" A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei vadnál, melyet az ÚR Isten teremtett, és ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kertnek egy fájáról se egyetek? Az asszony így válaszolt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk. De annak a fának a gyümölcséből, amely a kert közepén van, azt mondta Isten: abból ne egyetek, azt meg se érintsétek, hogy meg ne haljatok. A kígyó pedig azt mondta az asszonynak: Bizony nem haltok meg. Hanem tudja Isten, hogy amelyik napon esztek abból, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: jónak és gonosznak tudói. Mivel úgy látta az asszony, hogy jó volna enni arról a fáról, mert kedves a szemnek, és kívánatos, mert bölccsé tesz, szakított annak gyümölcséből, és evett. Adott a vele levő férjének is, és ő is evett. Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Fügefalevelet fűztek hát össze, és ágyékkötőket csináltak maguknak.” (1Móz 3,1-7)
Mi alakít bennünket olyanná, amilyenek vagyunk, leszünk? Mitől viselkedünk úgy, ahogyan viselkedünk? Mi tesz valakit jóvá, és mitől lesz valaki rossz, gonosz? Lehet egyáltalán ezt tudni? Meg lehet ezt előre mondani? Vagy itt is mindig utólag lehetünk csak okosak…
Az első emberpár bűnbe esésének történetét leíró bibliai szakasz ebből a szempontból is tanulságos. Gyakorlatilag ez egy találkozás története. A minden mezei állatnál ravaszabb kígyó találkozik az asszonnyal. Beszélgetnek. Nem is gondolnánk, hogy mennyire számít életünk alakulásában az, hogy kikkel találkozunk, kikkel beszélgetünk, kikre hallgatunk! Hányszor hallani: rossz társaságba kerültem, s tudjuk, hogy „jó erkölcsöt megrontanak rossz társaságok” … Máskor azt mondja valaki: nem lennék itt, ha akkor nem találkozom vele… A találkozásaink formálnak minket!
De a bűneset nem csak a Sátánnal való találkozásról szól, hanem a bűnnel való találkozásról is. Az Isten közelében, ártatlanságban, szentségben, jóságban élő ember csak a jót ismerte. A Sátán pedig elé hozta most a rosszat, a bűnt, az engedetlenséget, a gonoszságot. Isten nem riogatta a „patás ördöggel” az embert. Nem elriasztani akarta a rossztól. Hanem óvta minden bajtól és gonoszságtól. Elhalmozta az embert a jóval, hogy azt ismerje, szeresse, becsülje – és ne akarjon mást… Gyönyörködjön a jóban, élvezze Isten jelenlétét.
A Sátán ismeretlent kínált Évának. Bizonytalant mutatott neki, de csábítónak állította be (kedves a szemnek, kívánatos). Lehazudta az ítéletet (nem haltok meg), bölcsességnek mutatta a legnagyobb ostobaságot (a jó mellett meg kell ismerni a rosszat is). A Hazugság Atyja hozta a formáját, nem tagadta meg magát. Tőrbe csalta Évát, aki magával rántotta Ádámot is.
Mégsem lehet az egész ősbűnt a Sátán nyakába varrni. Hiszen a döntést mégiscsak az ember hozta meg. A Sátán csak felkínálta a lehetőséget, csapdát állított az embernek, ösztönözte az engedetlenségre. Éva és Ádám (mert nem lehet itt csak Éváról beszélni) maga döntött úgy, hogy eszik a tiltott fa gyümölcséből. Nem más evett helyettük. Nem úgy tették eléjük, mintha az más lenne. Nagyon jól tudták, hogy melyik fának a gyümölcsét eszik. Tetszik, vagy nem – ez a történet nem pusztán két régen élt ősünkről szól, hanem rólunk, mindannyiunkról. Mi is magunk döntünk, amikor Istennek engedetlenek vagyunk. Mi is szembefordulunk szándékosan, és tudatosan az Úr akaratával.
Figyeljünk hát arra, kikkel kerülünk kapcsolatba. De még jobban arra, hogy miként döntünk a nekünk felkínált lehetőségekre válaszolva. E világ fejedelme minket is halálos méreggel kínál, miközben mosolyog és egy jobb életről beszél… Ragaszkodjunk Isten szavához. Ne térjünk le az Ő útjáról sem jobbra, sem balra!
Forrás: Napi Ige és Gondolatok
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése