Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd
a dombtetőre.
Látom, borul az ég már templomaid fölött.
Az októberesedő kertben
kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté,
mint trágyadombra kidobott kakasfejet.
Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,
kár volna letagadnunk.
Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet,
szemetes világtájakat látok naponta egymása csúszni
s tengerbe köpködő, fásult birodalmakat.
Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak
bandája csatangol csöndes óráink között.
Mi lesz vízcseppjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal?
Mi lesz ájulásba zuhant, zsoltáros méheiddel?