2020. október 28., szerda

Szabó Lőrinc: Emlék a szivednek









Sose daloltam rólad: köznapi 
nyelven szól ma is idegem s agyam: 
az édes látomást, mely benne van, 
teljes természetesség hozza ki: 
te hozod ki: költőd nem pengeti 
lantját, de vizsgál s ítél, ahogyan 
a lélek orvosa, s szava olyan 
biztos, mint a számok képletei. 
Rím s ütem nem halott kellék: csodát, 
zenét akar: arányt, s szimetriát: 
formát, életet: ahogy a virág, 
a sejt, s a kristály. Modorról, s keretnek, 
ennyit. A többi? Emlék a szivednek: 
az, hogy szerettél, s szeretlek, szeretlek.

Szabó Lőrinc: Mert sehol se vagy




Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, 
nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, 
mindig mutat valahol a világ 
s mindig elkap, bár kereső szememnek 
tévedései is hozzád vezetnek, 
úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák
villantják hangod, a szemed, a szád, 
csöndes játékait a képzeletnek: 
látlak s nem látlak, drága nevedet 
csengi csendülő szivembe szived, 
de percenkint ujra elvesztelek: 
csillagokig nyílok szét s hallgatózom, 
üldöződ, én, mégis, mint akit ólom
húz le, sírodba, magamba csukódom.

2020. október 27., kedd

Utassy József: Hajlék hajléktalanoknak




Szél villog. Február fagya 
dideregtet még, vacogtat. 
Födél kéne, meleg égbolt: 
hajlék hajléktalanoknak. 

Gyere, ne késlekedj, Tavasz! 
Arcuk fakó, szemük bágyadt. 
Tizedeli őket a tél: 
úgy hullnak el, mint az állat. 

Süss föl kikeleti szép Nap, 
melengesd szívüket ingyen! 
Térdre rogynak színed előtt, 
mert nekik már te vagy Isten, 

már csak te vagy nekik Isten.

Nagy Gábor: Dal, macskával





A szemközti ház ablakában  
éjjelente egy macska ül.  
Szemében zöld hidegség, csak  
ül fenségesen, egyedül.    

Nézi a füstöt, amint kifújom.  
Nézi a lankadó parazsat,  
egy emelettel magasabbról  
néz közönnyel, palimadarat,    

kit megigéz a rezdületlen  
pupilla mögötti fölény.  
Ez a macska tudja, hogy az állat  
emberfölötti lény.    

Nem szenved kétségtől, sem tériszonytól,  
párkányon elnyújtózva ül.  
Tesz a lét peremére, ő csak  
ül fenségesen, egyedül.

Kiss Benedek: Barátkozás egy csillaggal

Ha az ember barátságot köt 
egy csillaggal, 
csaknem úgy, mint a Kis Herceg 
megszelídíti a Rókát, 
minden este várja, 
mintha randevúról lenne szó, 
hogy megjelenjen az égen. 
De hát épp ez az – 
randevúról van szó, 
az ember kiül kisszékére 
az ajtó elé, s várja a csillagát. 
S a csillag sosem késik, 
legfeljebb fellegek bodraiból 
küzdi láthatóvá magát, 
de ha ez nem sikerül, 
az ember akkor is tudja, hogy ott van. 
És vár. És ez fontos tudás. 
Annyiszor várunk hiába 
erre is, arra is, meg mindenre, 
hogy visszaadja a hitünket 
a randevúra pontosan megérkező csillag, 
hogy van bizonyosság.  

És nem is kell beszélgetnünk. 
Csak tudni egymást, hogy itt vagyunk.  

Még itt vagyunk. 
S az ember, mint a vágyódó szerelmes, 
behunyja szemét, és bogarába rejti 
csillagát. 
S a csillag mit tesz? 
Csak pillog, pillog, 
mint aki tudja a földi magányosságot, 
s részt kíván az emberi 
egyedülségből.

Czigány György: Egy álom szavai

Csak hiányával együtt teljes 
bármi. Nyugalma csörtet: 
kihűlt gyerekkor engedelmes 
léte világít át
üres szobát, 
öreg időt s visszhangos csöndet. 
Mindazt ami volt s ami nem, 
most itt lelem, 
nincsen időmben van jelen. 
Párája éltet 
agysejtekben megbújt zenének, 
elvesztve rég  
- kifosztott ének -
az utolsó lélegzet hevét, 
halott a dallam. 
Látható a láthatatlanban 
a végesség maga  
gyermek ölekben dajkált végtelen. 
S a szörnyû hallgatás. Isten szava.

2020. október 25., vasárnap

Marton Árpád: Retrospetktív




Színfoltok. Árnyak csöndje. 
Régi nyár örökzöldje 
vibrál a képen. 
Minthogyha régen valahogy 
lángolóbb lett volna nap és ragyogás. 
Csak pár ecsetvonás: 
mint léggömb árnya lebben 
egy sápadt képkeretben 
az élet.

Marton Árpád: Zarándokok

Leszállt az est. A napraforgók 
földre szegezett tekintettel állnak, 
várván föloldozást, mint zarándokok 
el nem követett bűnökért. 
Miért? Egyik sem kérdi. 
Mint józan korba lépett férfi, 
lehajtott fejjel állnak, elfogadva 
a lét törvényét, mely nem nyújt indokot. 
Bölcs dolog, nagy tanítás. Ha kél a Nap, 
s fejük fölemelik, akkor sem kérdezik: 
hány nap az élet. Lélek 
vár sorsára bennük megadón.

Béki István: Megbocsátod-é?

                           Dsida Jenő emlékének 

Szél, nap, ősz vagyok.  

Megbocsátod-é, 
hogy port hintettem égszínkék szemedbe, 
hogy leperzseltem hófehér karod? 
Hogy ingválladra tört levelet szórtam, 
megbocsátod-é?  

Fű, víz, árny vagyok.  

Megbocsátod-é, 
hogy megcsiklandtam rám tipró bokádat, 
hogy áztattalak forró könnyesőben? 
Hogy véletlenül arcodra vetődtem, 
megbocsátod-é?   

Csoóri Sándor: Ó, te szépséges banyácska

Ó, te szépséges banyácska, 
őszen is szemedbe lóg a hajad. 
Emlékszel még rám a nagy időből? 
Én voltam az a félmeztelen, 
kószáló fiú, 
aki megtalálta a szivárványt 
a folyóparton: 
elveszett hajpántodat.  

Te kendert áztattál kipirulva. 
Vizes illata 
egész nap ott kóválygott körülötted. 
Tüsszögtek is tőle a lepkék, 
mint szénanáthától kisleányok. 
Én meg csak mosolyogtam rajtuk. 
Szélesebb volt aznap a lelkem, 
mint a beláthatatlan verebi határ, 
és hullámosabb, mint a lovasberényi tó.  

Elnézlek ferdén, fél szememmel 
a tűnt idők után, 
s kissé neheztelek rád, 
hogy már nem az angyalok dombján ülsz, 
ahol combod tövéig beláthattam, 
s megállt minden árnyék a nyárban.  

Az úton szénáskocsik zötyögtek hazafelé. 
A temetőn túl érett a hosszú szilva. 
Néhány óra alatt múlt el 
első életem akkor, 
hogy fénye örökre rám maradjon.

Pilinszky János: Ének a kőszívű királyról



Sötét volt még az ég,
aludtak még a fák,
az ifjú, szép király
midőn nyeregbe szállt.
Még félig éjszaka
terült a föld felett,
az ifjú, szép király
lován hogy útra kelt. 

Az álmos udvaron
igyekvő szolganép,
sietve futkosott,
sürgött a sok cseléd,
zajos vadászkutyák,
mohó ebek csaholtak,
űzték a vak homályt,
a halványuló holdat. 

Kürtszó és fáklyaláng!
A vén kapus kitárta:
megnyílt a várkapu
hatalmas tölgyfa szárnya.
Mint jégverés futott
alá a kis csapat,
a vágtató király
nyomán a szolgahad. 

Szép volt és fiatal,
gyönyörű a király,
de soha-soha szebb,
se ékesebb talán,
és soha szilajabb,
mint akkor korahajnal,
midőn vadászni ment
a fegyveres hadakkal. 

A boltíves kapun,
a függő hídon át,
az éjszín lovasok,
a villámló paták,
zúgott a kis sereg
alá a városon,
király és szolgahad
a szűk sikátoron. 

Mint jégverés elől,
riadtan félreálltak
a fák és kétfelől
az udvarok, a házak
és porba hullt a nép,
a város árva népe,
a föld porába dőlt,
az út porába, térdre. 

Elébe hullt a nép,
de meg se látta őket,
a könnyeket a porban,
az arcokon a könnyet.
Sötéten ült lován
a király, s hallgatott.
Nyomában éjszinű
lovak és lovasok. 

Nem élt uralkodó
a földön gazdagabb,
nálánál vakmerőbb
soha, se zsarnokabb.
Övé a föld, az ég,
övé volt, senki másé,
a roppant tengerek
egyedül a királyé! 

Már túl a városon
lankás mezőre értek,
a nap korongja hogy
a füves földre lépett;
föltündökölt az ég,
s a reggel langy sugára
aranyból szőtt ruhát
terített a világra. 

Zöldellő réten és
fölszántott földeken
lágy szellő fújdogált
puhán és csöndesen;
roppant erdőhöz ért,
s megállt a kis csapat,
a nyugtalan kutyák,
megálltak a lovak. 

A tiszta csöndön át
vadászkürt hangja harsant,
hogy megrendült belé
a lég, és fölriadtak
az erdő vadjai;
zúgott és reszketett
a fölzavart vadon,
a szűzi rengeteg. 

Gyilkolt a szörnyű had.
A levelek, a lombok,
a rémült fák felett
madársereg sikoltott.
Jajongva fölcsapott
és hullt alá a mélybe,
az üldözők nyila
amelyet szíven érte. 

Röpült a gyilkos érc,
és ölt a véres kardvas,
futott a gyenge őz,
tépetten fútt a szarvas.
Összetört ágbogas
gyönyörűszép agancsa,
vérzőn bukott a rőt,
rogyott a holt avarra. 

És harsogott a kürt,
és egész napon át
a gyilkos fegyverek,
szálltak a vad paták.
A nap is véresen
merült alá a mélybe.
Hatalmas éj terült
akkor a föld szinére. 

Hatalmas éj borult
a rengeteg vadonra;
az eltévedt király
szolgáit szólitotta.
De sürgető szavára
csupán a rengeteg,
a sűrű, néma éj,
a síri csend felelt. 

Hét nap s hét éjszaka,
hét hosszú éjszakán
bolyongott egymaga
az eltévedt király,
rengeteg mélyiről
míg végre kitalált,
és étlen, szomjasan
meglelte városát. 

Sötéten állt a vár.
Az íves ablakok
halovány üvegén
izzott a telehold.
Palota kapuján
ugyan ki zörgetett?
Nézte a vén kapus
a késő idegent. 

Álmából kelve
a hunyorgó szolganép,
a sok-sok álmos arc,
bámulta a cseléd,
ily késő éjidőn
a holdsütésen át
a néma udvaron
ki az, kit jönni lát? 

S halotta szólni őt,
a sápadt idegent
tulajdon kisfia -
és nem ismerte meg.
És nem ismerte meg
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

És gyúltak mécsek és
lobogva éji gyertyák,
meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
szörnyű vonásait!
Öregen, összetörten
egy rémült idegent
látott meg a tükörben. 

Akkor a szolgahad
levetve őt a földre,
karon ragadta és
a kapukon kilökte.
Az út porába dőlt,
hogy arca csupa könny lett,
oly végképp maga volt,
mire a porból fölkelt. 

Fázott és éhezett,
nem volt, ki megetesse,
ily késő éjidőn
ki házába eressze.
Könnyek közt zörgetett,
könnyek közt és hiába,
a koldus idegent
nem volt, ki bebocsássa. 

Kunyhóknak ajtaján,
holdfényes ablakon,
hiába esdekelt
a bezárt kapukon.
Dühödt kóbor kutyák
csaholtak a nyomába.
Jaj a földönfutó
királyok éjszakája! 

Elhagyta városát,
hajdani palotáját.
A fagyos ég alatt
egekbe nyúló szálfák:
föltűnt a mély vadon.
A rengetegbe ment.
De nem fogadta be
a zordon rengeteg. 

És nem fogadta be
egyetlen árva éjre
az űzött szarvasok
meghajszolt, büszke népe.
Irgalmat esdekelt,
elébük hullt az árva.
De nem fogadta be
a szarvasok családja. 

És nem fogadta be
az erdők madara,
a menny lakói,
a fészeklakók hada,
a büszke szarvasok,
a tépett rengeteg
a hajdani királyt,
hazátlan öreget! 

Hét álló éven át
bolyongott számkivetve,
hét álló éven át
nem lelve kegyelemre.
Pusztába ment, de a
sziklák is kitagadták,
tengerre szállt, de a
hullámok partra dobták. 

Kívánta a halált,
de még annak se kellett.
Akkor a hajdani
király vad jajba kezdett.
Fölsírt boldogtalan
tenyerére borúlva,
mintha önnön szive
jajához folyamodna. 

"Szegények közt szegény
lehetnék, csak lehetnék
- kesergett a király -
szolgák szolgája lennék!
Magányos gyertyaláng
szegények asztalán,
szegények éjjelén
vigyázó gyertyaszál! 

Madarak fészkeit
ölelő semmi szél,
lennék a holt avar
szarvasok fekhelyén.
Darabka néma rög,
lennék a föld sara,
maga a puszta föld,
lennék a föld maga." 

Akkor az ég alól,
miként az esti szellő,
a messze rengeteg,
eljött a távol erdő;
lombos karjaival
vigyázva betakarta,
mint tékozló fiát
tulajdon édesanyja. 

És jött az ég alól
madarak csapata,
a távol, messzi menny
megannyi vándora.
Hűvös forrásvizet
és hozva édes termést,
csőrükből megitatták,
csőrükből megetették. 

És jött a szarvasok
agancsos árva népe,
a büszke szarvasok,
eljöttek ők is érte,
s az elveszett király
törődött, gyönge testét,
a megtalált királyt
erős hátukra vették. 

S ahogy mind közelebb
s közelebb ért vele
ős városához
a szarvasok menete,
törődött tagjai
megteltek friss erővel,
miként a tavalyi
faág, ha újra zöldell. 

Megnyílott városa,
megnyíltak hajdani
hatalmas városa
ujjongó kapui.
S miként a hazatért
bűnbánók sírni szoktak,
sírt, csak sírt a király
hátán a szarvasoknak. 

Ünnepi lobogók
lengtek az ég szinén,
fújta a vásznakat,
fújta a déli szél.
És édes ünnepek
szagos virágesője
hullt, hullt az utakon
a könnyes érkezőre. 

Megállt a kis csapat,
megállt egy percre akkor,
s az ujjongók közül
egy csendes öregasszony,
ősi szokás szerint,
mit úgy kapott örökbe,
a király lábait
megmosta, megtörölte. 

Fényes zászlók alatt
magas várába érve,
kicsinyke kis fia
futott, szaladt elébe.
Kicsinyke kis fiát
erős keblére vette,
erős keblére, s ott
zokogva átölelte. 

Szép, ifjú asszonya
karján arany ruhával,
fehér inggel kezében
fogadta fenn a várban:
aranyló új ruhát,
új inget adva rája,
szép, ifjú asszonya
a könnyező királyra. 

Leomló fürtjei
fénylőn körülragyogták.
Meglátta a király,
meglátta akkor arcát,
ifjú vonásait:
szemében sűrü könnyel
megszépült önmagát
találta a tükörben. 

Élt és uralkodott
még sok-sok évig aztán
országa népein,
hatalmas birodalmán.
Élt és uralkodott
még sok-sok éven át,
szeretve népeit,
szolgálva városát. 

S hogy meghalt a király,
s könnyek közt eltemették,
századokon keresztül
őrizte még az emlék;
legendás életét
megőrizte a nép,
idézte, emlegette
a késő ivadék: 

Volt egyszer egy király,
szép volt és fiatal,
de kőből volt szive,
gőgös volt és szilaj.
Sötétlő hajnalon
elment vadászni egyszer
szolgák hadával és
vérszomjas, gyors ebekkel. 

Álló nap öldökölt,
de eltévedt a hajszán,
és ősz lett és öreg,
földönfutó aggastyán.
Elűzte őt a nép,
tulajdon ifju nője,
kicsinyke kis fia
sikoltva bújt előle. 

De szörnyű vétkeit
megbánta s megtagadta.
Eljött a rengeteg
akkor és betakarta.
Az ég madarai
megitatták, etették.
Erdei szarvasok
erős hátukra vették. 

Kicsinyke kis fia
sírva futott elébe,
kicsinyke kis fia
apjának kebelére.
Fiatal asszonya
arany ruhával várta,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája,
aranyló szép ruhát,
lágy gyolcsot adott rája.

2020. október 24., szombat

Marton Árpád: Pascal




Egy csillag ég csupán. 
E végtelenségből szőtt ponyva 
magányod leple inkább, 
mely úgy borít be, hogy 
alatta érezd, milyen pőre vagy, 
didergő semmiség. 
Leleplez ez az ég-lepel, megfosztva 
mindentől, amit nagy kevélyen 
magadra öltesz napvilágnál. 
Az igazság órája ez a lét ölén, 
mely maga is csak pillanat talán.

Takács Zsuzsa: A látásról

                        Wally Neuzill Schieléhez  

1. Isten adománya a látás, de úgy látszik,
ez nekem nem adatott meg. Én csak téged
látlak, ez az ördög utolsó ajándéka nekem.
Tegnap beengedtek házatokba, de vissza-
rángattak a márványlépcsőházból: Kisasszony,
hova megy? Jöjjön azonnal vissza! Láttam,
a zajra valaki kihajol, te vagy az, reméltem,
lerohansz és ölbe kapsz, de nem te voltál.
A szerelem az ösztönök kényszere, mondtad.
Fölismertem volna barna szemed zöldjét. 

Emlékszel a neulengbachi háziúrra? Képzeld,
kidobott, azt mondta, keressek új festőt
magamnak. Emlékszel a rosszul záródó
ablakokra, s hogy mennyit fáztam fekete
harisnyámban? Emlékszel pettyes bögrénkre?
A forró levesben fuldokló kenyérdarabokra?
Elképzelem, hogy magadhoz ölelsz s közben
a másik kezeddel földre söpröd a festékes
tubusokat. A nagyhajú gyereklány, modelled
fél koronával volt drágább neked, mint egy utcanő. 

Nemrég fölgyújtottál egy hangyabolyt
a parkban, hogy bemutasd Trója égését
nekem, erre minden kertből kitiltottak minket.
Azt hittem, mindkettőnkre áll a tilalom, de,
úgy látszik, ebben is tévedek. Ez öngyilkosságra
készül – mondta társának a mellettem haladó,
munkásruhás férfi, mikor a Pramerstrassén
találtam magam. A folyó mellett lakom, van
hozzá szemem, hogy lássam. A lasszóként
visszahajló téli faágak elértek és befogtak. 

Te a feleségeddel sétálsz a Paradicsomban,
és én nem szegődhetek nyomotokba.
Modellt állok neked mégis utoljára.
A Wally, testére tapadó vizes ruhában
legbotrányosabb alkotásod lesz. Én leszek
az összes bécsi lány között, ahogyan
mindig is kívántad: a legmeztelenebb.
Csak annyit akartam volna mondani neked,
hogy nekem végem, és ez lesír rólam. Mindenki
látja, csak te nem, aki a halál festője vagy. 

u.i. 

Az előbb, egyébként, hazudtam. Amit
a megperzselt hangyákról, és a fölgyújtott
Édenről mondtam, azt Kokoschka tette,
 mivel egy lánynak tetszeni akart. Te sosem
vettél észre. Emlékszel rá, hogy éltem?

Simek Valéria: Oldódás




Egy korty keserű sötétséggel 
a torkomban, a fuldokló ég 
alatt indulok a földön 
végigfekvő patak ágya mellett. 
A színek követnek, a kiáltások 
feloldódnak. Őszből épül az út, 
fenyőmagány, fölfakadó forrás 
lábamnál. Mintha szívemre 
a hangtalanság súlyát öntené.

Csoóri Sándor: Valaki most is keres

Talán még most se kéne félrehúzódnom 
csöndben az ősz mögé, a tél mögé, 
s a sötétséget magamra vennem. 
Az elhagyott hidak alatt 
amúgy se lesz már halhatatlan az ember.  

Valaki most is keres ezen a hajnalon, 
hallom a toporgását. 
Az ég deszkafalain kopogtat. 
Talán a kis parázna nő várja, 
hogy visszaszóljak neki gyöngéden, 
mielőtt elkezdene nyüszíteni a város.  

Tudom, bebújna mellém újra az ágyba, 
s lehunyt szemmel csak mosolyogna, 
mint aki bűnös éjszaka után imádkozik, 
s mellére lepkék szállnak… Ó, Istenem, 
nyisd ki előtte halkan az ajtóm.  

Nyisd ki, még ha bűnnek nyitnád is! 
Nem félek én már semmitől. 
Legbelül csupa múlt vagyok 
s az elsüllyedt mennyországok túlélője. 
Mért is kellene hát bujkálnom bárki elől 
s keresnem egy zugot a sötétségben?   

2020. október 22., csütörtök

Major-Zala Lajos: Végső utazásunk imája












Adj Uram 
Sebesség Gyorsuló Istene 
adj Uram bátorságot 
és útiköltséget 
a végső beszálláshoz 
adj Uram Ritmust 
ha majd kiejtem a sebességváltót 
kezemből 
és agyamban a gyújtás megáll 
s nem én irányítom többé 
a gyorsulást 
a szavak futását 
a nyelv fordulóit 
kihűlt szavaimat 
takarítsd el utamból 
hogy úgy menjek el 
mint ahogy jöttem 
semmiből a semmibe 
szógöröngyök nélkül 
némán 
megszabadítva 
szabadon 
görcsös ujjaim ökölből 
békévé simuljanak 
az útiköltséget széthintve 
az űrben a gyorsulás tengelyén 
a csillagok útjain 
markomon a szelídség utolsó 
ritmus-jelével 
szálljak át az örök sebességbe 
én egy füstté vált mosoly 
ámen

Gál Sándor: délutáni vihar




a délutáni vihar szívverése 
megérintette a kert virágait 
a violák fátyolszirmai 
összehajoltak s az ibolyák 
kéksége az egekig lobbant 
eső-sugarak csattogtak 
a fák megfeketedett kérgén 
s a tűnő pillanat 
a magasság villámait

Sopsits Árpád: minden nap

minden nap reggel megeszem a friss hajnalt 
felhajtom hozzá koffeinmentes feketém 
a fák ágain ringó melegedő harmatcseppeket 
minden nap délben 12 és 1 között 3 fogásban 
elfogyasztom az ezer ízű napot 
s rövid szieszta után éhem csillapítja 
az izzadt desszert-délután 
és minden nap este felszolgálom magamnak 
frizsideremből az előre odakészített mélyhűtött éjszakát… 
és mégis mégis álmatlan forgolódom 
és éhezem és szomjazom 
és éhezem és szomjazom

2020. október 20., kedd

Fecske Csaba: Seb




Még föl se nyílt, 
máris behegedt 
a vizen 
a sirályszárny ütötte seb. 
Füllel nem is hallható, 
amint felszisszen a tó.


Mezei András: Vedd őket, Uram…

… akik arcuk verejtékével 
keresik kenyerüket meg – Éva bűne miatt, 
e milliárdokat ne űzd vissza, Uram, 
a Paradicsomba, mert jó a munka. 
Betölti az űrt, mit Te adtál. 
A tétlenség iszonyatánál jobb a robot 
mint csendőr, mert az ember vagy öli magát 
droggal, vagy önmaga öl.  

Vedd őket, Uram, és adj az embernek 
mesét, nyugalmat, adj a kezének 
dolgot, Istenem, mert fél, szűköl benn, 
s hogy milyen vérszomjas, ha retteg, ismerem.  

A kuka fedele alá tedd a maradék kenyeret, 
hogy aki ott kutat, találja meg. 
Ki gyümölcsfájának fölső ágain a termést 
meghagyja, s a bibliabeli parancsra 
maradékát adja a szegénynek, vedd a gazdától, 
Uram, jelképesen, mert lentről nézve az alma 
kitakarja a hajnalcsillagot annak, ki éhes, 
ott fönn a szeretet ragyog.  

És annak alatta, mit zálogba vettek tőle, 
éjszakára add vissza köntösét a szegénynek. 
Tagjai meg ne gémberedjenek. 
Álma bele ne fagyjon. Jól alhasson a kövön,  

mely párnája. Feje le ne koppanjon. És addig is, 
amíg fölébred majd, lajtorját állítva álmában, 
a magasságon túl találjon támaszt, mert 
jaj a kegyetleneknek. 
Nem tapintják, nem látják, mi 
egy-egy köntösnyi hiány, adósság. 
Legalább éjszakára takard be a Te fiadat, 
mert az ő meztelensége teremtésed 
begyógyíthatatlan fekélye, Uram, 
halld meg könyörgésemet. Könyörgésüket.   

2020. október 18., vasárnap

Gál Sándor: Az ünnep




az ember egyedül marad 
már szinte utolsónak 
nézi a táj hullámait 
s így szól magában 
november 
ez az én novemberem 
sötét esőfüggönye eltakarja 
a hajnalt 
s estét estével elegyít 
megemeli majd lassan szétteríti 
a csendet 
a fák ágaira visszaálmodja 
a lombok zöld tenyészetét 
később megfordítja a szelek útját 
ez az én novemberi  
ünnep-várásom
jön északi áradással a történelem 
rávetül a szántások halmaira 
megérinti az erdő-mélyek titkát 
s az ember aki egyedül maradt 
ott áll a múlt kiterjedésében 
összeveti a választhatót a választhatatlannal 
s nem kérdez mert a kérdések is 
önmagukért-valóvá váltak 
miként az évtizedek távolodó tömbjei 
és összefüggéseik egésze már követhetetlen 
ennek ellenére mintha 
mégis mindennek volna jelentősége 
talán hogy egy adott időben 
jelen voltál valahol 
amikor megtörtént 
egy-két fényes esemény 
valami amire emlékezni érdemes 
egy kézérintés 
egy ölelés öröme 
néhány távoli hang 
leírt szó 
egy gondolat világossága 
a könyvek súlyos lapjain 
meg az utazások 
a mindig-ismeretlen felé 
a csillaghullások éjszakáján 
és nem elmenni 
visszatérni volt nehezebb 
a tengerek és földrészek közötti magányból 
a befoghatatlan tér- és időzónák útvesztőiből 
az óceánok örök morajlásából 
és a szél csapdáiból 
végül az ember egyedül marad a parton 
önmaga történetébe zártan 
önmagát látja ismét a hullámverésben 
s eszelősen ismétli 
hogy itt van november 
és te vagy első és az utolsó 
akiben beteljesülhet az érkező ünnep

Vörös István: Fölfedezni a nem láthatót

Hány dologra tudunk egyszerre 
figyelni? Egyre, kettőre, 
háromra? Néha egyre se. 
Ugyanakkor számtalan 
számunkra életfontosságú 
eset, folyamat történik bennünk, 
amelyekről fogalmunk sincs. 
Megtörténnek nélkülünk, de nélkülük 
nem történhetnénk meg. 

Aki nélkül a teremtés 
nehezen történhetett volna meg — 
vagy épp így történt, nehezen, nélküle? —, 
ő vajon hány dologra tud 
figyelni? És hány dolog 
történik meg nélküle, 
de a beleegyezésével? 
Van-e különutas bolygó 
vagy galaxis a teremtésben, 
ahol tényleg csak a fizika 
dirigál? És számon lehet-e kérni 
Rajta, ha a mi világunk 
is épp ilyen? Mi viszont 
annál büszkébbek lehetünk, 
hogy mégis, még így is, még 
innen is képesek voltunk 
fölfedezni a nem láthatót.

2020. október 16., péntek

Simek Valéria: Esti csendben




Hóesés legyek az estéli csendben, 
nagy pelyhekkel építkezzek! 
Lélegezzek reggelt és delet, 
megérkezve öleljek magamhoz 
mindent.

Czifrik Balázs: Frissen vasalt ing

A testre bízzuk magunkat, 
hogy megoldja azt, 
amire a lélek képtelen. 

Cselekszünk. 
Nyitott ablakban 
szellőző ágynemű, 
frissen főzött kávé, 
vasalt ing. 
Havi kétszáz fix. 

Mégis tavasszal és nyáron is 
tél dermed a lepedőn, 
a hideg és a félelem az úr, 
és hogy enyhüljön, 
anyára gondolunk.  

Anyára gondolunk, 
és látunk egy nőt 
magunkban — 
meglapulva élünk. 

Akarásaink céltalanok, 
mégis frissen vasalt 
ingben lépünk ki az ajtón. 
Mintha lenne cél, 
mintha lenne fény, 
míg gyenge szívünk 
a létért dobog. 

Villányi László: Többes szám első




Istenem, de jó is újra meg újra felidézni 
az első üzeneteket, a várakozást a válaszra, 
emlékezni első hosszú beszélgetésünkre, 
első sétánk lassúságára, az első vonatút derűjére, 
vajon melyik pillanatban szerettük meg egymás 
hangját, érintését, miként teremtődött ott legbelül 
a bizonyosság, majd egymás arcára ébredünk 
reggelente, hallgatjuk a madarak muzsikáját, 
ámulunk az ég fényein, a virágzó fákon, 
közösek lesznek ünnepeink, igen, mindez velünk 
történik, a csalódások megérlelték az örömöt, 
jelenvaló lett bennünk Isten, fölragyog körülöttünk 
az utca, ránk csodálkozik a város, megszületnek 
a varázsszavak: nálunk, együtt, akkor vagyunk 
nyugodtak, ha egymáshoz érhet kezünk, ha nevetős 
szemünk, Istenem, de jó is többes szám 
első személyben kimondani: áldás van rajtunk.

Gergely Ágnes: Amerre elment

Amerre elment, senki sem jár, 
vadak járnak és szellemek. 
Egy este majdnem utolértem, 
de nem hagyott üzenetet. 

Amerre elment, meghajolnak 
tört árnyékuk fölött a fák. 
Annyi mozgás maradt a térben, 
amennyit elbír a világ. 

Amerre elment, arra virrad 
a szentek minden éjjele. 
Nem riaszt el a végtelenség 
s a szürke ég ítélete. 

Nem riaszt semmi. Összetörve 
hurcolom az emlékeket. 
Ha egyszer elment, arra járok, 
ahol nincsenek útjelek. 

2020. október 14., szerda

Beney Zsuzsa: Hajnali szivárvány




Elöntött az éjszaka szenvedése. 
Körülöttem, bennem, emlékeirn 
mély kútjában és jövendő magányom 
hegyhátain a halál várt. - A hajnal 
mégis eljött, és fényében az Isten 
bűneink sötétségébe merülve 
szövetségét megint megújította.

Beney Zsuzsa: A szépség




Milyen titkokra csukódott a forma ? 
A tenger kínt, mely megszülte, e gyöngyszem 
hűvös fénye úgy rejti, mint a szépség 
Isten elmondhatatlan szenvedését.

Beney Zsuzsa: Búcsú




Az eső ezüst szálai se szőnek 
függönyt kettőnk közé. Ahogy az őszi 
hold csillogott a tóban, tükrözi. 
fényes lelkedet a víz villogása.

2020. október 10., szombat

Nemes Nagy Ágnes: A titkos út




Hogyha most elindulok,
aztán balra fordulok,
egy kis útig, titkos útig
lábujjhegyen eljutok.

Egyik oldalt házak háta,
fal a másik oldalon,
és a lombok zöld szakálla
átömlik a kőfalon.

Nem jár erre senki, senki,
csak talán a Nem-tudom-ki,
az is akkor, hogyha kell,
kézenfogva Senkivel.

Messze innen utcalárma,
messze dong a kisvasút,
így bújik a –
pszt, pszt!
így lapul a – 
titkos
út!

Pétery Katalin: Levél












Címzett ismeretlen. Valahol 
falusi csend asztalára hajol, 
vagy egy pesti panelházban ül és ásít. 
Idegen ember te vagy az te másik. 
Nem tudok rólad semmit, s nem segít 
a képzelet. Hangod se hallom én 
s neked írok. 
Papír, ceruza eléd visznek most,
hogy testvérem legyen, ki messze űl 
kezében versem és szeret talán. 
Mert én tudom, hogy sok rossz éjszakán 
a szíve fáj. S tudom róla, hogy néha 
újjongva repül kedve és néha méla 
esték ringatják halk álmodozásba, 
s rejteget egy titkot, senki ne lássa. 
Tudom, néha vágy is perzsel 
s most simogatlak ezzel a kis verssel 
Dédelgetlek, szeretlek, nem is vers ez 
de ölelés, te messzi, messzi kedves 
Címzett Ismeretlen, csak ennyi volt 
levelem. S tán rád fénylett mint a hold 
simogatott meleg testvéri kéz 
segítő szem, mely kéken áldóan néz 
Már vége. Küldöm. S akár tépjed széjjel 
bizalmam lelkem rajta a pecsét.

Parancs János: De profundis

csillapíthatatlan éhség és szomjúság 
valami végzetes félreértés vezérli 
egymás felé tapogatódzó lépéseinket 
és nincs föloldás: nem értjük egymást 
külön-külön és együtt is ugyanaz a szégyen 
ugyanaz a közöny ugyanaz a reménytelenség 
tehetetlenek vagyunk mondja a kő a fű 
tehetetlenek vagyunk mondják az állatok 
istent teremtettem a saját képemre és 
hasonlatosságomra mondja a fölfuvalkodott 
gyarló és hiú ember a döghalál árnyékában 
tehetetlenek vagyunk mondja az alázatos 
földre borul s fejét lehajtva fohászkodik 
a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

az egymásnak ellentmondó magyarázatok közt 
tévetegen járok üres az elmém üres a szivem 
ha ismerném a megigazulás útját ha rátalálnék 
követni talán már erőm se kedvem se lenne 
nem bátorít és nem figyel rám aggódva senki 
csak magamra számíthatok a bajban és nagyon félek 
ilyesféle üzenetek palackposták hánykolódnak 
sodródnak ismeretlen céljuk felé az éjben 
amióta a szeretet gőgünk miatt megvonatott tőlünk 
ezek a segélyt kérő jeladások jórészt személytelenek 
senkihez se szólnak többé válaszra se várnak 
mintha a nyelvünk végképp összezavarodott volna 
az emberek közt nincs megértés csak fagyos némaság 
a mélységekből kiáltok hozzád Uram  

egymás nélkül mégsem élhetünk 
szükségünk van a másik test melegére 
az ólmelegre a közös örömre nyomoruságra 
szükségünk van a kínzásra és a kínoztatásra 
szükségünk van az ellenálló akaratra a párviadalra 
a föl-föltámadó indulatokra a parázsló szenvedély 
lassan izzó kéjére gyötrelmére és tébolyára 
a némán áradó panaszra és az igaztalan vádra 
hitványabbak vagyunk mi mint az érzéketlen kövek 
mint a lelketlen állatok tunyán forgolódva a sárban 
micsoda gyilkos ösztönök lapulnak acsarognak bennünk 
micsoda elvetemült sóvárgás hajszol minket egymás ellen 
s ez irgalmatlan pokolból lehet-e még kiutat találni? 
a mélységekből kiáltok hozzád Uram

Tóth István: „Nincsemberek”




„A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!” (János ev. 5:7-8) 

 Érdekes ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”.  Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen, mind ez 38 éve. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán – azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a 38 év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segített a tisztálkodásában?  

Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség? Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észrevenni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: Nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vagy mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert ez a tudat: hiába segítek, úgy se veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgy se jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit segít, bezzeg a távolban lévő minden héten hívja telefonon. Mennyi fájdalom! Hány olyan házasság, ahol a feleség, a férj ott van, segít, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom. Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.  

Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

Forrás: Napi Ige és Gondolatok

2020. október 8., csütörtök

Parancs János: Kislányomnak












Kifosztottan és meggyalázva 
állok itt, üres kézzel. 
Amit adhatnék, megfoghatatlan, 
szétporló virágszál. 
A mocskos pofájú szörnyek ellen 
egyetlen illatozó rózsa. 

Por és hamu lett minden egyéb, 
hiába igyekeztem. 
Az évek során csak erőm fogyott, 
kudarcaim szaporodtak; 
de ezt sértetlenül megőriztem, őrzöm, 
s így nyújtom át. 

Nincs valóságos teste és formája, 
lángol mégis mint a foszfor. 
Az erőszak ellene semmit sem tehet. 
Ez a törékeny semmiség 
erősebb mint a pokol hatalma, 
erősebb mint a halál.

Parancs János: Egyszerű emberek

hogyan juthatnánk mi el 
a bensőnkben tűndöklő világba? 
gazos és csatakos mezőkön gázolunk, 
űzött vadként az őszi alkonyatban, 
ami elérhető, veszti varázsát, 
rejteknek se jó, szellős és nyirkos árok, 
ahonnan a közeledő kutyafalka csaholása 
kiver és hajszol tovább 

gyarlók vagyunk 
csak az örökkévaló eszmékért küzdeni, 
botladozunk és tétovázunk, körbeölel 
bennünket a világ ezernyi szineváltozása, 
ám ha a közelünkben egyetlen kőtörőfű 
fölemeli bátortalanul a fejét, netán - 
a nyiladozó értelem szépsége fölragyog 
valamelyik ifjú kíváncsi tekintetében, 
akkor már tennünk kell értük is valamit, 
pedig tudjuk: a fű aláhanyatlik csakhamar, 
az értelem fénye lankad, majd kialszik, 
a benne bizakodókat kivégzi sorra az idő 

és mi reménykedünk mégis, 
oldódik egyszer gyötrelmes magányunk, 
nem hagy bennünket végképp magunkra az Úr, 
akiket szerettünk gyatrán és tehetetlen 
földi sutasággal, azokkal együtt fogad be, 
tékozló, balga gyermekeit az otthonába, 
melynél nincs számunkra biztosabb oltalom, 
se tűndöklőbb fényű hely a jeges éjszakában

Parancs János: Nyárvég

              Rónay György emlékének 

az indián-nyár tündöklése 
kórófüst-szagú délután 
boldogtalan szellő szárnyán 
vitorlázik az emléked 
varázslatos vad forrongás 
hajdanvolt ifjúság 

az édes must zamatában 
a csüggedten lehulló levélben 
a rőten bíborló alkonyatban 
keresem lángnyelveid tüzes lehét 
keresem friss erejét eszelős reményét 
az elszáradt gazban a nyirkos ködben 
a betakarított sovány termésben 
a satnya csonthéjú gyümölcsökben 

meddig tart még ez a kései nyár? 
ez az érdemtelen váratlan haladéka
zord télbe hanyatló életemnek? 
s lesz-e elég erőm bizodalmam 
hogy jól sáfárkodjam az idővel? 
a rámbízott dénárokat szaporítani 
a kedvezőtlen mérlegállást 
a javamra fordítani van-e még 
lehet-e még esély?

2020. október 6., kedd

Simonfy József: te adtad



múltamhoz és jövőmhöz 
képest nyugodt vagyok 
most kellene a széllel 
versenyt futni most kellene 
visszadobni kenyérrel – 
végleges színét szememnek 
te adtad meg végleges ízét 
ételemnek te adtad meg  

mint a fák tövén – 
évgyűrűim lennél vagy 
szálakból összerakott 
fészek – hajnalodik  

mint egy öl virágot 
az emberek közé viszlek

Sárközi György: Virágok beszélgetése












- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál,  
Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. 
Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, 
Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.  

- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, 
Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál. 
Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, 
S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, 
Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, 
Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, 
idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.  

- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, 
Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, 
S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, 
Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.

2020. október 4., vasárnap

Makay Ida: A zuhanást




A zuhanást 
együtt Veled. 
Mikor a pillanat, 
a fényes, 
az öröklétbe nő. 
A zuhanást, 
mielőtt örökre sötét 
lesz.

Makay Ida: Ennyi volt




Remények hamvazkodása, 
volt hitek hamuhullása. 
Zsaráttá égett szerelem. 
Magamnak Júdás-árulása, 
kínzott éjek cellamagánya, 
a végső hajnal vacogása, 
a megtagadott kegyelem.

Makay Ida: Nincsenek jelek




Feketék a piros hajnalok. 
Az alkonyok mély sebből 
véreznek. 
Késő rózsák 
agóniája. 
Az Idő szárnya csüng 
élettelen. 
Megállt az órák 
szívverése. 
A számlapon - nézd -  
nincsenek 
jelek.

Kiss Dénes: Tűnődés

A hálálban 
az örökkévalóság és a pillanat 
egy hosszúság lesz. 
Az örökkévalóságban minden megmarad, 
csak az idő tűnik el. 
Aki nagyon öreg, már erre készülődik, 
mint ősszel a szárnyát lengető madár: 
mindenre emlékezik, de arra már nem, 
hogy tegnap történt, vagy egy éve, 
vagy gyermekkorában .. . 
így úszik bele észrevétlen 
az Istennel átszőtt végtelenbe. 
Jutalma, hogy átéli örökre, 
mi életében szép volt: 
kedvese mind vele időz, 
de bűne is — ez a büntetése .. . 

Makay Ida: A hetedik szoba












Elérünk majd a hetedik szobába, 
túl az Idő csillagtörvényein, 
mely fölött a Hold, a Nap 
díszlet csak, halott ékszer. 
Nem él ott más, csak a volt: 
a múlt kifakult 
                            arca csak. 

Odáig ível, 
és küszöbén zárul 
                                utunk, 
ahonnan nincsen visszatérés, 
ahova végül eljutunk.

Kiss Dénes: Levél M-nak

E szerelemhez nincs közöd! 
Magam akartam magamnak 
Bár irántad fogantatott 
nincs rajta hatalmad 

 E szerelemhez nincs közöd 
 Nem volt és nem is lesz soha! 
Éltet az idők fölött 
bár gyötrő s ostoba 

E szerelemhez nincs közöd 
Magamnak teremtettem 
Te jársz-kelsz élőn is halott 
holtan is temetetlen 

E szerelemhez nincs közöd
 — bár érted sarjadott — 
csak mint az árulónak 
ahhoz kit föladott! 

2020. október 2., péntek

Szűcs Csaba: Változások kora












Menekülj el isten! 
Menekülj el innen! 
Elpusztít az ember, 
kinek nem elég a minden. 
Menekül majd ő is, 
menekül a gyáva. 
Elbutult a rendszer, 
vágyik már új világra.

Szabó Magda. A felismerés visszaránt

Rejtőzni! Végre itt a szó, 
az ösztönöm kimondta. 
Bújni idegen ég alá, 
szárnyakon vagy uszonnyal. 
Közém s közéd feszíteni 
egy ismeretlen földet; 
lihegve, omló inakon csak 
elfutni előled.  

Vagy földbe bújni le. Talán 
nyomot vesztesz mögöttem, 
s az összezárult mély előtt 
zavartan visszahökkensz, 
s míg önmagamnak lúgjaként 
feloldom magamat, 
tapintod, mint daganatot, 
kemény hiányomat.  

A felismerés visszaránt, 
megfogja a bokámat. 
Hová? Mindenütt megtalálsz, 
te szétbontod a tájat. 
Megkötöttél - Lázárt a gyolcs -, 
beléforrtál sebembe. 
Tépjelek? Elejtem magam.
Törvény vagy. Teljesedj be!

Anna Ahmatova: Borisz Paszternak




Ránk ront az ősz megint, akár Timurlenk. 
Az Arbat mélyeire csend szakadt. 
Feketéllik a járhatatlan út lent, 
az őrház vagy a ködfoszlány alatt.   

Eljött, íme, az utolsó… Kihal ma 
a világ. Már a düh sem oly kemény… 
Az Evangélium ódon hatalma 
s az a sóhaj az Olajfák hegyén…    

1957    

Rab Zsuzsa fordítása

Gál Éva Emese: Fehér

Egyre távolodunk a horizonttól, 
ahol lelkünk a fénnyel összeér. 
A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol. 
A szív kapál. A gondolat fehér.    

Ami közel van, homlokunkra égett. 
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz, 
hogy parazsából szikrát hányt az élet. 
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz.   

Hűvös szelek fújják el a szerelmet 
olyan pőrén dideregnek a kertek, 
mintha nem égne fölöttük az ég.   

Mintha búcsúznának a horizonttól, 
ahol a föld és ég egymásra gondol, 
és az árnyék a fénnyel összeég.