Nézd, Uram, elmúlt tavaszom,
lobogó fáim zöldje őszre váltott,
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak,
s a virágok illata csak emlék.
Álmaimat felissza a hajnal,
s nem adja vissza se nappal, se éj.
A mozdulatom egyre lágyabb,
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem.
Távolig nem ér el tekintetem,
mi közel van, már azt se látom,
testem is teher nekem, Uram,
tán el se bírom Golgotámig.
Gyomjaim halódnak sárgán,
hullámaim tóvá simulnak,
csönd hallgat bennem engem.
Közel a tél, a hó alatt
kopár fájdalmak kemény bokra.
Fehér a feketét magába oldja,
bennem nem lesz magamból semmi többé –
Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése