Esteledik. A szél elült, a fák madarakat altatnak csöndben. Tó és sziget összébbhúzódik, mi lesz veled? Az utolsó komp is elment, én ittmaradok.
Egész nap nyár volt, egész nap verset írtam hozzád egy északi ország kövei között. Soronkint küldtem haza susogó hang-postával, hogy még lélegzetet se válthass más neszre, más ütemre.
Sokáig keringtünk egymás körül, évek múltak. Erdőket álmodtam közénk, elválasztó, nagy tisztásokat, de a fák levelei fölcsúsztak lassan az égboltra s te ott álltál előttem fedetlenül.
Most tán a szobádban állsz; a padlón szétszórt újságok, levert lepkék. Aludnál? sírnál inkább egyszemélyes estédben? nem is tudod. Megcsonkított melled fölé téved kezed s zavartan nézel oda, nem az én kezem jár-e otthon?
Ez az a késői óra, amikor már csak a félelmeidtől félek, semmi mástól. Gyönyörű vad vagy, akibe a halálos golyót belelőtték, de talpon maradt. Álmatlanságod itt bujkál most is a nagy vizekben – messziről altatnálak. Súgom a hátadnak: forrók a sziget kövei, mint a tomporod. Tenyerem ámul csak, hogy milyen forrók.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése