amit elfeledhettem,
mert mindent elfeleztél,
amit elfelezhettem,
mert ami volt, vélt szándék,
s ami van: nincses nincsem,
temetőárokágyék-
ba földelt, önös szerelmem,
mert a lenne is látszat,
s a lesz rég voltos volna,
hasadékod – mind – áltat,
halálom halálolja,
– ki nem akartam, s akartan,
más lenni egykor, csak te,
most gyémántra-varangyban
nézlek, bennem-nevedre,
ki nyár egykorhavából
voltál, – most telesedve
két sűrüdő aszályból
jégzöl, ráhülsz szememre,
rámhalsz, s bár minden ágom
rádhull, kezdek sajogni,
– szeretném nagyon látnom
magadat mosolyogni,
s mégis, bár egyre messzebb,
talán, talán lehet még,
hiszen hiszem – lehetlek,
s én se vagyok még emlék,
és élj-se és halj-se, és én-se,
csak csöndös, hetedíziglen
tetszhalott levél, az élne,
s mégse te-én-tömlöcben.
– Most hová a fagyos lángból,
gyökerem-koronádból,
ha hó havazik a szádból,
ha te havazol a számból.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése