Ki az ki kilép a térből
és zsebredugott kézzel
ócska köpenyében balra
örökre elhalad, s nem hagy mást
maga után, mint az utolsó tekintetet
Mint Lót, ha merte volna
még egyszer visszanézve
megpillantja az égő jelet
a pusztulás árnyait a falakon
az összelapuló sátortetőt
a remegő sziklát az öröklét
sivár pusztaságában a
helyéből kiforduló temetőt
a bárányt, hogy ember
próbált maradni itt,
ahol őszintébbek voltak
a vadállatok a pergő kövek
a távoli csillagok mint
azok, akik hímes szavakkal
társnak, barátnak, szeretőnek
vallották magukat
és béklyóiktól megperzselődve
mit is tehetne mást
mint hogy szótlanul
elhalad mellőlük, elmarad
és kitépett agyát s szívét
hátra hagyva előröl
kezdi valahol másutt
a reménytelenül is kötelező
csigalassú létezés
új formáját
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése