Gyurkovics Tibor: Testéből él…

Testéből él a költő, 

mint földből a kukac. 

Legyen göröngy vagy ékkő, 

amid van, azt mutatsz.  

Gyurkovics Tibor: Szakaszok

Szakaszok vannak, nem parádék, 

csak elkülönült szakaszok, 

amelyeken az ember átlép, 

mielőtt másba belefog. 

Külön növünk fel, mint a gyermek, 

az ember külön csúnya, szép, 

kereshet szülői szerelmet, 

itt megdermed, ott agyonég. 

Mi marad meg az országunkból? 

utak, utak, hosszú tanyák, 

s az állomáson elfelejtjük 

saját eszméink igazát. 

Szakasz szakaszt szorít ki bennünk 

és megszüntet minket a hó, 

ha leesik ha beborítja 

azt, ami a nyárból való. 

Se biblia, se nő, se posta, 

nincs semmi, ami összefog 

bennünket. Következnek újra 

az elkülönült szakaszok, 

telefonok, fekete csöngés, 

fülünkben a csönd szőre nő, 

utolsó szeretők a porban, 

halálfutás, üres mező, 

egyszerre nem vagyunk mi semmik, 

kádban ülünk, törülközünk, 

a könnyeinket töröljük le, 

melyek már a testünkre folynak 

és beborítják a kezünk.

Gyurkovics Tibor: Otthon

Az otthon rejtélyes fogalom. 

Gyűlölöd, ha van, ha nincs – beleőrülsz. 

Tulajdonképpen semmi köze sincs szeretteidhez, emberekhez. 

Csak a tárgyak katasztrofális biztonságát jelenti. 

A szék, a spájzajtó, a halálosan biztos lámpakapcsoló. 

A tárgyak rendje. Mint a vaknak – végigtapogatni rajta. 

A sótartó nyolcszögű alakja, az éjszakai tojásrántottához, 

a szekrény megbabonázó nyikorgása. 

Lebecsüljük a tárgyakat. Pedig a tárgyak élnek. Általunk. 

Hogy megérintjük őket, ezeregyszer megérintjük őket s 

így részeinkké avatjuk. 

Belénk jönnek, mint szent Sebestyénbe a végzetes tollak. 

Az otthon – cella. 

Rabságod menhelye. 

Magányos misék fojtogató áhítata. 

Lehetnek benne tizen is – egyedül vagy – ez az otthon. 

Mert az otthon a dió-lélek belseje, belsejed belseje. 

Az Isten sem ér be rajtad kívül. 

Aztán átjárják. 

Aztán azt építik. 

Rakják, mint a fészket, óvják, mint a fürdőmedencét. 

Csak nem lehet benne lakni, nem lehet benne úszni. 

Csak faltól falig. 

Az amerikai kékmedencék ragyognak az izzó film-napban, 

de vagy nem úszik benne senki, vagy belefúl. 

Vagy belefojtják. 

Mikor éjszaka fölkelsz, hogy vizet igyál, vagy eressz, 

végigtapogatod a sötétben a rücskös falat 

vagy sikoltóan sima tapétát – ez az otthon. 

Ha innen el kell menned – meg vagy rémülve. 

Hová? 

Pedig csak egy más lakás kilincsének a rezét kellene megszoknod. 

De te szorítod a régi kilincset, rátapad a kezedre, 

ráég a kezedre, de te csak szorítod, pedig tudod, 

az ajtó nem vezet sehova. 

Megfeketült szobákba vezet, 

hol hanyatt fekszenek halott emberek-szeretők. 

De te szorítod a kilincset. 

Ahelyett, hogy kirugnád az ajtót sarkostól 

s egy indokolatlanul nagy rohammal, 

tüdőszakadásig kirohannál a mezőre, 

ahol az Isten ragyogása tölti be a teret…  

Nagy István Attila: Nincs élet

Egyszer elhagyom a várost, 

hátat fordítok a házaknak, 

a reménytelen zajoknak, 

a fuldokló fáknak, 

az embereknek, 

s elindulok oda, 

ahonnan nem érkezik hívás, 

s akik ott vannak se tudják, 

hogy én is velük vagyok. 

Magammal viszlek, 

mert nincs nélküled 

napfény, zaj, fa, 

nincs nélküled lélegzet sem, 

nincs élet, se halál.

Nagy István Attila: Lobogtunk

Egymás mellett feküdtünk, 

s mint amikor ringatózunk 

a habok hátán, 

elmélyült bennünk a nyugalom. 

Nem vágytuk a partokat, 

sem az öböl árnyékait, 

kilépett belőlünk a világ, 

s magával vitte nyűgeit, 

a napok hordalékát, 

a hiábavalóság igéit. 

Magunkra maradtunk, 

egymás testébe hullva, 

egyetlen áramkörben 

lobogtunk, mint a máglya.   

Nagy István Attila: Várakozás

Várom, hogy megérints, 

s felkiáltsanak a tárgyak a szobában: 

itt vagyunk mindannyian! 

De csak a falióra zenél, 

bennem meg térdre bukik 

a bizakodás.

Baranyi Ferenc: Takarna sírig is

Én várom azt az éjszakát, 

mikor álmából felriadva 

a lelkiismeret magát 

sietős hévvel összekapja 

és elszalad a házakig, 

ajtón és ablakon bezörget - 

meghallja aki bent lakik, 

s lerúgja magáról a csöndet.  

Födetlenül, a csönd pehely- 

paplanával már nem takarva 

didergőn és kapkodva lel 

az este széthagyott szavakra 

s ajkára gyűjti végre mind, 

hogy eltökélt beismeréssel 

tisztán kimondja szó szerint, 

amit a tisztesség igényel.  

Nem lehet várni reggelig 

azzal, mit éj érvényesíthet, 

az alkalom gyorsan szökik, 

akár a pillanatnyi ihlet, 

gyalázatban hagyhat hamar, 

hogy mindent elnapolna benned 

a csönd, amely puhán takar 

s takarna sírig is.                         

                          Ne engedd.   

Pilinszky János: Egy arckép alá

Kihűl a nap az alkonyi grafitban. 

Tágasságával, mélységeivel 

a néma tenger arcomba világít. 

Öreg vagyok Nem hiszek 

semmiben. 

Öreg vagyok, lerombolt arcomon 

csupán a víz ijesztő pusztasága. 

A szürkület gránitpora. Csupán 

a pórusok brutális csipkefátyla! 

Hullámverés. Aztán a puha éj 

boldogtalan zajai. Vak rovar, 

magam vagyok a rámsötétedő, 

a világárva papundekliban. 

És egyedűl a feneketlen ágyban. 

És egyedül a párnáim között. 

Magam vagyok az örökös 

magányban. 

Akár a víz. Akár az anyaföld. 

(1957)  

Márai Sándor: Húsvét

Minden kezüket az asztalra tették, 

Volt közte bütykös, sárga, lágy, öreg 

S az életüket rég elfelejtették. 

János a bárányt nézte és mosolygott 

Tunyán s hízelkedve, mint egy öleb: 

Irígyen nézték, mert azt hitték, boldog. 

De ők már nem voltak halász, se pásztor 

Nem volt kedvesük, se ambícióik, 

Csak a nevét súgták egymásnak párszor. 

S keveset ettek és ritkán aludtak 

Pénzük se volt, sem halászó hajóik, 

Műveletlenek voltak s mit se tudtak. 

Nagy lámpák voltak ők csak, mikben égett 

Az ő neve. S csak éltek, mint a tárgyak. 

Így ültek ott és valamire vártak. 

Mikor Judás belépett. 

Nemes Nagy Ágnes: Nem akarok

Nem akarok meghalni, nem, 

éveim bárhogy sokasodnak, 

s keserűjén is a napoknak 

újabb napokra éhezem. 

Pedig nyughatnék teli szemmel. 

Ültem zsúfolt toronyszobában, 

s a százméteres éjszakában 

lent dübörgött a déli tenger. 

Járkáltam nagy, metszett fasorban, 

és fújt a földalatti szél 

a folyosók szögeinél 

a villamos-sikátorokban. 

Rómában egyszer hullt a hó. 

– S ahogy vonultunk a Murán át, 

a csizma, csajka, kézigránát, 

s egy Szultán nevű pejcsikó. 

Temettem pucér németet, 

láttam a kormányt Debrecenben – 

nem áll a ház, ahol szerettem, 

s nem ámulok, ha rettegek. 

Hajamban ősz szál. A világ 

haját tavaszi szél zilálja. 

Hiába – mondom – mindhiába, 

mégis moccan, kél a vágy, 

hogy élni, lélegzettelen, 

hogy élni étlen, egyedül – 

méláz az ég: borul, derül – 

nem akarok meghalni, nem.  

Nemes Nagy Ágnes: A hitetlen

Miben bízik hát a hitetlen? 

A versben és a szerelemben.  

Ki ebben, abban megcsalódott, 

de eszét mégsem ölte meg, 

a test s a lélek, föld s az ég 

között megáll. Mit is tehet?  

Kevésben hisz, de rendületlen 

a versben és a szerelemben.

József Attila: (Az én szivem sokat csatangolt...)

Az én szívem sokat csatangolt, 

de most már okul és tanul. 

Aki halandó, csak halandót 

szerethet halhatatlanul.

Jónás Tamás: Apokrif

Emlékezzünk arra, ki elfelejtett minket. 

Ne higgyük róla, hogy elmenekült tőlünk, 

úri hűségéről tanúskodó kincset 

hagyott maga után: rá való reményünk. 

Nyarakat felszívó hideg falainkat 

okos kutyaként őrzi ugató hiánya, 

és távolmaradása sincsen hiába: 

új reményeket szül, más bölcsőket ringat.  

Emlékezzünk arra, kinek nem vagyunk kedvesek, 

ki szomorkodva szeret, szeretve haragszik, 

ruhánkra gyöngyöknek csillogó perceket 

tűzdelt, és halálnak szép hajunkba masnit. 

Tükrökben keressük, de rejtve marad arca. 

Feloldódott vízben, levegőben, földben. 

Lángoló testünk tüze nem fog rajta, 

lángok közt hamvadunk egyre többen.  

Emlékezzünk arra, ki nem üzenhet nekünk. 

Templomaink füstjét soha nem szagolja. 

Porral telítődő lábnyomaink csendje 

nem zaklatja szívét, ha van is rá gondja. 

Emlékezzünk arra, ki addig él, míg hisszük. 

Útra küldött minket, nem hazudott semmit. 

Sorsa sorsunk, amíg megyünk, őt is visszük. 

S mint egy batyut lerakjuk, ha eljutunk a csendig.  

Márai Sándor: Luminal

Ez már a csend. A szív jár még, dadog.; 

Mindig tudtam: „én” nem is én vagyok. 

A szív, e lomha nehezék, levontat. 

Alul mi van? Még egy felszín? Hasonlat? 

Lebuksz a századokba, hamarabb 

Mint álma kötélhágcsóján a rab. 

Isten rokona! Vinnyogj, sírj. Szegény. 

Neved felitta a sár és a fény. 

Egy ember voltál, ennyi. Lenn a kedves 

Fehér karja a vak sötétben repdes. 

Agyad lehúz, mint a hullát a kő, 

A földnél mélyebb ez a temető. 

S mint múmiát az évezred magánya, 

Begöngyöl az álom vak mosolyába, 

Már mosolyogsz te is. Ez az egész? 

Semminél is alig több zizzenés, 

Míg felkáprázik e marék világ itt… 

(Ez már csak egy ideg, ami világít.)  

Gazdag Erzsi: Ifjúság, te vagy a csillagunk

       

Október 23. emlékére 

Mondd, meddig él, ki soká élhet? 

Pár évtized az élete. 

Tesz-vesz, nyüglődik, forgolódik 

S lejár, mint óra kereke. 

Hallgass, te szent, tüzes igékre! 

Fejed felett a csillagok. 

Itt börtönödnek bársony éje. 

Lámpásod odafent ragyog.. 

Lámpásod: e szó Szabadság! 

S ez a szó a te csillagod, 

Verembe lépsz, sírod gödrébe, 

Ha lámpásodat elhagyod. 

Ó szabadság! Teérted halni! 

Ha élni nem lehet veled! 

Hagyd börtönöd, s szaladj az égre! 

S örökké tart majd életed. 

Ez volt a hited, a szent, a nagy eszme, 

Te sokat vádolt ifjúság.

Ezért nyílott ki meleg véred, 

Mint frissen bomló rózsaág. 

Fent lobogsz már a csillagokban 

S örök fényeddel üzened: 

Örökké él a hősök népe, 

Örökké él majd nemzeted. 

Faludy György: 1956 Nem értjük őket

Hat szovjet tank jött a Váci úton. 

Az elsőn állt egy szőke kapitány. 

Jobbról vénasszony bottal, átkelőben, 

kezében cekker. Görbén sántikál. 

A tankokat nem látja és nem hallja, 

de a kapitány jelt ad megállásra, 

mert elgázolnák. Aztán figyeli 

az öreg nőt, mint hogyha anyja lenne: 

„ Lassan, mamus. Ha sietsz, elesel.” 

Sokáig tart, míg a vénasszony átkel 

és eltűnik balról egy kapuban. 

Az oroszok nagyon türelmesek. 

Aztán a hat tank gyorsan jobbra fordul. 

Érthetetlen vezényszó. Lőni kezdik 

a háztömböt, honnét a néni jött.  

Zelk Zoltán: Micsoda madár

Jaj, a szelek drótsövénye 

szét ne szedje már, 

földet érjen, megpihenjen 

ez a zöld madár. 

Előbb ágra száll, 

aztán gyöpre száll, 

zöld erdőben, zöld mezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

fűhegyen megáll. 

Idegen a táj, 

tovább menne már, 

véres még a bóbitája, 

tolla csupa sár. 

Ne menj el, madár, 

kilobban a nyár, 

sárga pernye hull a fákról, 

füstöl a határ. 

Nem megy a madár, 

marad a madár, 

sűrű eső lesz a rácsa, 

ketrece a táj. 

Holnap őszre vál, 

aztán télre jár, 

fehér fák közt, hómezőben 

sétál a madár. 

Micsoda madár! micsoda madár! 

kék a lába, zöld a szárnya, 

dér gyöngyén megáll.  

Eörsi István: Ha én mondok

Ha lefekszem 

én fekszem le 

én kelek fel 

ha felkelek 

Saját kezemet 

nyújtom kézfogásra 

a saját számmal 

nevetek 

Ha hajlongnék hát 

én nem hajlok 

én gyilkolnék 

ha kést fenek 

Ha ént mondok 

azt én mondom 

én megyek el 

ha elmegyek.  

Bob Gass: Nekünk tulajdonított igazság

" De nem egyedül érte van megírva, hogy »beszámította neki igazságul«, hanem értünk is, akiknek majd beszámítja... ” 

(Róma 4:23–24) 

Ahhoz, hogy megértsd, mit jelent a nekünk beszámított igazság, gondolj az egyik számláról a másikra történő pénzátutalásra. Ez egy mindennapos banki tranzakció.  

Képzeld el, hogy teljesen le vagy rongyolódva, és nem tudod fizetni az adósságaidat. Ekkor egy elképesztő kegyelmi cselekedettel valaki átvállalja az összes tartozásodat, és egyúttal akkora összeget utal a számládra, hogy soha többé nem kell dolgoznod.  

Ez történt a kereszten, amikor Isten minden bűnödet Krisztus számlájára írta, és az ő minden igazságát beszámította a te számládon.  

Észbontó, igaz? Tiltakoznál ellene így: „Nem engedhetem, hogy az összes adósságot egyedül fizesd ki, ezért igyekszem bebizonyítani, hogy méltó vagyok kegyelmedre!”? Ezt akkor tesszük, amikor „hozzáadjuk” jó cselekedeteinket Krisztus elvégzett munkájához.  

Az üdvösség olyan, mint az egészséges élelmiszer: „mesterségesen előállított adalékanyagot nem tartalmaz”. Pál azt írta, hogy Isten „azt, aki nem ismert bűnt, bűnné tette értünk, hogy mi Isten igazsága legyünk őbenne” (2Korinthus 5:21). Ahogy Isten „bűnné tette” Jézust, aki soha nem vétkezett; téged, aki soha nem lehetsz eléggé igaz, „igazzá tett”, és ekként tekint rád.  

„ De hatalmas bűntudatot érzek, amikor vétkezem” – mondod. Kell is, hogy érezd! De amikor Krisztus elvette minden bűnödet, elvette minden büntetésedet és kárhoztatásodat is.  

A mardosó lelkiismeret egy belső konfliktus. Újjászületett lelked figyelmeztet, hogy nem engedhetsz a bűnnek; te már nem ez vagy! Miért intézte Isten így? Mert minden igazság, amelyet elérhetnénk, messze elmarad attól, amit ő igényel.  

Örülj, mert Isten Krisztus igazságába öltöztetve lát téged, ezért mindig szeret és elfogad.

Forrás: www.maiige.hu

Csomós Mariann: Az én csendem

Az én csendem nem szürke némaság, 

Nem feszül bezárt falak közé, 

Fölösleges szó pora nem lepi útját, 

Szabadon, hallhatóan száll fölé.     

Az én csendem szélfútta hárfadal, 

Hegyek visszhangja, nádi beszédek, 

Tücskök hegedűje, égtájak harsonája, 

Kő súlya, víz kékje, hegycsúcsa, nap fénye.     

Az én csendem nem szótlan, nem kopár, 

Nem bújik a hallgatás ölébe, 

Napfényen és holdsugáron jár, 

Ott van az őszi hajnalok ködében.     

Az én csendem madarak kórusa, 

Ég és föld viharban csattanó csókja, 

Vizek parttól-partig locsogása, 

Ezer virág hallgatag bókja.

Zelk Zoltán: Zuzmara

Mikor az első zuzmara 

megül a rózsafákon, 

töpreng az ember, mit tegyen, 

hogy ami fáj, oly nagyon mégse fájjon.     

De tudja, fájni fog soká,

mert büntetlenül nem lehet szeretni, 

az ész végülis megadja magát, 

ha majd a szív nem s nem akar feledni.     

Mert zuzmara a rózsafán, 

mert varjuszárnyak árnya hull a hóra. - 

A nyári tücsökcirpelés 

most ér a csillagokba.

Keresztury Dezső: Lábadozó

1

Milyen volt nálatok a tél? Érezted-e  

a szél szagát, ahogy leszáll a hegy felől  

az alkonyat tar fái közt s mint tört üveg  

peng...Izlelted-e a hó csipke-pelyheit 

szétmállva szádon s bennük, honnan végtelen  

seregben úsznak, a vadon éj fűszerét?  

Cserépkályhátok volt-e? Nyitott ajtaján  

láttál-e röpködő fényt hullni bútorok  

elnyúlt árnyaira? Rózsálló jégvirág  

tüzszirma hajnallott-e rád? Törtél-e szűz  

havas mezők közt, úttalan uton a nyár  

termését őrző présházak felé: meleg  

tenyérrel langyosítva, kóstoltál-e bort  

izes, szines, tüzes cseppben, mely oly betelt,  

gazdag s magával azonos, mint egy virág?   

2   

Mért kérdezem? Már mindent, mi elmondható  

elmondtunk: tudhatnám! De ha kérdezlek: élsz:  

másként e kopár fény sem élő, sem halott  

magány szűk szemhatárán vész el: messze vagy  

s havas táj dermed benned is, nem mozduló  

élet egyhangu síkja, úttalan világ, 

melynek áttetsző, hályogos ködös egén  

sötét madár száll lassan: kék árnyéka, mit  

a ritka fényű hóra vet, kiséri, mint  

lassúdva járó szivemet az elmúlás  

sejtelme. Messze vagy. Mint ócska kellék, jár a hold.  

A mozdulatlan éj ölén a képzelet  

szurdokba bukva csak a szűkülő teret  

érzi - vergődik bár s szorong, halkulva fáj  

szivem, ahogy kihűl és megkövül a kő.   

3   

Álmodlak, ahogy jössz a kertben: hópihék  

libegnek válladon: érzem, hajamra is 

rászürkül néhány. Vált a kép: rian a tó,  

a hó megrokkan: könnye csorduló patak:  

az áttelelt rügyek fakadnak: újuló  

szivemmel érzem: újítja magát ideg,  

velő, sejt bennem is. Mivégre? Még  

tovább kell türve próbálnunk az éveket,  

miket túlélni s új sebekre élni túl  

sok már? Úgy volna jó ujúlni, mint növény,  

madár, szél, emberként is: emlék, képzelet,  

vágy s helytállás guzsában is olyan futás  

körén, ahogy a csillagok: kihúnyni, fel-  

ragyogni, válni s bonthatlan keringeni: - 

és elaludni könnyü karjaid között.   

Heltai Jenő: Ősz

Nyomon kisér az éjszakában 

Valami halk, sejtelmes ének. 

A csöndességben az öreg fák 

Egymásnak titkokat mesélnek. 

Szelíden egymáshoz simúlnak 

A mesemondó, karcsú ágak 

És mintha mindnek lelke volna, 

Suttognak, sírnak, muzsikálnak. 

Majd elhallgatnak. Bántja őket 

Az őszi éjjel szörnyű csendje 

S reszketve, félve összebújnak, 

Mintha a lelkük dideregne. 

A szél suhogva vág közéjük, 

A sok levél sóhajtva rezdül – 

A hervadás fehér tündére 

Most megy az éjszakán keresztül.   

Rakovszky Zsuzsa: Megjöttek

Mióta csak az eszemet tudom, 

őket vártuk! Örökké 

rájuk gondoltunk, amikor ezek 

bezáratták az összes templomunkat, 

a magisztrátusból elmozdították 

a mieinket: józan életű, 

tisztes polgárokat, és részeges, 

tanulatlan csizmadiákat és 

cserzővargákat tettek a helyükre, 

mikor kiöntették velünk a teljes évi 

bortermésünket, valamilyen új, 

eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet 

alig két napja hoztak a tanácsban! 

Amikor kémeik hiúz szemmel figyelték, 

ha felkerestük egymást otthonunkban, 

nem titkos istentiszteletre jött-e össze

az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett 

gyanús látogatója idegen városokból, 

s vajon az új vagy a régi naptár szerint 

tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt… 

Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben 

volt valami erő: ahogy egymásra néztünk – 

némán, mert a falnak is füle volt –, 

szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik: 

rájuk, akik ott valahol 

a messzeségben, szélben és sötétben, 

idegen városok alatt, 

folyón átúsztatva, hágókon át, 

legördülő sziklák és síkos vízmosások 

veszélyes útjain hozzák felénk 

fényes kardjukat, mellyel majd kivívják 

– mert egy napon kivívják biztosan! – 

az igazság ügyét, a mi ügyünket! 

És most itt vannak. Végre! 

Éljenzés, és sírásba belefáradt 

szemünk örömkönnye fogadta őket! 

Harangzúgás a visszafoglalt templomokban, 

virágeső az utcán. Életünk 

legszebbik napja volt ez! 

Ahogy a városkapun át 

belovagoltak, elgyötört szívünk 

csaknem kiugrott örömében. 

S munkához látni nem is késlekedtek! 

Kipiszkálták nyomorúságos 

rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták 

a részeges és korrupt magisztrátus 

összes tagját (kivéve azt a párat,

akik még idejében megneszelték 

a változást, és titokban, követek útján 

jó kapcsolatot ápoltak velük, 

vagy lakomára invitálták 

pár főemberüket, míg a közkatonák 

házról házra jártak, és a lisztesdobozba, 

párnacihába rejtett 

arany után kutattak, vagy a sovány baromfit 

fogdosták össze a külvárosokban). 

Lusta, cifrálkodó 

asszonyaikat megerőszakolták 

(meg néha a miénket is – olyankor 

kioldalogtunk a szobából, 

vagy égő arccal félrenéztünk). 

Most a mi őreink járkálnak éjjelente, 

figyelve éberen, hogy ha öten-hatan 

összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, 

mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint 

tartják meg a húsvétot s a karácsonyt. 

Sötét hajnalokon a városkapunál 

mi túrjuk fel a szénásszekeret 

a nagykabátba burkolt csecsemőért, 

akit keresztelni visznek titokban 

az erdei kápolnába, ahol 

valami száműzött papjuk misézik. 

Most ők köszönnek mélyen meghajolva, 

a bátrabbja komor arccal, a gyávák 

alázatos mosolygással, miközben 

mi látjuk az ő szemükben, amit 

ők láthattak korábban a miénkben: 

a meghunyászkodással leplezett 

gyűlöletet, igen, de nemcsak azt, 

hanem – és ez a szörnyű! – 

valami fényes, győztes csillogást is, 

a vesztes diadalmas örömét, 

akinek a világ most hirtelen 

egyszerű lett: fehér és fekete, 

a boldog bizonyosságot, hogy Isten 

mellettük áll, hogy az ő ügyüket 

karolja fel, hogy náluk az igazság, 

amely mindig az áldozatoké – 

mivel fordult a kocka …és hogy jaj, jaj nekünk!   

Shane Kimbrough: Good Night Budapest!

Budapest éjjel

Fotó: Shane Kimbrough 

NASA  űrfelvétel

Füst Milán: Este van

Mire rám mutatnál: nem vagyok.

Akár a csillag, mely lefut a tétovák előtt: olyan volt életem.
Oly hamari volt csakugyan, oly gyors és hebehurgya ez a lét…
Bizony én el se tudom hinni, hogy e kuszaság,
E hegyén-hátán bennem tornyosuló összevisszaság most nyugalomra tér.
S elrendeződik-e? – felelj rá, hogyha tudsz.
Nagy ivben esteledik körülöttem mindenütt.
Az ég is tágúl, gömbölyűbb a föld
S mi apró-cseprő volt: felszívatik.
S egyetlen hang donog: hogy este van.
S egy ujj mutat az ég felé, hogy ott az én utam, mégiscsak ott,
Mert jó valék.
Mert rossz nem tudtam lenni… ama nagy parancsokat
Nem törtem meg, ha ingadoztam is…
Igy volt-e, mondd? Felelj rá, hogyha tudsz.
S a borús ég is meghasad vigasztalásomúl, –
Egy kis derű is lám, mégiscsak jut nekem…

A messzeségben, ott, hol domborúl a Csendes Óceán
S mint órjás cet csillog a tenger háta,
Ott képzellek el zöld sziget és zöld árnyékaid, –
Hol többé semmi sincs. Ott ferdén fordul el
A föld a semmiség felé. Vigyél el még oda.
Még hazát is találok ott a vég előtt, én hontalan. Jöttöm hirére tán
Akiről álmodék, elémbe fut. Már várnak ott… s ez jól esik.
Igy lesz-e, mondd? – Felelj rá, hogyha tudsz.

Bartalos Mária: Fény

...átcikázott arcodon a fehér fény... 

játszadozott száddal majd szemedhez ért 

...ezüstösen verte vissza pupillád... 

a szerető lelked tiszta mosolyát...   

Fodor Ákos

A személyiség lényege a határtalanság; a csoporté a határoltság. 

A szerelem lényege a határtalanság; a házasságé a határoltság. 

A hit lényege a határtalanság; a vallásé a határoltság. 

A lélek lényege a határtalanság; a testé a határoltság. 

A létezés lényege a határtalanság; az életé a határoltság.  

A határtalanság: erő. A határoltság: hatalom.  

A hatalom kézzelfogható és múlandó, az erő megfoghatatlan és örök.

Szabolcsi Erzsébet: Gyertyák

    És könnyek újra. 

    Mert van még miért sírni 

    gyertyás éjeken.

Illyés Gyula: Szerelem

Mint egy dalba, dalba, úgy burkolom magam 

szerelmedbe és úgy sodortatom magam. 

Nevetve fordulok, ha egy-egy szögleten 

rámront az izmos szél, birkózni kezd velem.     

Lépek mint részeges, kit egy dallam visz és 

aki köré a bor egy régi nyárt igéz, 

nem állanék meg, ha tekintetemtől e 

hófedte hársfasor rügyezni kezdene.     

Járok habok gyanánt futó finom havon, 

mint egy tűnt lét felé s föl-fölszippantgatom 

egy szép szigetvilág édes gyanta-szagát, 

két kezemen maradt szerelmed illatát.

Arany János: Civilizáció

Ezelőtt a háborúban 

Nem követtek semmi elvet, 

Az erősebb a gyengétől 

Amit elvehetett, elvett. 

Most nem úgy van. A világot 

Értekezlet igazgatja: 

S az erősebb ha mi csinyt tesz,

 Összeűl és - helybehagyja.  

(1877 után.)

Tóth Árpád: Megváltozik...

Megváltozik szép lassan a világ, 

Szelíden, halkan elsötétül, 

Maholnap semmi se marad, 

Sok színéből, bolond tüzébül.     

Nem vonz már semmi messzeség, 

Nem szédít semminő magasság...     

Nem akarnak sírni a szemeim...

Áprily Lajos: Apámra gondolok

Kövön ülök az esti hűsre várva, 

a nyúló árnyékot figyelgetem. 

Visszagondolok rég-halott apámra, 

kinek korához már közeledem.   

Így ült, talán az árnyékot figyelve, 

a városvégen, korhadó padon. 

Megcsillapodva, sorssal nem perelve 

el-eltűnődött múlton, holtakon.     

Csodálkozott - mert nyolcvan volt az éve - 

az aggastyánná őszült gyermeken. 

És néha úgy nézett a messzeségbe, 

mint aki túlnéz már az életen.

Marina Cvetajeva: Egy az utunk

Fegyenc vagyok. Te jössz utánam,
fegyveres őr. A sorsod egy velem.
Egy az utunk a pusztaságban,
a puszta semmiben.

Tudod: már rég megcsendesedtem,
szememben sem látod a vad tüzet.
Csak addig a fenyőig oldj el engem!
Csak addig - nélküled!

Rab Zsuzsa fordítása

Szabó Katalin: Az igazán fontos emberek

      Az igazán fontos embereket nem mobiltelefonokról, csillogó autócsodákról, újságok vezércikkeiből ismerhetjük meg. Az igazán fontos emberekről nem szólnak riportok, neveiket sem ismerjük mindig. Csak mellettünk vannak..., elsuhannak az életünk lapjain át, és otthagynak maguk után néhány gondolatot, néhány mosolyt, néhány pontosan, a legjobb időben érkezett biztatást.     

      Ők azok, akik mögötted álltak, mint beteg, vagy katonatársak. Betakargattak, szelíden, némán segítettek, amikor megköszönni se tudtad. Nem is vártak érte köszönetet. Ők azok, akiknek csupán egy-egy mondatára emlékszel, de amikor ezek a mondatok eszedbe jutnak, mindig elönt a meleg hála. Talán az arcukat sem tudod felidézni már, talán a hangjukat sem. Csak a lényüket, amely elkísér, és óvón körbevesz egész életen át. Fogódzol a jószándékukba amikor nincs semmi más fogódzó, megkapaszkodsz abba a leheletnyi emlékbe, aminek más csak az ízére emlékszel, de mégis oly erősen él benned, hogy onnan soha, senki ki nem törölheti már.     

      Az igazán fontos emberek nem is tudják, hogy mennyire fontosak. Soha nem is igyekeztek fontossá válni, csupán emberek maradtak embertelen helyzetekben, vagy csak szimplán nem fordították el a fejüket, amikor mindenki más azt tette. Az is lehet, hogy számukra te voltál a fontos, mert már senki sem volt, akivel jót tehettek volna, hiszen az igazán fontos emberek tudják: az élet egyik legnagyobb értelme, hogy örömet leljünk abban, ha adhatunk.     

      De jó lenne megölelni őket, de jó lenne még egyszer találkozni velük, és elmondani: Köszönöm!     

De ők csak néznének értetlenül, hiszen mindez nekik teljesen természetes volt.

Guillaume Apollinaire: Búcsú

Letéptem ezt a hangaszálat. 

Már tudhatod az ősz halott. 

E földön többé sose látlak. 

Ó idő szaga hangaszálak. 

És várlak téged tudhatod.

 Vas István fordítása

Csoóri Sándor: Ideje jött

Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd

         a dombtetőre.

Látom, borul az ég már templomaid fölött.

Az októberesedő kertben

kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté,

         mint trágyadombra kidobott kakasfejet.

Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,

         kár volna letagadnunk.

Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet,

szemetes világtájakat látok naponta egymása csúszni

s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat.

Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak

         bandája csatangol csöndes óráink között.

Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal?

Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?

Petőcz András: Zárójelek

(" Egészen könnyű játékos lebegés. 

Ahogy végigheveredik ágyamon. 

Egészen könnyű játékos remegés. 

Ahogy végigsimítja testemet.") Különös hangokat adunk. - Különös furcsa hangokat. - Valaki 

nevet. - Valaki sír. - Valaki a felhők fölölt repül. -

                                Hallod a csendet? 

Ez itt harmónia?                                                  Ez itt nyugalom? 

                             Valaki végleg elbúcsúzott? 

(Uram adj néki békességet. 

Uram adj néki biztonságot. 

Uram bocsásd meg az én bűneimet. 

Uram bocsásd meg a mi vétkeinket. 

Uram könyörülj rajtunk.

Uram fogadd el tőlünk az áldozatot. 

Uram fogadd el tőlünk ezt a különös furcsa áldozatot. 

Uram szólitsd meg a fiaidat. 

Uram üdvözöld gyermekeidet. 

Uram mutasd meg kezeid hatalmát. 

Uram mutasd meg nagyságodat. 

Uram hirdesd ki az igéidet. 

Uram fordítsd el tőlünk e keserű poharat) 

(UramIsten bocsásd meg vakmerőségemet. 

                   bocsásd meg bűnömet. 

                   elfogadom a Te döntésedet. 

                   nem lázadok akaratod ellen. 

                   fordítsd hát el ezt a keserű poharat.) 

(Egészen különös lebegés. 

Köd és különös hangok. 

Milyen megfoghatatlanul könnyű itt minden. 

És milyen megfoghatatlanul nehéz. 

Valami távoli emlékeket. 

Valamiféle emlékeket idéz. 

Milyen kellemes nyugalom. 

Micsoda igazi nyugalom. 

Sűrű fekete fátyol borít. 

Megfogom lassan a kezedet. 

Nem létező felhőkezedet: 

Sűrű fehérlő fátyol borít. 

Úttalan utakon elindulok. 

Micsoda fény! 

Micsoda hatalmas fény! 

Megtalállak majd errefelé. Uram?) 

                                           (És ha arra? 

                                            És ha arra indulok?) 

(A halál az egy szomorú szürkűlő szoba. 

Félénk magányos merevedés. 

Mindenféle csatától idegen. 

Minden hazugságtól idegen. 

Végrehajtott sterilizáció. 

Létező sterilizáció. 

Kérdőjelek. Idézőjelek. 

Zárójelek. Jelek? 

Megbomlik minden. 

Bekövetkezik a nyelvrontás. 

A vers már régen nem a mai állapotokat tükrözi. 

Mindig másról beszél. 

És mindig nagyon egykedvűen. 

Szó nélkül. Lehajtott fejjel.) 

                                                     (Istenem fordítsd el tőlem a keserű poharat.) 

(Egy üres szobában valaki. 

Valaki vár. 

Vár és figyel. 

Én vagyok az utolsó áldozat. 

Belépnek a fegyveresek. 

Betoppannak és fenyegetőzni kezdenek. 

Ők az igazi magakelletők. 

Ők az igazi újjászületés. 

Lehanyatlanak és felnevetnek. 

Felnevetnek és lehanyatlanak. 

Kezük a magasba lendül. 

Lebegés. 

Különös lebegés. 

Istenem fordítsd el tőlem a keserű poharat.)

William Blake: Hópehely

Bolyongtam egy téli havas reggelen. 

Kértem a hópehelyt - játsszék velem; 

Ő játszott, s egy vízcsepp maradt a helyén, 

- Gazember! - kiáltott utánam a tél.     

Petra-Szabó Gizella fordítása

Ágai Ágnes: Lelkiismeret

Gyönge pillanataidban légy erős, 

erős óráidban gyöngülj el, 

valld be, ha reszketsz, 

és szívedben lüktet a vér, 

ha szemhéjadat könnyek feszítik, 

sírj, kiálts, panaszkodj, 

ne zárd palackba a fájdalmadat.     

Szenvedj hangosan, dörömbölj, 

a néma kín méregként megöl, 

ne játszd a bátrat, 

ess el, ha löknek, 

és ha feltápászkodsz, 

ne mondd, hogy semmiség! 

A fegyelem rabruháját vesd le, 

légy anyaszült, 

vállald csapzott, megroggyant magad, 

és üvölts, ahogy a torkodon kifér!

Joseph Von Eichendorff

" Uram, nem panaszkodom, szívem csendes. 

De adj erőt, hogy el tudjam viselni, amit nem akarok!" 

Rákos Sándor: Ember

Ember vagyok: simogatásra 

termett kezem páros virága;   

ember vagyok: vándorlásokra 

termett lábam két szomszéd-bokra;   

ember vagyok: fülem meghallja itt 

az évek fölmorajló titkait;   

ember vagyok: szemem sugarán 

parány és végtelen suhan át;   

ember vagyok: szívem árad-apad, 

épít s leront vad hullámtornyokat;   

ember vagyok: pokol s a menny 

hullámzik rejtekeimen;   

ember vagyok: meghalok majdan – 

ez büntetésem és jutalmam.   

Alexandra Burke: Hallelujah

Alexandra Burke: Hallelujah 

Túrmezei Erzsébet: A legnagyobb

A legnagyobb művészet tudod e mi? 

Derűs szívvel megöregedni. 

Tenni akarnál, s tétlen maradni. 

Igazad van mégis hallgatni. 

Soha nem lenni reményvesztett 

csendben hordozni a keresztet. 

Irigység nélkül nézni másra, 

Ki útját tetterősen járja. 

Kezed letenni az öledbe, 

S hagyni, hogy gondod más viselje. 

Hol segítettél régen, 

bevallani alázattal, szépen, 

hogy arra most már nincs erőd, 

Nem vagy olyan mint azelőtt...

Reményik Sándor: Hallgat

Hallgat. 

Hallgat néha hosszú órákon át. 

Akár a kő. 

Akár a fa. 

Akár a hó. 

Akár a hóvirág. 

Hallgat. 

Én e hallgatás irígye vagyok. 

Bár nyugtalanít ez a hallgatás 

Néha. 

Mert hátha befelenőtt panaszok, 

Megkövült jajok, elhalt sóhajok, 

Fínom kéreggel, fedezett sebek, 

Alig kinyílt apró virágfejek, 

Szorongó, örök, nagy-nagy aggodalmak 

Lappangnak kő, fa, hó, hallgatás alatt. 

Én azt hiszem, hogy ismerem. 

És mégsem ismerem. 

És ma sem tudom, miért hallgatag. 

Csak e hallgatás irígye vagyok. 

Azután szégyellem, 

Jaj, nagyon szégyellem, 

Mindíg, amikor szemben ül velem, 

Fecsegésben szétszórom magamat, 

Hogy szóltam, szóltam, szólnivaló nélkül, 

Aprópénzként elszórtam magamat. 

Ő ült, és hallgatott, 

S mint foghatatlan súlyt 

Éreztem lelkében az aranyat.

Jules Superville: Imádság az ismeretlenhez

Lám, azon kapom magamat, hogy hozzád intézem szavam 

én Istenem, aki azt sem tudom még, hogy vagy-e, 

és suttogó templomaid nyelvét nem értem, 

nézem az oltárokat, házad boltíveit, 

mint aki egyszerűn: ,,Íme fa -- mondja -- íme kő, 

ezek itt román oszlopok, annak a szentnek hiányzik az orra, 

s idebent is, mint odakint, csupa emberi nyomorúság.'' 

Mise alatt lesütöm a szemem, de letérdelni nem tudok. 

Mintha hagynám, hogy a vihar elhúzzon a fejem fölött, 

s hogy másra ne gondoljak, meg nem állom. 

Bár úgy töltöttem volna életem, hogy mindig másra gondolok, 

ez a más, ez is én vagyok, talán ez az igazi lényem. 

Ide menekülök, s itt vagy talán Te is, 

mindig e vonzó messzeségben vágytam élni, 

a jelen pillanat ajándék s hasznomra fordítani sose tudtam, 

nyitját nem ismerem, forgatom erre-arra, 

bonyolult szerkezetét járásra bírnom sose sikerült. 

Nem hiszek benned, Istenem, mégis szeretnék beszélni veled; 

a csillagokkal is beszéltem, pedig tudom, hogy élettelenek, 

s a legszerényebb állatokkal is, pedig tudtam, hogy nem felelnek 

s a fákkal is, bár ha nem járna szél, némák volnának, mint a sír. 

Magammal is beszéltem, pedig nem tudom biztosan, hogy vagyok-e. 

Nem tudom, hogy meghallod-e imánkat, a miénket, emberekét, 

és hogy szívesen hallod-e, ha hallod, 

hogy van-e, mint nekünk, szíved, mely mindig retteg, mindig résen áll, 

s van-e éber füled a különféle híreket figyelni. 

Nem tudom, szeretsz-e ide lenézni, 

mégis szeretném eszedbe idézni ezt a bolygót, a Földet, 

virágaival, kavicsaival, kertjeivel, házaival 

Mind a többiekkel s velünk, akik tudjuk, hogy szenvedünk. 

Szeretnék késedelem nélkül szólni hozzád alázatos emberi szavaimmal, 

mert most mindegyikünk meg kell hogy kísértse a teljes lehetetlent, 

még ha egyéb se vagy, tízezer év előtti fuvalom csak, 

sodró kezdősebesség, vagy maradandó szomorúság, 

mely a szférákat dallamukra máig forgatja még. 

Szeretném, orca nélkül létező és talán reménytelen Istenem, 

figyelmed, annyi kóbor ég között, az emberekre vonni, 

kiknek nincs már nyugalmuk e planétán. 

Figyelj rám, sürgős a dolog, elcsüggednek lassan mindannyian, 

s a vének közt az ifjakat már nem ismerni meg maholnap. 

Minden reggel azt kérdezik szorongva, nem az öldöklés kezdetére keltek-e, 

a vérnek, a kínnak, a könnynek 

furcsa osztogatóit készítik mindenütt, 

azt kérdezik, nem rejtenek-e már fegyvereket a búzatáblák. 

Elmúlott volna az az idő, mikor még törődtél az emberekkel, 

más világokba hívnak talán, tanácskozásra orvost, 

ki azt se tudja, hova kapjon, s betegei soha kihalnak? 

Figyelj rám, egy ember vagyok a többi sok közt, 

testünkben jól érzi magát a lélek, nem akar megszökni belőle 

valami bombarobbanásban, 

szelíd cirógatás, titkos hízelkedés nekünk ő. 

Engedj még úgy lélegzenünk, hogy ne kelljen új mérgeken tűnődnünk, 

engedd úgy néznünk a gyermekeinket, hogy ne gondoljunk 

folyton a halálra. 

A mi szívünk nem a csatáké és nem a tábornokoké. 

Hadd kóboroljunk erre-arra, mint kolompszavával a nyáj, 

és nyomában a tej szaga a kövér fű szagával elvegyül. 

Ó ha vagy, Istenem, tekints le ránk, 

pihenj meg köztünk, jöjj, a Föld olyan szép fáival, 

folyóival, tavaival, hogy azt hinné az ember, 

hogy egy kicsit sajnálod is. 

ram, ne engedd el füled mellett továbbra is szavunkat, 

s ne haragudj reám, amiért így tegeződöm veled 

s ily kurtán-furcsán egyszerűn beszélek, 

de semmiben sem hinnék oly kevéssé, mint egy olyan Istenben, aki zsarnok; 

s jobban ki tudod fejezni magad villámodnál a hajlékony füvekkel, 

patakok tárt szemével s a kisgyerekek játékaival, 

amitől bízvást téged vallanak még a tengerek és a hegyláncok is. 

nem haragudhatsz meg reám, mert ami a szívemen, az a számon, 

és eltűnődöm, ahogy telik tőlem, az emberen és létén, 

oly nyíltan, mint amilyen nyílt a Föld s a forgó évszakok 

(s te magad is talán, bár leckéid nem ismerem). 

Vannak mentségeim, tűrd el gyarló fondorkodásaim, 

olyan sok minden készül alattomban ellenünk, 

bármit tegyünk is, egyre rettegünk, hogy így lepnek meg készületlenül, 

mint a bikát: mi történik, nem érti, 

a vágóhidra vezetik, nem tudja, hova baktat, 

s épp mielőtt a halálos csapás a homlokára sújt, 

éhét bőgi szegény, konokul legelni szeretne, 

de mi történt velük ma reggel, hogy vértől lucskos kötényeikben

mind vele akarnak törődni?   

Rónay György fordítása

Böszörményi Zoltán: A vers

Mondd a verset, hogy belélegezhetővé váljék a valóság. 

A vers nem a hamis képzelet, a vers az igazi. Meg lehet 

tapogatni, rugdosni, szagolni, nézni, hálni lehet vele. 

A vers nem az esztétika vetülete egy síkidomon, hanem 

maga az esztétika, a mindig újraszülető forradalom. 

A vers a Tér, melyben az Idő az anyaggal kézen fogva jár. 

A vers az ősanyag, a tanúság arra, hogy vagyunk. 

(A vers nélkül, látod, senki sem vagyunk.) 

A vers az anyag szívdobogása, szívdobogásunk a vers. 

Ő a megismerés, az időben feldarabolt jelen, a kaland, 

a szeretkezés, a lábunkra felhúzott zokni, a vers a hóesés. 

A vers a felszabadításáról szól, önmagad szabadítod 

fel önmagad alól, a téged minduntalan leigázó valóságból. 

A vers a csend, az eldördülő ágyúban a golyó.

Nemes Nagy Ágnes: Együgyű vers

Már nem tudom, szeretlek-e, 

hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulok is, vállalom. 

Olyan vagy már, mint a körmöm feketéje, 

vagy a legszebb napom a múlt héten, 

a reggeli sietősség, a vetetlen hagyott ágy, 

a mindennapi munka, a hazaérkezés, 

a fáradtság, a pihentető, testbarna kávéillat, 

a kiteregetett, tiszta ruhák, 

egy Lara Fabian-dal, a ma esti 

szomorúságom, és örömöm is egyben, 

az utcalámpák remegő fényhálói az este testén, 

a könyv, amit előveszek, lapozok, leteszek, 

a néhány gondosan szertedobált versjegyzet-gombóc, 

– átlépkedni fölöttük körültekintően, 

hogy nehogy eltévedjek nélküled 

a háromszorhármas szoba-konyha szegtől 

szegig számítható szegletei között –, 

a bitter vörös-fekete íze, a cigarettafüst kék lebegése, 

a gázégő boldog lobogása, a vacsora öröme, 

az ölelés melege, a szeretés, 

a csillagok éjféli, féltékeny szögesdrót-hallgatása, 

a lefekvés ideje, az imára kulcsolt 

kezek, a jóéjt-jóreggelt és ami közte van, 

és folytathatnám abbahagyhatatlanul 

vagy kezdhetném akár elölről, 

életfogytiglan és tovább, 

nem lenne vége. 

Ilyen vagy már s így valahogy 

magamat sem tudom szeretni nélküled, 

hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulok is, viselem. 

Csak megszoktam, hogy levegőt kell vennem, 

hogy naponta arrébb kell tennem ezt-azt, 

mert helyére már sehogy se tudom, 

sok volt a félreértés, a tévedés, a költözés, a szívcsere, 

gyorsan változtak a fény-, és szemviszonyok, 

mert bele kell nyugodnom, amibe nem lehet, 

hogy lassan eltelik ez a nap is, 

ahogy az élet vele, nélküled. 

Mert lehetsz már a körmöm feketéje, 

a napi munkám része, a tiszta ruhasuhogás, 

a könyv, a versjegyzet, az örömöm, 

a szomorúságom, az édeskeserű íz, a tömjénem, 

a szeretés utáni drótháló-némaság, 

a csillagzó, holdaláfutásos éj, az álmom, i m a, 

benne lehetsz már mindenben, 

ha én kívüle vagyok, szem- és szívtanú, 

ha nem vagy itt, ha nem rólunk szól 

a vers, a nap, az éj, az élet, az egész, vagy ha rólunk, 

mégis külön-beszéd, hangzik, ahogy hangzik, 

és ha belepusztulsz is, kimondom. 

Ilyen vagyok már, te ilyenné tettél, 

én ilyenné szerettelek, 

ilyen hétköznapivá, így-feledtelek, 

mint a villanyt szokás égve 

hagyni, leoltani, majd felkapcsolni újra, 

mintha tudnánk élni napfény nélkül, 

mintha segítene bármi is, hogy ne juss eszembe, 

hogy szüntelen számba vegyem: szeretlek-e, 

mint ahogy most is, 

mindörökké. 

Ámen.   

Tóth István: „ Nincsemberek ”

„ A beteg így válaszolt neki: Uram nincs emberem, hogy amint felkavarodik a víz, beemeljen a medencébe. Amíg én odaérek, más lép be előttem. Jézus ezt mondta neki: Kelj fel, vedd az ágyadat, és járj!”  (János ev. 5:7-8)              

          Számomra mindig érdekes volt ez a történet. Van egy 38 éve beteg ember, akinek „nincs embere”. Számodra elképzelhető ez? Ott fekszik egy beteg, aki olyan betegségben szenved, hogy ágyhoz kötött, ebből kifolyólag gyenge, erőtlen. Nem a betegségében kételkedek, hanem sokkal inkább a látásában. A lelki látásában. Sokakban kérdés, hogy Jézus miért pont hozzá lép oda, és miért csak őt gyógyítja meg. Talán – és mondom, csak talán –azért, mert ez az ember annyira meg van keseredve betegségében, hogy nem veszi észre a mellette lévő segítséget. Mert kérdezem én, a harmincnyolc év alatt ki adott neki enni, ki tette tisztába, ki segítette a tisztálkodásában?           

          Mennyire nem vesszük észre, mennyire természetes a mellettünk lévő segítség. Anyukám egész életében nagymamám mellett volt, mégis de sokszor kapta meg: -Mert amikor kell, nem segítesz. Anyósom egy jó éve gondozza éjjel-nappal, súlyos demenciában lévő édesanyját, akit nem lehet egyedül hagyni. Mégis sokszor úgy néz rá az édesanyja a betegsége miatt, mint egy ellenségre.  

           Ahogy öregszik az ember, ahogy egyre betegebb lesz, úgy kezdi nem észre venni a mellette lévő segítséget, és jut el oda: nincs emberem. A közelség már természetes lesz, a segítség már megszokott, az hogy ott vannak mellette, már mindennapi. Mennyire fel tudja őrölni az embert az a tudat: hiába segítek, úgysem veszik észre. Hiába teszek meg bármit, úgyse jó. Mindenben van valami hiba, van valami kifogás. Nincs emberem - azt hallod. Hány ilyen szülő-gyermek kapcsolat van, ahol az idős szülőnek természetes a mellette lévő gyermeke, aki semmit sem segít, bezzeg a távolban lévő minden héten felhívja telefonon. Mennyi fájdalom. Hány olyan házasság van, ahol a felek ott vannak egymásnak, segítik egymást, mégis jön a mondat: Nekem mindent egyedül kell csinálnom! Ők a „nincsemberek”. Az észre nem vett segítségek. A néma hősök. Akik (lelkileg) szenvedve segítenek.           

         Jézus odalép a fekvő beteghez és meggyógyítja. Visszaadja „életét”, visszaadja egészségét. Ebben a gyógyításban más is meggyógyul, másról is lekerül a teher. A „nincsember”-ről. Meggyógyul ő is, talán már ő is észrevehetővé válik.  Drága testvérem! Te észreveszed a melletted lévő segítséget? Esetleg te is egy „nincsember” vagy? Járjunk nyitott szemmel és vegyük észre a mellettünk élő segítségeket. 

 ***

Imádság:  Uram! Hadd vegyem észre, hogy van Istenem, aki ráadásul mindig mellém áll, gyakran emberi eszközein keresztül. Mutasd meg nekem azt is, hogy én mikor kinek lehetek embere! Ámen  

Forrás: Napi Ige és gondolat