éveim bárhogy sokasodnak,
s keserűjén is a napoknak
újabb napokra éhezem.
Pedig nyughatnék teli szemmel.
Ültem zsúfolt toronyszobában,
s a százméteres éjszakában
lent dübörgött a déli tenger.
Járkáltam nagy, metszett fasorban,
és fújt a földalatti szél
a folyosók szögeinél
a villamos-sikátorokban.
Rómában egyszer hullt a hó.
– S ahogy vonultunk a Murán át,
a csizma, csajka, kézigránát,
s egy Szultán nevű pejcsikó.
Temettem pucér németet,
láttam a kormányt Debrecenben –
nem áll a ház, ahol szerettem,
s nem ámulok, ha rettegek.
Hajamban ősz szál. A világ
haját tavaszi szél zilálja.
Hiába – mondom – mindhiába,
mégis moccan, kél a vágy,
hogy élni, lélegzettelen,
hogy élni étlen, egyedül –
méláz az ég: borul, derül –
nem akarok meghalni, nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése