenki látja, terhe nyom.

Már délelőtt ólmos a lábad,
rogyadozol súlya alatt,
mindennél jobban vonz az ágyad,
de hajnalig üres marad.

Egyik nap hosszabb, mint a másik,
a végire nehezen érsz,
intézkedsz itt, és sorban állsz ott,
zárt ajtók előtt üldögélsz.

Álmodban is nyitod a bukszát,
most te vagy az, aki fizet,
hátha kedves halottadat
valamitől ez menti meg.

Virágárussal konzultálsz és
sírásókkal tanácskozol,
koporsókról és szemfedőkről
színes prospektust olvasol.

Minden jó szó hálával tölt el,
jóra nem számítsz, árva lettél:
földbe téteted kedves holtad,
akit ápoltál és szerettél.

Nem gondoltad, hogy megtörténhet
ilyesmi vele és veled.
Minden visszás és hihetetlen,
s megváltoztatni nem lehet.

Takaró Károly: Hajnali gondolatok

Hajnali gondolatok: Takaró Károly

Kányádi Sándor: Egy zarándok naplójából

megcsodáltam a nagyvilág
csodálnivalóan szép
katedrálisait
de imádkozni
csak itthon
gyermekkorom öreg
templomában tudnék
ha tudnék

Falu Tamás: Tengernek születtem

Tengernek születtem,
s csak egy vízcsepp lettem.
Erdőnek születtem,
s egy árva fa lettem.

Madárnak születtem
és csak két szárny lettem.

Két szárny lettem csupán,
amely meg-meglebben,
fölszálltam s eltűntem

a kék végtelenben.

Rónay György: Kút

Sokáig éltem
 gyalázatos magányban.

 Kevélységem odalett éveimmel.

 Megszégyenültem. Megaláztattam. Megtörettem.

 Nyitott vagyok,
 mint pohár, melyből mindenki ihat, ha szomjas.
 Mint kút, amiből mindenki meríthet.
 Amit mindenki beszennyezhet, meggyalázhat.

 Kérlek, ti is
 irgalmazzatok magatoknak.

Pilinszky János: Hommage à Isaac Newton

Megtesszük, amit nem teszünk meg,

és nem tesszük meg, amit megteszünk.

Valahol rettenetes csönd van.

Efféle gravitálunk.

Ady Endre: Egy kevésnyi jóságért

Ha van még Jó bennem, óh, uram,
Kérlek és nem is szomoruan,
Óh, mentsd meg belőlem.

Hiszen annyi jósággal jövék,
Ám lelkemnek szemérem-övét
Letépte világod.

Valamikor voltam örömöd,
Ne hagyj itt ocsmány, bús végek között,
Nagy gyalázatomban.

Most, hogy Bűn és Idő elszaladt:
Úgy menjek el, mint kiben maradt
Egy kevésnyi Jóság.

Fazekas József: Várlak

Várlak, mint a tavaszt
a vénség bennem,
várom a nyúzó télben
a verőfényt a réten,
várom a hírhozó kerengők
szomjas csapatát,
várom, hogy jobb legyen
a cipőd, a ruhád.

Morzsolom magamban el
a gond-súlyos lépteket,
ég-fénnyel dalolom
át meg át,
még mindig hiszek:
hiszek mindenben,
ami fölemel,
hiszem, te is
ezen az úton érkezel,
meleg lélekkel,
szemtől szembe,
s együtt szétdaloljuk,
van értelme.

Fecske Csaba: Kulcs

tudod az a baj veled hogy
nem találod hozzám a kulcsot
mondtad egyszer szomorúan
és egy nő szomorúsága olyan lefegyverző
biztosan igaza volt de
én nem is kerestem a kulcsot
hogy miért azt fedje jótékony homály
ez a mi igazi közegünk ez a
gyógyító félsötét ahol nem látni tisztán a
dolgokat nincs rá szándék nincs igény
sőt az ellenkezőjére van jobb nem tudni
hol húzódik a demarkációs vonal
mikor lép taposóaknára egyikünk
csak keresd azt a kulcsot mondta még
fáradozásodat siker koronázza majd
gondolom addig is kiszellőztet
rendet rak eltünteti az árulkodó
nyomokat méltóképp fogadjon ha rányitok

Olasz Valéria: Az utolsó előtti percig

Félek, kikopsz emlékeimből,
sápadt a nap fénye,
az idő ellenem, s a határtalan
távolság ténye.
De startra készek a csillagok,
s a hold vitorlát bont,
ábrándjaimat átviszik az éjen,
e szerelmen még nem ülök tort.
Az utolsó előtti percig
beszélek hozzád,
s vádolom az időt,
mi ez a végtelen fogság,
mely nem emészti
el bennem a hőt?
Cellám fölött feszülő mennybolt
tartja rendületlenül hitemet,
hogy ki ne kopj emlékeimből,
újra és újra megteremtelek.
Csak még egy villanást
a hajnali napban,
az utolsó előtti percben,
de tudom, a végső pillanatban
mennyboltom falán ragyogsz fel,
égikék keretben.

Fazekas József: Szeretem látni

Szeretem a tavaszt tavaszodni látni,
ha könnyű szél kerget daloló dongót,
fölágaskodni a sárga téltemetőt
s kelyhéből csillogó napfényt inni.
Szeretem az életet élni akarni,
a lesz rügyfakasztó mámorát,
szeretem a reményt szagos ruhában
s arcodat mártózva egy meleg padon,
szeretem az alig ruhában csacsogókat,
viták szökőkútjait hallgatni a parkban,
a házak odvaiból kimerészkedőket,
amint egymást öltözteti a magány
a szellőzködő békesség fényeibe:
szeretem látni.

Szekeres Mária: A magány neve

nevenincs szomjúság az arcon.
nevenincs szomjúság a gondolatban.
hárítod mint ragacsos gyümölcs érintését.
ha neve van, már birtokolnád, de
de nevenincs hiány ez, az árvaságon.
ez nevenincs, érthetetlen szomj –
majd bölcsült mosoly ráncai az arcon…
ez Te vagy, Uram, a szikla tövén a
Getsemánin, mely nevezhetetlen
véres űr, míg majd a Feltámadás adja hozzá
Arcod…megnevezve a nevezhetetlent…

Szekeres Mária: Csendek átváltozása

Mi ez a csend? A süketségé lenne?
Látom, kint madarak szabdalják az Eget,
nyugtalan, de tempós szárnyalással.
Csendes zuhogással. Mi ez a csend?
Lelkem hallani kész szavad, Uram, de
némaságod üres síkra vet. Fülelek,
és koppanva érzem a perceket,
míg légszomjam bennem Téged keres.
S az idő madarak szárnyán elzúg fölöttem,
 a tárgyak szobámban lassan életre kelnek.
A csend életeddel telik, s iszom magamba
némaságod titkos, szomjú üzeneteit…

Szekeres Mária: Valóságaim

Ez nem valóság. Ez most valami jelen, fátyol, mely rám borul, befűz, beborít és belebonyolódok, mintha igaz lenne. Fátyol, sötét felhő agyam fölött. Járok, mint aki él, fájok, mint aki szenved. És ez nem életjel, nem igazi szenvedés, valami hamis rossz. Tudom ezt. Nem mozdulok belül, míg utazom, megyek az utcán, kommunikálok. Belül nem mozdulok, nem harcolok, minden elemzés ezen a tudáson kívül, hogy ez az egész nem valóság, hasztalan. Minden elemzés hasztalan. Elengedem. Nincs rálátás a fátyolra, mely megkötöz és elhomályosítaná szemem, ha nem tudnám, Uram, hogy Te látsz ezzel is. Ma az Oltáriszentség előtt Rád bíztam ezt az egészet. Nem harcolt szomorúságom, Neked adtam hívő hitetlenséggel, érzéseim tompaságával, csak az akarat hitével, tudásával, hogy Te vagy, mindenek fölött. Neked adtam, és haladt az Idő Benned, nem értettem hogyan nincs igazi szabadulás, de mégis szabadulás volt, Veled, a fátyol szorítása közben. Kutathatatlanok útjaid, egyre újabb tájakra vezetsz, egyre újabb tájaimat világítod meg erőddel, fényeddel. És vezetsz, hogy már ne féljek az ismeretlenből felbukkanó sötétségtől sem. Vezetsz és tanítasz, és ahogy közeledsz, egyre távolabb vagy, egyre hatalmasabb. Mert a tapasztalat olyan sokszor véglegesítené magában a tudást: ilyen vagy, ez vagy, tapasztaltam… De Te újabb tájakon, új vonásokkal bukkansz fel, hogy tiszteljem felfoghatatlan hatalmad, ismerős, és megismerhetetlen Arcodat. Tisztelem, Uram, félelemmel és bizalommal tisztelem istenséged, és megszabadulva fátylaimtól ebben a tekintetben, alázattal bízom utam, magam Rád. Mert az Idő törésvonalaiban, gyors zuhogásaiban megtisztulva, Beléd kapaszkodva, haladhatok Veled fátylak és szakadékok fölött egy távoli teljesedés felé, Hatalmas Valód felé… Most a Szó valóságán, megszült, kibontott, de mégsem teljes szavakon érkezem Hozzád, az életembe, melyet tőled kaptam, hogy igazán soha fel nem fogva alkossam meg perceit a számadásig…

Csuka Zoltán: Könyörgés bölcs halálért

Adj Uram bölcs halált,
 mint aki rátalált
 léte értelmére.

S könnyedén felsóhajt
 feledve gondot, bajt:
 indulhatunk. Végre.

Rába György: Torzó

Jótetteim
Énjeim elgurultak
a voltak
mind egy tenyérbe hulltak
s ennek a bő maroknak
nincs testi folytatása

Sebestény-Jáger Orsolya: Csöndes imádság

Taníts szólni, ha úttalan utakon
fáradt csöndjeim morzsolgatom.

Tanítsd látni ki a parton áll,
mintha gyertyát gyújtanál.

Tanítsd meg: e hófehér lapon
leírt szavad: igazság, hatalom,

s mielőtt eljössz majd megint,
tanítsd megbánni vétkeink.

Fazekas József: Öröklét

Mert korlátja életemnek
maga a lét,
fölfogni miként próbáljam
mi az öröklét:
végesben a végtelen,
gátja sincs,
ő maga a Van,
aki teremtett
s fölemelhet,
ha arcomon
arcát hordozom.

Sebestény-Jáger Orsolya: 30 év

(30 éves gimnáziumi osztálytalálkozó emlékére)

…és van olyan álom, mely nem válhat valóra,
mi mégis mosolygunk, mert egymásban azt látjuk,
mint lepergő perceit sejti homokóra:
kik voltunk valaha. Kik voltunk valaha.

És nem kérdi senki: honnan is jöttél,
mert Te vagy a fontos, Lényed – akit hoztál,
s a gesztenyefák alatt emlékek suhannak:
Harminc éve már, hogy útra kelt az osztály.

Hova kellene mégis visszatérnünk?
Mely nyomon menjünk, mint ki mezítláb is szalad?
s mit is kell tegyünk, hogy ne szaggasson szét:
Harminc év szállt el – füst a lámpabúra alatt.

Összefonódott és szerteszállt az élet,
mint régi nyomokon ottfeledett faág,
talán mégis messzi folyók vagyunk,
kik hordalékainkban visszük egymást tovább.

Hát üljünk le és nevessünk, mint régen.
Töltsünk a borból, nyomában a derű
múló napjaink ragyogását adja,
mely akár az élet, édes és keserű.

Ismerős Arcok: Nélküled

Nélküled
/katt zene/

Dalszöveg

 Annyi mindent kéne még elmondanom

S ha nem teszem, talán már nem is lesz rá alkalom

Hogy elmeséljem, milyen jó, hogy itt vagyunk

S mint a régi jó barátok, egyet mondunk, s egyet gondolunk

Mint a villám tépte, magányos fenyő

Mint a vizét vesztett patak, mint az odébb rúgott kő

Mint a fáradt vándor, ki némán enni kér
Otthont, házat, hazát, nyugalmat már többé nem remél

S bár a lényeget még nem értheted

Amíg nem éltél nehéz éveket

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk

Egy vérből valók vagyunk

Mint leszakított, haldokló virág

Mint az ötmillió magyar, akit nem hall a nagyvilág

Mint porba hullott mag, mi többé nem ered

Ha nem vigyázol ránk, olyanok leszünk mi is nélküled

S bár a lényeget még nem értheted
Amíg nem éltél nehéz éveket
Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Hogy történjen bármi, amíg élünk, s meghalunk
Egy vérből valók vagyunk

Mi egy vérből való vagyunk

József Attila: Nem emel föl

Nem emel föl már senki sem,
belenehezültem a sárba.
Fogadj fiadnak, Istenem,
hogy ne legyek kegyetlen árva.

Fogj össze, formáló alak,
s amire kényszerítnek engem,
hogy valljalak, tagadjalak,
segíts meg mindkét szükségemben.

Tudod, szívem mily kisgyerek –
ne viszonozd a tagadásom;
ne vakítsd meg a lelkemet,
néha engedd, hogy mennybe lásson.

Kinek mindegy volt már a kín,
hisz gondjaid magamra vettem,
az árnyékvilág árkain
most már te őrködj énfelettem.

Intsd meg mind, kiket szeretek,
hogy legyenek jobb szívvel hozzám.
Vizsgáld meg az én ügyemet,
mielőtt magam feláldoznám.

Horváth Elemér: Halandó

Elcsodálkoztam a csillagokon
elcsavarogtam a földön
hazaértem a szerelemben
fönnakadtam a világ rendjén

előbb halok meg mint szeretném

Petőcz András: A vakság új változata

Messzire utaztam, hogy ne lássam meg, amit nem akartam meglátni,
és utazásom alatt mindig azt láttam, ami elől menekültem,
minden pillanatban csak azt láttam, amit nem akartam látni,
amit nem akartam meglátni egyáltalán.

Egyedül voltam az utazásomban, mert egyedül akartam maradni,
és mégis velem voltak mindazok, akik mindig is velem vannak,
minden pillanatban velük voltam, azokkal, akikkel együtt vagyok,
nem voltam egy pillanatra sem egyedül utam során.

Mennyi hazugság búvik meg a gyenge emberi testben!
Hamisság, hazugság, szorongások és vágyak!
Néha úgy érzem, beborítanak a bennem megbúvó ismeretlen
erők, beborítanak és maguk alá temetnek engem.

Utazom, messzire, menekülök, a vakság új tipusú változata ez,
ne lássam azt, ami körülvesz, ne lássak semmit, soha semmit,
nem érdekel a háborús propaganda, és az sem érdekel immár,
mennyire kiváló mindaz, ami körbevesz ebben a nyomorúságban.

Gál Éva Emese: Nyári pasztell

Ha pasztellképet rajzolnék a csendről
kiválasztanám ezt az éjszakát,
ahol a holdfény kiszakad a mennyből,
s ragyogása az égre visszahág.

Mintha fénye a föld paplana lenne,
az egész világ alatta szuszog.

Puhán domborodó lélegzetekre
írnak sebet a hullócsillagok,

de a takarók lassan szertemálnak,
mint szirmai az ébredő csodáknak,
s teljes arccal feltündököl a hold.

Ezüstbe önti, árnyalja a tájat,
ami létet nem választhat magának,
csak örökli a mennyet és pokolt.

Hajnal Anna: Kegyelem

Ezüst kötésű páncél rajtam

sűrűszemű magány:

valaha Isten lánya voltam,

még az vagyok talán.

Simándi Ágnes: Visszatérni

álmok és hazugságok sodortak
messze a parttól
hol ifjúságom tiszta tüze ég –
vágyom tenyered
őszinte melegére
szádból tanultam
a szót

feledés – ébrenlét határán
csak anyaöleket
kezeket
és csöndes mosolyokat látok –

úgy szeretnék még egyszer
visszatérni játékaim romjaihoz
– hogy újra megtalálj Atyám.

Anga Mária: Hit

Méhecskék lengték 

körül az üvegbezárt 

virágillatot

Hajnal Anna: Ki vagyok én? …

Ki vagyok én? te vagy a gazdag
tőled kaptam, akármit adjak

csontjaimat ha visszaadtam
máig mindig adósod maradtam

visszaadjam neked a lelkem?
ki vagyok én hogy neked kelljem?

mert jó volt csontban, bőrben, húsban
mert lázban, kötöttségben, gúzsban

hogyan ugrottam! hogy bomoltam
virgonc erős egy fruska voltam …

jó neked ha semmiben lengek?
meztelen szelekben kerengek?

én lennék a sírás a szélben
a sápadás a falevélben,

lázas ősz, vérszínű szömörcés
vád volnék, suttogó könyörgés

én nem szűnnék meg kérni! várni:
lehessek! legyek bár akármi!

hadd legyek némán vagy kiáltva
létednek porszem része, társa.

Rónay György: Kettős arckép

1.

Ez az elkoptatott szív.
Ez a rongyolt tüdő.
Ezek a szétszaggatott idegek.

 A szem a semmiségbe réved.
A száj keserűen lebiggyed.

Egy ember,
akin már nem segíthet senki.

Csupán egy asszony,
aki mégis, minden áldott reggel
biztatva rámosolyog.

2.

Ezek az átvirrasztott éjszakák.
Ez a fülelő lapulás a rettegésben,
hogy lélegzik e még.

A kialvatlanság, a soha nem
csillapuló szorongás.

Egy asszony,
akin már nem segíthet semmi.

Csupán a szüntelen kikényszerített
csöndes erő, hogy minden áldott reggel
biztatva rámosolyogjak.

Székely Magda: Súlytalanság

Alig valami dönti el

hogy ide vagy oda

kis mozdulatok súlytalanság

állapota

Alig valami ki a bátor

és ki a gyáva

honnét mégis a helyzetek

végső világossága 

Falu Tamás: Holnap

 De jó, hogy nem tudhatunk semmit,
 S előttünk minden mély titok,
 Nem tudhatjuk a bimbóról sem,
 Lehullni, avagy nyílni fog.

 Ma tele vagyok búbánattal,
 Pedig fönn kék mennybolt ragyog,
 Milyen szomorú lehet Isten,
 Aki tudja a holnapot.

Csoóri Sándor: Tükör-csapda

Domború üveg-váza
tested tükör-csapdába zárja
s pici vagy, mint egy gyufaszál.
Ha meghalnál és ily kicsi maradnál,
nem temetnélek el soha.
Belsőzsebembe hordanálak
s játszanék veled éjszakánkint.

Eléghetetlen hajad lenne,
azt gyújtanám meg minden este,
tű foka lenne ablakod,
azon át lesnél szemlesütve.

Veszprémben a sziklák alatt,
a balladás idők előtt
Szent Margit lépdelt föl a Napba –
utánaszóltam s rám te néztél,
kislány-kezedben vizeskanna.

Ha meghalnál, e vizeskannát
ellopatnám az anyádtól;
ivóvizemben fürdetnélek,
arcod nézne rám vízhomályból.

S mire nem volt sohase pénzem,
vennék neked egy zongorát
s eljátszanám rajt a halált,
hogy kinevesd ügyetlenségem.

Domború üveg tükre bezár,
pici vagy, mint egy gyufaszál,
árnyékod ment meg: fölnagyítva
vetít a kék-fehér falakra.

(Kísérő dal)

Hidakon tankok vonulása,
remeg az asztalon a váza.
Hó hull, hó hull a láncnyomokra,
hó hull a belső látomásra.

Két ág között rigó repül,
két szárnya szememben marad,
fekete rigószárnyak
borzolják össze a hajad.

Pilinszky János: Címerem

A kegyelem és öröm együtt ért
 azzal, amit nyomoruságnak
 neveznek általában.

 Szög és olaj lehetne címerem,
 mit írhatnék azonban szövegéül?

 Talán azt, hogy mindent megértek,
 felhők futását és disznók fejét
 rálapúlva a préskemény palánkra.

 De ez is mit jelent?
 Nekünk magunknak muszáj végül is
 a présbe kényszerűlnünk. Befejeznünk
 a mondatot.

Rónay György: Öregkor

Egyre sötétebb

 alagút.

 De egyre fényesebbek

 a lámpák.

Ágoston Julián: Főhajtás

Halk lombhullás. Már rádköszön az ősz,
 ha elléptet kis ablakod előtt.

 Rövid volt a nyár? – Minden illanó,
 az ősz is elfut, aztán itt a hó.

 Rövid az élet? – Tavaszi szelek
 indulnak és eljátszanak veled,

 aztán elsurrannak s magad maradsz,
 mint a szedett fa ablakod alatt.

 Vagy talán mégse? Nem volt kába hit:
 új élet bontogatja szárnyait

 benned, s belőled ami megmarad,
 magukba szippantják a sugarak,

 aztán tovább viszik a végtelen
 útján robogva – veled és velem –,

 s mire mégegyszer rádköszön az ősz,
 meghajtod ősz fejed az Úr előtt.

Puszta Sándor: Fölajánlás

tieid

 az el nem mondott imák

 becsukott szemű sóhajaim

 gyermekkorom hitébe halt Tamás

 alázatom tipegése

 a bennem tárult kamasz csodálkozás

 tied legbelső jobbik énem

 énekem és rettegésem

 szégyenem e rubint ékem

 virágaim madaraim tied az első karikám

 a nyáresti boldog fogócska

az is aki vagyok

 s aki még nem vagyok

 s aki lehettem volna 

Rákos Sándor: Áldozati tábla

Milyen csillagra vetettél engem, Uram?
Lényeid itt fölfalják egymást s az ölni nem akaró megöletik,
mert gyengeség bűnében találtatott.
Mit véthettem én korábban,
hogy ide száműztél,
mindenséged félreeső zugába, alacsonyrendü életek közé?
Az értelem – értelmed paránya – szűkölve jár itt körbe-körbe,
mint a ketrecbe zárt vadállat.
Mit tehet az, akiben a gyöngéd érzés szárnyait
a gondolat összetöri?
Próbáljon élni kínok és ellentmondások közt,
szemet hunyva s ha kell hazudva is –
ahogy lehet?
Vagy szögezze elméje pengéjét tulajdon mellének
s döfje át saját szívét,
ha így becsületesebb maradhat?
Csak élek, töprengek, mint annyi érző lélek,
mióta a föld áll
s a tanácstalanság vak üregébe hullok.
Esőid mosnak, szeleid szárítanak,
vagyok elgurult kő, lehulló faág.
Meddig tartasz még a fényen, a Nap lobogó szárnyai alatt
s mikor dugsz a föld alá, ki tudja azt?
S ha majd elásott testem fölött az évezredek átdübörögnek,
ki emlékezik legbensőbb valómra vissza?
Talán benned magadban merül csak föl az, aki voltam,
szólván eképpen:
„Igen, ezt is gondoltam valamikor!”

Csoóri Sándor: Hogy ne legyen sötét

Még látni a merész hidakat
s betonparton a fák
személytelen sorát;
még látni a hazafutó gyerekek arcán
a délutáni hóesést.

De lassan bekormozódik a víz
a test éjszakája is leszáll.

Az elpusztíthatókra gondolok,
akiket nem véd semmi álom.
Besüvít hozzájuk a csönd, mint a puskagolyó
s az egyedüllét, mint a gyászhír.

 Az elpusztíthatókra gondolok,
teli van velük a Föld.
Nem védik őket hadseregek, rózsalugasok, szagos ingek,
sem a pénz ezüst kerítései,
sem a szerelem.

És hiába halnak meg, mert hiába születtek.

Az elpusztíthatókra gondolok,
csak egy kéz kellene, hogy hazájuk legyen,
csak egy másik test, hogy ne legyen sötét.

Illyés Gyula: Sebesültek

Szomorú voltál. Én sem épp vidám,
csak egy csöppel kevésbé szomorú;
csak annyival, hogy – férfimód hiú –
földeritselek. Rögtön azután

átröppent – szinte rólad – énreám
az a „minden hiába” ősi bú.
S akkor te lettél több akaratú!
S végül is eltelt – jól – a délután.

Most este van. Elment a nap. S az élet!
Hallom a kertből már derüs beszéded.
Én meg szeretném megköszönni néked,

mi lett szivünkből! Homokóra! Mérleg.
Két-vödrü kút! Két sebesült, akik
egymást fölváltva viszik a – sírig!

Szabó Lőrinc

" ...istent szivembe lopja a magány."

Bella István: A hetedik kavics

Mert mindent elfeledtél,
amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,

mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,

mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,

– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra-varangyban
nézlek, bennem-nevedre,

ki nyár egykorhavából
voltál, – most telesedve
két sűrüdő aszályból
jégzöl, ráhülsz szememre,

rámhalsz, s bár minden ágom
rádhull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni,

s mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,

és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetedíziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.

– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.

Gál Éva Emese: Erdélyi szerelem

Már zuhannunk sincs hová, kedvesem.

Rendre megcáfoltuk a messzeséget.
Nem távolít-közelít értelem:
egyetlen helyben hunynak ki a fények.

Nem volt kezdet, és nem lesz soha vég.
Létünk végtelen, meghasonulást hoz,
mert a Teremtésben nem volt elég
méltóság egy fenséges pusztuláshoz.

Hát ne hidd, hogy égbe emel a szó,
ne hidd, hogy ringatnak az űri mélyek!
Minden áltatás csak arra való, hogy odázza a tehetetlenséget.

Odázzuk még? Ha nincs más értelem,
haljunk meg részletekben, kedvesem!

Kálnoky László: Intérieur

A hullámzó tükörben egymást ölelő bútorok,
mint vízbe fulladó szerelmesek
álló alakjai. Boltívek homályában látni még
a kiapadt vizű vázákban hervadó virágokat.
Arcképek a falon, titkuknak rácsát nem nyithatja kulcs,
se kéz. A végtelen álom szobája ez,
ahol örökre megvetve az ágy,
ahol a visszfények egyformán mozdulatlanok
nappal és éjszaka,
és a mécses olaja elfogyott.

Emlékszik a szoba ama nászéjszakára,
a réges-régire, a sötétben fel-felhangzó nyögésre,
bútorrecsegésre, homályos indítékú zokogásra,
mikor lepergett az égről a holdfény,
s egy meztelen leány hasának tálja fogta fel
a szinte láthatatlan cseppeket.
Egy fekete szőrű férfikéz valamennyit gyors mozdulattal letörölte.

Azután kezdődött elölről a fojtott nyögdelés,
a gyermeket nem váró ölelés,
a gyönyör áramát időnként megszakító zokogás,
a hajnali didergés
és a feltűnés nélküli távozás
az ellenszenves város esős, borongós reggelén.

Bodnár Éva: Adventi ima

Ha várni kell, akkor várok:
türelmet kérek, Istenem.
Ha menni kell – elindulok,
de neveddel teszem.
Ha szólni kell – beszélek,
alázatot és békét adj, Uram!
Ha megtorpanok..., gyengeségem
kérlek, hogy ne ródd fel nekem.
Taníts, erősíts, hisz nélküled
nem érek semmit sem!

Petőcz András: A tenger dicsérete

           (anyámnak)

  A könnyed hang!

  A parton megállsz,
  csak úgy, könnyedén,
  és eközben, gondolatban,
  hagyod a toll-futást,

  a mozdulat könnyed
  ívét, a jókedvű,
  nyugodt szaladást
  a papír végtelen

  hullámzó felületén,
  simaságán-fehérségén,
  hagyod, mikéntha
  szaladnál tengeren,

  lábad hullámokon
  tapod, hullámcsúcsokon,
  -völgyeken, tarajos
  hullámhegyeken ível

  végig a toll, tollad,
  félálmodón, ringatva
  szinte, és mégis:
  majdnem-éberen.

  Megállsz a parton.
  Előtted végtelen víz,
  végtelen vízfelület,
  és lesed, figyeled

  a hullámok életét,
  feltámadását-elbukását,
  lélegzését és futását,
  csúcsokról zuhanását,

  és fönn!, a légben
  sirályok, albatroszok
  és egyéb madarak
  vijjogását-sivítását,

  repülését és siklását
  nézed: könnyedségüket,
  papírjaikon-szaladásukat,
  és irigyled őket;

  tollad szaladását
  figyeled papírodon,
  a nevetést, ahogy
  futnak, szaladnak

  elő  a semmiből
  szavaid, a víz,
  a tenger mélységeiből
  talán, a hullámzás

  ritmikus ismétlődéseiből,
  az új és új elbukásból,
  a hullámcsúcs-zuhanásból
  és a vágyból,

  a vágyból, hogy
  egyszer végre tudnád
  kimondani, leírni,
  magadból kitépni,

  kiszakítani, hogy
  mi ez? A végtelen víz - - -
  A tenger mozdul,
  a tenger mozdulatlan.

  A könnyed hang!

  A tengert nem lehet
  kimondani, sem súlyosan,
  sem könnyedén, hiába
  ez a játékos toll-futás.

  Nézd a madarakat!
  Ők tudják, mi végre,
  mi célból röpködnek
  itt, ki az, ki hívta

  őket, és ki az, ki
  szépségük múltán
  elmúlásukról is
  gyöngéden gondoskodik.

Fodor Ákos: Megátalkodottság

Nem adom vissza:

szemhéjam mögött őrzöm 

Legszebb Képedet.

Birtalan Ferenc: Istenem

                    „veled Isten
                    s velem ki
                    lehet-e ilyen léttelenben lenni”
                       
mióta tudom
az időnek jelentősége nincsen
csak segédeszköze fájdalomnak örömnek
rémálmokból riadva kapaszkodom emlékeimbe
az arc a koporsófedél alatt
nem hagy nyomot

imát formáltam neked
elviselhető legyen jelenlétem a földön
bemagoltam az anyagmegmaradás elméletét
reinkarnációt feltámadást

egyre bizonytalanabbul kerestelek
nem tudtam mit kezdeni a szabad akarattal

nővérünket ezerkilencszázötvenegyben temettük
azt mondták nem kaphat vízumot a mennybe
álltam – hatévesen – kétségbeesve
hiszen vele vártam fiad érkezését
hószikrázású megszentelt este
s te magára hagytad lányát máriát
azóta akárha poklok tüzén égnék
és nem tudok hittel nézni rád

Bella István: Ami elmarad

Ahogy minden megérik magára,
úgy halálosodsz; maradsz.
Elhagy az alkalom, a talán, a hátha
voltnál bizonyosabb.

Ritkulnak a kötőszavak, barátok.
Jobb így! Megszokhatod.
S ha kezed után leválna lábad,
mímelhetsz művégtagot.

Járhatsz láb nélkül, kéz nélkül írhatsz.
Semmi se a tiéd.
Szólhatsz száj nélkül. Mindent kibírhatsz.
Van példa rá elég.

Ki ragozza el magyarul az időt?
A szótővek, félmondatok ideje jő.
A sunyi ponté. Minden kidőlt
felkiáltójel kopjafa. S te vagy a halott.

Pilinszky János: Introitusz

Ki nyitja meg a betett könyvet?
Ki szegi meg a töretlen időt?
Lapozza fel hajnaltól-hajnalig
emelve és ledöntve lapjait?

Az ismeretlen tűzvészébe nyúlni
ki merészel közülünk? S ki merészel
a csukott könyv leveles sürüjében,
ki mer kutatni? S hogy mer puszta kézzel?

És ki nem fél közülünk? Ki ne félne,
midőn szemét az Isten is lehúnyja,
és leborúlnak minden angyalok,
és elsötétűl minden kreatúra?

A bárány az, ki nem fél közülünk,
egyedül ő, a bárány, kit megöltek.
Végigkocog az üvegtengeren
és trónra száll. És megnyitja a könyvet.

Pilinszky János: Mondom neked

Magasba ülsz, lábad keresztbe ejtve
arcátlan elhagyod magad,
alkalmat adsz, és mintha rendjén lenne,
a lámpa fénye majd beléd tapad.

A levegő meg hosszu-hosszu szálon
a fogaid közt ki-beszáll.
Messze sodor és kicserél az álom.
Tükröd előtt fésülködöl tunyán.

Vagy olvasol, vagy kényesen leintesz,
vagy ásitasz, vagy éppen eszegetsz;
parázna vagy, kétség se fér e hithez,
parázna vagy, szeretsz vagy nem szeretsz.

Tulajdon árnyékoddal összefekszel,
mindegy neked, kivel-mivel;
de annyi karból hogy merülsz fel egyszer,
végűl minő medúzafő leszel?

A pusztulás a lábadnál dorombol,
miért nem űzöd már odább?
A pillantását keresgéled folyton,
és ujjaidon próbálod fogát.

Lekuporodol, s alólad a párna,
a halom párna fölmered,
mint néma hasábokból rakott máglya.
E pillanatban szinte értelek.

Parázna vagy, mondom neked, parázna,
- hallgass, míg végére jutok! -
de szíved alján embertelen árva,
s magad vagy, ki ezt elsőnek tudod.

.kaktusz

Tudod arra gondoltam,
mint a kártyajáték,
olyan is az élet:
van, akinek már
nincs szerencséje
az első osztásnál,
különösen,
ha emeli sorra
utána is a rosszat,
míg más kap jó lapokat,
ráadásnak
nyerő minden húzása...
(idővel azt is meg lehet szokni,
és ő tán nem szerencsés
a másik nemnél)
léteznek hamiskártyások még,
magukkal elégedettek
ők se lehetnek:
van, aki csak játszik,
más komolyan veszi véresen...
időnként húz egy rossz lapot
a szerencsésebb is,
egyszer-egyszer jót
a siralmasan vesztésre álló:
de, talán valóban szerencsés
ezen a Földön az csak,
aki kezét Isten megfogja,
és segítségével kihúzza azt
a ritkán előforduló kártyát,
amire ráírva
az igaz szeretet van.

Jókai Anna: Erőszak, szeretet, fásultság

Szeretet. Egy szó, amit a gyűlölködők lemosolyognak, egy szó, amit az álszentek szólamszerűen lejárattak, egy szó, amit a gőgösek kisajátítanak, egy szó, melyet a romantikusok összetévesztenek a szirupos érzelgősséggel, egy szó, amelyet a kényelmesek igyekeznek visszaszorítani a vérségi kapcsolatokba. Egy szó, amit magánketrecünkbe zártunk, s csak ünnep tájt eresztjük néhány órára szabadon.

Egy fogalom, amelyről azt hisszük, tudjuk, mit jelent; pedig még csak a felszínét ismerjük egy mélyebb jelentésnek. Senki sem képes – ma még – tökéletesen szeretni. Aki azt állítja közülünk, hogy ő igen – talán az áll a tökéletes szeretettől a legtávolabb. Mert a szeretet lényege nem végtag-remegtető elgyöngülés, hanem éppen a középpontba gyűjtött határozottság. A szeretet nem nyáladzik – a szeretet szikár. Nincs fölöslege, de nincs hiánya sem. A szeretet nem ül meg lustán álmodozva a lélek színes papírral kibélelt zugaiban, hanem mindig kívül jár; a szeretet tevékeny. Azt mondja az Írás: az igazi szeretet képességet ad az ellenséget is szeretni. Hol vagyunk mi, mai emberiség, mi, a szellemi iskolázás alsó tagozatos nebulói, hol vagyunk mi ettől? Még elképzelni se tudjuk, hogyan lehetne szeretni rosszakaróinkat; az pedig egyenesen felháborít, hogy netán még azokat is szeressük, akik ártatlan életekre törnek. Ha beleszakadunk is – legyünk őszinték –, ez bizony nem megy. Úgy gondoljuk, a szeretet pusztán valamiféle érzelem-megnyilvánulás, ami az akaratunktól függetlenül a többiekre kiárad. Pedig a szeretet most, a tudati lélek korában kezd átköltözni a szív tájékából az agyi mezőkre: egyre inkább belátjuk, valamit az erőszak megszállottaival is tenni kell; szembe kell állítani valamit az erőszakkal, ami nem kényszer, mégis ereje van. Mert a szeretetet nemcsak az erőszak, hanem a fásultság is pusztíthatja. A tehetetlenségbe belefásult ember olyan senkiföldje, amelyet egyetlen óvatlan pillanatban könnyen megszállhat a sohasem unalmas, a nagyon is mozgalmas Gonoszság, melynek vezérparancsa: „szemet szemért, fogat fogért”! Egy magasabb szférában működő szellemi igazság félreértve kerül az elkeseredett személyiség keze-ügyébe, aki azt hiszi, az ő dolga az ítélet, a megtorlás pedig jogában áll. A „szemet szemért, fogat fogért”, a törvényszerű kiegyenlítődés isteni hatáskörben tartott elve emberi értelmezésben és alkalmazásban szimpla bosszúelvvé süllyed, s amit aztán létrehoz a világban, a végenincs láncreakció: mindaz a borzalom, ami itt látható körülöttünk.

(Akkor hát bárgyú beletörődéssel hagyjuk magunkat? Hagyjuk a ránk bízottakat martalékul? Hagyjuk – a békesség nevében – eluralkodni a nyilvánvaló rosszat? Hunyjuk be a szemünket, ne vegyük észre? Meg se is különböztessük az ártalmast a jótékonytól? A jobb orca mellé – az emberfejlődés jelen fokán – valóságosan oda kell-e nyújtanunk a bal orcát is? Amikor ilyen mértékben, már-már az emberiség megmaradását veszélyeztetően zúdult rá a Földre a kegyetlenség, nem válik-e – ebben a fázisban – bűnné, ami az Abszolútumot illetően fényes erény?)

Hiszem, van különbség, lényegi különbség: hogy a támadót lefogom-e, vagy pedig rögtön hasba szúrom. Hiszem, hogy minden – a „mieinkből” az „őáltaluk” falhoz csapott csecsemő helyett föl kéne nevelni egy, az „ellenség” köréből származó csecsemőt. Hiszem, kő helyett nemesebb visszadobni kenyérrel; de azt is hiszem, a legjobb azt a bizonyos követ elkapni, még röptében, netán elugrani előle, s aki az „éles-dobálásban” oly nagy kedvét leli, azt a kőhalomtól hosszú időre elzavarni. De megesett baj után az elégtételnek nevezett bosszú hiábavaló. Minden bosszúakció sötét nemzőaktus; egy újabb torzszülött besegítése a létbe. De minden elmulasztott mentőakció menlevél az erőszaknak, a további akadálytalan térhódításra. Nem engedni a rosszat: az még történhet szeretetben. Sőt, a rossznak is kegyelmi alkalom, mert a gonosz szándék még kimúlhat, a gonosz tett azonban meg van téve, be van a személyes sorsba és a nemzetek történelmébe írva.

Mégis: létezik olyan tömény erőszakforma, ami ellen már aztán minden hiába, nincs mód a védekezésre, az erőszak látszólag győztesen tarol, nagyüzemi hóhérok tüsténkednek a vesztőhellyé kiképzett ligetekben. Ebben a helyzetben megáll az ész, a tanácsok elsorvadnak, a kétségbeesés lesz az úr. A beszéd demagógia, s a keresztút az egyetlen út, ami innen kifelé vezet. Itt lép be a jézusi példa: ha meg kell lenni, hát meg kell lenni. A halálraszántak, kiszolgáltatottak megszentelődnek a ráhagyatkozásban, a halálosztók azonban az anyag mélyéig elnehezülnek a vérben.

S véljük: mindez tőlünk távoli! Nem ismerjük fel a kicsi agresszióban a későbbi óriás erőszakcsíráit. Magánindulatainkban a szüntelen vétséget a szeretet ellen, a gyűlölködést az apró cselekvéseinkben. Igazságnak nevezzük az érdekeinket, csalhatatlan igehirdetésnek a gőzölgő imperatívuszokat. Mindenki lázasan söpör: a szemét mégis térdig ér, kölcsönösen egymás portájára toljuk. Senki nem kíváncsi a másik igazára, de mindenki elvárja, hogy a másik aztán az ő igazát kövesse. Megetetni az elsózott levest: bizony erőszak! De a más által főzött levest csak azért is elborsozni, erőszak az is.

A szeretet csöndes és józan: nem ordít, nem liheg. Az erőszak lelkesedésre kényszerít vagy éppen kötelezhet a lehangolódásra. A szeretet elsimít; az erőszak a túlzásokban élvezkedve lubickol. Földuzzasztja a méreteket. Egyedi vagy csoportbutaságból az általános ostobaság képzetét sugalmazza; vagy éppen világ-összeesküvéssel riogat néhány ügyeskedő okán. Mindennapi szóhasználatunk is ehhez a mesterséges felsőfokhoz szoktatott: minden szuper, minden fantasztikus, minden csúcs, minden csoda, varázslat – s ami nem az, hát egyenesen iszonyatos, elviselhetetlen, tűrhetetlen, ócska…

A szeretet homályban is látszik – az erőszak reflektorfényben érzi jól magát. A szeretet nem toboroz híveket, inkább szétosztódva szaporodik. Az erőszak pedig tábort igényel: gondosan begyűjti és megszámozza közkatonáit. A szeretet nem fizet zsoldot, sőt, kéri az önkéntes adónkat. Az erőszak viszont üzletnek sem utolsó. A szeretet nem ígérget jutalmat; az erőszak azonban mindig beígér a bandának.

Szomorú, milyen erős az emberi természetben az agresszióra való késztetés: mennyivel hamarabb rohanunk, ha valamit meg kell semmisíteni, mint amikor építkezésre kérnek. A szeretet ösztönzése gyakran fullad lustaságba, a gyűlölet kürtjele azonban kellemesen felizgat. Ha elhangzik a kurjantás: nosza, vágjuk ki ezt vagy azt a nem-tetsző, imitt-amott hernyó lepte gyümölcsfát, sokan tüstént fejszére kapnak. S amikor a törzs már a földön hever, akkor derül ki: az egyik azért vágta ki, mert a kilátását zavarta, a másik be akar gyújtani vele, a harmadik parkolót tervez a helyébe, a negyedik ellenkezőleg: ugyanoda újat akar ültetni, az ötödiknek a díszcserje tetszik, s az ég tudja hányadik meg egyszerűen pénzért tette, mert favágó a foglalkozása… Talán helyesebb lenne az akció célját és okát még a fa árnyékában megvitatni, mint később, a tűző napon, s akkor már sajnos, az egymás ellen fordított fejszékkel…

Figyelmünk irányultsága is téves: azt kutatjuk, jaj de milyen sóváran: „Ki szeret engem?” – s nem azt kérdezzük: „Kit tudnék szeretni?” A szürke napokban – s nemcsak karácsony ünnepén – folyamatosan. Aki nem tud és nem is próbál szeretni, az a szeretetet fogadni se képes. A fásultságon az érkező szeretetek visszaverődnek, anélkül, hogy egyáltalán észrevettük volna. A panasz mások szeretetlensége miatt általánossá válik, a megvallás pedig a magunk szeretetnélküliségéről egyre ritkább. S mivel nem ismerjük a szeretetnek majd csak a jövőben beérő teljes jelentését, alapellenségével, az erőszakkal gyakran össze is tévesztjük. A láncszemekből bilincset kovácsolunk, a családi fészket kalitkává alázzuk, a másik szabadságát bebörtönözzük, a lelkét ízlésünk szerint átvasaljuk, kilúgozzuk a nekünk nem tetsző színeket, s ezzel elkövetjük a szentségtörést: a magunk képére formálnánk azt, akit az Isten egykor saját képéhez hasonlatossá válni küldött a világba.

A szeretetnek nincs rokon és idegen; nincs „mi közöm hozzá?” A szeretet mindent beölelő Mintája – a leszületéssel – a fizikai létben is megmutatta magát. Legalább akarjuk hát követni!

És bocsássa meg nekem a Megtestesült Irgalom, a Karácsonyi Gyermek, hogy a szegény erőszakosokat bizony még ma sem, ezen az estén sem tudom szeretni… De nem vagyok hajlandó a gyűlölködésre sem – még a gyűlölködők iránt sem érzek gyűlöletet.

(1993. Karácsony)