Római napló, 1992. szept. 28 - okt. 9.
Óvakodj azoktól,
akik mindig az első sorba állnak.
Az erényeikre büszkék
sosem riadtak vissza a vérontástól,
ha a jó hírük vagy a hatalmuk
került igazán veszélybe.
Csak azokban bízhatsz,
akik tőled semmit se várnak,
s akkor sem ártanak,
ha az övékében kételkedve
más istent követsz.
*
Eszméletünk lámpása
szűk körben világol,
mégis oly önelégülten csörtet
egynéhány orrszarvú és orángután.
Pedig a sors könyvéből kiolvasható:
a sötétség ingoványos torka várja
az árnyak közt imbolygó gyönge fényt
eltipró vakmerőket és elvakultakat.
*
Béke veled!
Útjaink örökre elválnak,
de amíg élek, megőrzöm
együttérző hallgatásod,
türelmes figyelmedet.
Így szólt, majd eltávozott,
vissza se nézett többé az agg,
aki az egyik kútnál órákon át
jajveszékelt és fecsegett.
*
Lebeghetnél és csilloghatnál,
de te a földön jársz.
Olyan vagy, mint ama római,
aki nem tudott lelkesen ujjongani,
mikor az élő fáklyák lángra kaptak.
*
az idő rétegei és zárványai,
csapdái, zsákutcái, sikátorai,
emlékművei, oszlopai és omladékai,
mind együtt látható itt,
ami volt s ami van,
szentély, palota, templom,
robogó, autó, helikopter, bank,
az utcákon mocsok, a romok közt virág,
patakzó kutak, virágzó erkélyek,
a gyámoltalan, a nyüzsgő eleven élet,
de hogy honnan hová tart ez az áradás,
választ arra az idő rétegei se adnak
*
ami látható,
az valami mást takar,
magába olvaszt, elrejt
idegen, máslényegű elemeket,
a profán és a szent
külön-külön testet ölt,
majd szétbogozhatatlanul
egymásba forr, keveredik,
örökös harcát vívja - mondja
tömören és okosan az ember,
ám mindez jóval bonyolultabb,
tragikusabb és rejtélyesebb,
s egyúttal olyan mint
lebegő káprázat, szétfoszló álom
a halandók színpadán
*
micsoda múltak, uramisten!
micsoda dicső sikerek, remények,
őrületek, kínok és erőfeszítések,
micsoda vakmerő férfiak, elmék,
micsoda bukások és föllángolások,
kitartó, makacs próbálkozások,
otromba gyilkosságok, fortélyos csapdák,
rombolások, hódítások, alkotások,
áhítatok, hitek, csaták, változások,
s a vértanúk, az ártatlan áldozatok
száz meg százezrei a századok során,
csonthalmokra épült, pompás remekművek,
ez volna hát a legtöbb, amire az ember képes?
*
a rommező fölötti fuvallat
susogta felénk szózatát:
a játszmátok - mindenkié! -
vesztésre áll, bármily
kecsegtető is pillanatnyilag,
ez az, amit a hatalmon lévők
sosem hisznek el senkinek,
úgy pöffeszkednek és ágálnak,
mintha a rendelkezésükre álló,
röpke időszak örökké tartana,
pedig múlandó az, s emléküket sem őrzik,
csak diadalívek, szobrok, oszlopok,
amiket majd ledöntenek, átépítenek,
lerombolnak és kövenként széthordanak,
szokás szerint sorban a későbbi korok
*
Itt is véget ér a nyár.
Az idő még meleg, kellemes,
de naponta többször elered,
záporként zuhog az eső,
majd csöndesül, de kitartóan
veri tovább a kövezetet.
Aztán ahogy érkezett, váratlanul
eláll. A sikátorok közepén folyik,
csordogál, tócsákban áll a víz.
Az autók a járókelőkre fröcskölik,
hiszen e szűk utcákban járda sincs.
Kisüt a nap, aztán ismét esik,
fékeveszetten zuhog, záporozik.
*
Holnap lesz tizenöt éve,
hogy Kormos Pista halott.
Azóta biztosan a halhatatlanok közt
császkál, és víg strófákat idézget
dörmögő hangon, kaján fintorokkal,
mert a hangulat nélküle ott is elvész,
s az egész kompánia harsog a nevetéstől.
*
Kiismerhetetlen város.
Emberi ésszel fölfoghatatlanok
szélsőséges végletei.
Példát és ellenpéldát
bármilyen állításra találhatsz,
amit az elmúlt háromezer évben
önmaga számára az emberi szellem
kitalált, elképzelt vagy föltételezett.
Jelentéktelen senkinek vagy istennek,
a közbülső változatok valamelyikének
képzelte itt magát minden kreatúra,
s ma is látható jeleket hagyott hátra,
ha volt rá ideje, ereje és lehetősége.
*
A mának szóló üzenet talányos.
Talán nincs is, vagy mint az alkotásoké,
balzsam a parázsló, sajgó sebre,
ám gyakorlati haszna nincs. Az éhség
és a szomjúság gyötör továbbra is,
ha a varázslat perce elszáll hirtelen.
A földet érezve újra a talpad alatt,
előtted ismét az irdatlan bozót,
ahonnan magadnak kell csapást törni
a kifürkészhetetlen végkifejlet felé.
*
Ilyenkor mindig elakad a szó,
az arctalanról nem lehet beszélni.
Csak találgatni lehet a vonásait.
Azt mondják, vasrostélyos, csuklyás alak,
kezében fáklya. Áll mozdulatlanul,
szálfaegyenesen, némán az út mentén.
A jelenléte mégis vádló és számonkérő.
Azokra a tetteidre emlékeztet,
amelyeket jóvá tenni többé nem lehet.
*
Kéretlenül sokan segítettek,
és segítenek is a tájékozódásban.
Ám egy határon túl ne számíts senkire,
ha akarják, se tudnak megóvni.
Egyedül vagy a labirintus mélyén,
csak egy fonál köt a fenti világhoz.
Most már minden rajtad múlik.
Óvatosan, nesztelen léptekkel közelíts
a szörnyeteg jól álcázott rejtekhelyéhez.
Az alkalom egyszeri, ismételhetetlen.
