" Hálás vagyok Istennek azért,
hogy látnom engedi teremtett alkotásaiban a szépséget."
Johannes Kepler
2026. szeptember 1., kedd
Pilinszky János: Apokrif
**
1
Mert elhagyatnak akkor mindenek.
Külön kerül az egeké, s örökre
a világvégi esett földeké,
s megint külön a kutyaólak csöndje.
A levegőben menekvő madárhad.
És látni fogjuk a kelő napot,
mint tébolyult pupilla néma és
mint figyelő vadállat, oly nyugodt.
De virrasztván a számkivettetésben,
mert nem alhatom akkor éjszaka,
hányódom én, mint ezer levelével,
és szólok én, mint éjidőn a fa:
Ismeritek az évek vonulását,
az évekét a gyűrött földeken?
És értitek a mulandóság ráncát,
ismeritek törődött kézfejem?
És tudjátok nevét az árvaságnak?
És tudjátok, miféle fájdalom
tapossa itt az örökös sötétet
hasadt patákon, hártyás lábakon?
Az éjszakát, a hideget, a gödröt,
a rézsut forduló fegyencfejet,
ismeritek a dermedt vályukat,
a mélyvilági kínt ismeritek?
Feljött a nap. Vesszőnyi fák sötéten
a haragos ég infravörösében.
Így indulok. Szemközt a pusztulással
egy ember lépked hangtalan.
Nincs semmije, árnyéka van.
Meg botja van. Meg rabruhája van.
2
Ezért tanultam járni! Ezekért
a kései, keserü léptekért.
S majd este lesz, és rámkövül sarával
az éjszaka, s én húnyt pillák alatt
őrzöm tovább e vonulást, e lázas
fácskákat s ágacskáikat.
Levelenként a forró, kicsi erdőt.
Valamikor a paradicsom állt itt.
Félálomban újuló fájdalom:
hallani óriási fáit!
Haza akartam, hazajutni végül,
ahogy megjött ő is a Bibliában.
Irtóztató árnyam az udvaron.
Törődött csönd, öreg szülők a házban.
S már jönnek is, már hívnak is, szegények
már sírnak is, ölelnek botladozva.
Visszafogad az ősi rend.
Kikönyöklök a szeles csillagokra –
Csak most az egyszer szólhatnék veled,
kit úgy szerettem. Év az évre,
de nem lankadtam mondani,
mit kisgyerek sír deszkarésbe,
a már-már elfuló reményt,
hogy megjövök és megtalállak.
Torkomban lüktet közeled.
Riadt vagyok, mint egy vadállat.
Szavaidat, az emberi beszédet
én nem beszélem. Élnek madarak,
kik szívszakadva menekülnek mostan
az ég alatt, a tüzes ég alatt.
Izzó mezőbe tűzdelt árva lécek,
és mozdulatlan égő ketrecek.
Nem értem én az emberi beszédet,
és nem beszélem a te nyelvedet.
Hazátlanabb az én szavam a szónál!
Nincs is szavam.
Iszonyu terhe
omlik alá a levegőn,
hangokat ad egy torony teste.
Sehol se vagy. Mily üres a világ.
Egy kerti szék, egy kinnfeledt nyugágy.
Éles kövek közt árnyékom csörömpöl.
Fáradt vagyok. Kimeredek a földből.
3
Látja Isten, hogy állok a napon.
Látja árnyam kövön és keritésen.
Lélekzet nélkül látja állani
árnyékomat a levegőtlen présben.
Akkorra én már mint a kő vagyok;
halott redő, ezer rovátka rajza,
egy jó tenyérnyi törmelék
akkorra már a teremtmények arca.
És könny helyett az arcokon a ráncok,
csorog alá, csorog az üres árok.
Sztrilich Ágnes: „vesd le sarudat…”
a föld
gyökerem
görcsöt vetett –
remegett
repedezett
a törzs
vérkönnyeket
lángoltak
az ágak
és a Kereszt
Csipkebokor
lett és
ráborult
a Csend –
Trausch Liza: A szeretet megbocsát
" Néki sok bűne bocsáttatott meg, mert igen szeretett."
Lukács 7,47
Egy farizeus meghívta Jézust vacsorára. Bejön egy bűnös nő, aki odamegy Jézushoz, és lábait könnyeivel mossa, és hajával törli meg. Az Úr elmondja a farizeusnak, mit nem adott neki. Amikor bejöttem, nem adtál vizet, nem csókoltál meg. Azt is elmondja, hogy ennek az asszonynak sok bűne bocsáttatott meg, és nagyon szeret. Nézzük meg, hogy függ össze a szeretet és a bocsánat. Minél több bűnöd bocsáttatik meg, annál jobban fog áradni a szeretet. Bárcsak egy kicsi rés nyílhatna meg, hogy áradhatna rajtad keresztül a szeretet. Nincs nekem sok bűnöm - mondta valaki. Egyformán sok van mindnyájunknak. Ha nem látod, akkor is. Csak eltakarod az igazolásaiddal, hogy másokat okolsz mindenért. Bár ott lenne a szívedben, hogy több bűnt lássak meg, több bocsánatot kaphassak, jobban szerethessek. Isten csak Jézusért bocsáthat meg. Isten igazságos. Jézusban a bűn megkapta büntetését. Jézusban a Megváltó Isten jött le erre a földre. Amint hozzáfordulsz, megtapasztalhatod, hogy ő bocsáthatja meg bűneidet. Lélekben kell elmenned, nem lábbal, arra az egyetlen helyre, ahol Isten megbocsáthat. Egy híres olasz festő festett egy képet. A kereszt alatt ott állt az egész világ, és hangzott értük az imádság: "Atyám, bocsáss meg nekik!" Az olasz festőnek a képén volt egy üres hely, ahol senki nem állt. Isten hagyott még egy üres helyet. Az a hely a te helyed. Még ma odaállhatsz. Odamehetsz te is, ahol hangzik az imádság. A szenvedő, az érted szenvedő szeretet neked is megbocsát - Isten haldokló Fiáért.
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
József Attila: Születésnapomra
Harminckét éves lettem én –
meglepetés e költemény
csecse
becse:
ajándék, mellyel meglepem
e kávéházi szegleten
magam
magam.
Harminckét évem elszelelt
s még havi kétszáz sose telt.
Az ám,
Hazám!
Lehettem volna oktató,
nem ily töltőtoll koptató
szegény
legény.
De nem lettem, mert Szegeden
eltanácsolt az egyetem
fura
ura.
Intelme gyorsan, nyersen ért
a „Nincsen apám” versemért,
a hont
kivont
szablyával óvta ellenem.
Ideidézi szellemem
hevét
s nevét:
„Ön, amig szóból értek én,
nem lesz tanár e féltekén” –
gagyog
s ragyog.
Ha örül Horger Antal úr,
hogy költőnk nem nyelvtant tanul,
sekély
e kéj –
Én egész népemet fogom
nem középiskolás fokon
taní…
tani!
1937. ápr. 11.
Zsoltár 139.
2 Tudod, ha leülök vagy ha felállok, messziről is észreveszed szándékomat.
3 Szemmel tartod járásomat és pihenésemet, gondod van minden utamra.
4 Még nyelvemen sincs a szó, te már pontosan tudod, Uram.
5 Minden oldalról körülfogtál, kezedet rajtam tartod.
6 Csodálatos nekem ez a tudás, igen magas, nem tudom felfogni.
7 Hova menjek lelked elől? Orcád elől hova fussak?
8 Ha a mennybe szállnék, ott vagy, ha a holtak hazájában feküdnék le, te ott
is jelen vagy.
9 Ha a hajnal szárnyaira kelnék, és a tenger túlsó végén laknék,
10 kezed ott is elérne, jobbod megragadna engem.
11 Ha azt gondolnám, hogy elnyel a sötétség, és éjszakává lesz körülöttem a
világosság:
12 a sötétség nem lenne elég sötét neked, az éjszaka világos lenne, mint
a nappal, a sötétség pedig olyan, mint a világosság.
13 Te alkottad veséimet, te formáltál anyám méhében.
14 Magasztallak téged, mert félelmetes vagy és csodálatos; csodálatosak
alkotásaid, és lelkem jól tudja ezt.
15 Csontjaim nem voltak rejtve előtted, amikor titkon formálódtam, mintha
a föld mélyén képződtem volna.
16 Alaktalan testemet már látták szemeid; könyvedben minden meg volt írva,
a napok is, amelyeket nekem szántál, bár még egy sem volt meg belőlük.
17 Mily drágák nekem szándékaid, Istenem, mily hatalmas azoknak száma!
18 Számolgatom, de több a homokszemeknél, és a végén is csak nálad vagyok.
19 Bár megölnéd, Istenem, a bűnöst, és távoznának tőlem a vérontó emberek!
20 Akik csalárdul beszélnek rólad, ellenségeid, hazugul mondják ki nevedet.
21 Ne gyűlöljem-e gyűlölőidet, Uram? Ne utáljam-e támadóidat?
22 Határtalan gyűlölettel gyűlölöm őket, hiszen nekem is ellenségeimmé
lettek.
23 Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg
gondolataimat!
24 Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!
József Attila: Keresek valakit
Tele vágyakkal zokog a lelkem
Szerető szívre sohase leltem,
Zokog a lelkem.
Keresek Valakit s nem tudom, ki az?
A percek robognak, tűnik a Tavasz
S nem tudom, ki az.
Csüggedő szívvel loholok egyre,
Keresek valakit a Végtelenbe,
Loholok egyre.
Könnyim csorognak – majd kiapadnak:
Vágyak magukkal messzebb ragadnak –
Majd kiapadnak!
Búsan magamnak akkor megállok,
Szemem csukódik, semmitse látok –
Akkor megállok.
Lelkem elröppen a Végtelenbe,
Tovább nem vágyom arra az egyre,
A Végtelenbe.
1921. október 31.
József Attila: Curriculum vitae
1905-ben születtem, Budapesten, görög-keleti vallású vagyok. Apám - néhai József Áron - három esztendős koromban kivándorolt, engem pedig az Országos Gyermekvédő Liga Öcsödre adott nevelőszülőkhöz. Itt éltem hét éves koromig, már ekkor dolgoztam, mint általában a falusi szegénygyerekek - disznópásztorkodtam. Hét esztendős koromban anyám - néhai Pőcze Borbála - visszahozott Budapestre s beiratott az elemi iskola II. osztályába. Anyám mosással és takarítással tartott el bennünket, engem és két nővéremet. Házaknál dolgozott, odajárt reggeltől estig s én szülői felügyelet nélkül iskolát kerültem, csibészkedtem. A harmadikos olvasókönyvben azonban érdekes történeteket találtam Attila királyról és rávetettem magam az olvasásra. Nem csupán azért érdekeltek a hun királyról szóló mesék, mert az én nevem is Attila, hanem azért is, mert Öcsödön nevelőszüleim Pistának hívtak. A szomszédokkal való tanácskozás után a fülem hallatára megállapították, hogy Attila név nincsen. Ez nagyon megdöbbentett, úgy éreztem, hogy a létezésemet vonták kétségbe. Az Attila királyról szóló mesék fölfedezése azt hiszem döntően hatott ettől kezdve minden törekvésemre, végső soron talán ez az élményem vezetett el az irodalomhoz, ez az élmény tett gondolkodóvá, olyan emberré, aki meghallgatja mások véleményét, de magában fölülvizsgálja; azzá, aki hallgat a Pista névre, míg be nem igazolódik az, amit ő maga gondol, hogy Attilának hívják.
Kilenc éves koromban kitört a világháború, egyre rosszabbul ment a sorunk. Kivettem a részemet az üzletek előtt való álldogálásokból, - volt úgy, hogy este kilenc órakor odaálltam az élelmiszerüzem előtt várakozó sorba és reggel fél nyolckor, mikor már sorrakerültem volna, jelentették ki az orrom előtt, hogy nincs több zsír. Úgy segítettem anyámnak, ahogyan tudtam. Vizet árultam a Világ moziban. Fát és szenet loptam a Ferencvárosi pályaudvarról, hogy legyen fűtenivalónk. Színes papírforgókat csináltam és árusítottam a jobb sorsban élő gyerekeknek. Kosarakat, csomagokat hordtam a vásárcsarnokban stb. 1918 nyarán Abbáziában üdültem a Károly király féle gyermeknyaraltatási akció jóvoltából. Anyám már betegeskedett, méhdaganata támadt s ekkor én magam jelentkeztem a Gyermekvédő Ligánál - így rövid időre Monorra kerültem. Visszatérvén Budapestre újságot árultam, bélyegekkel, majd kék, fehér és postapénzzel kereskedtem, mint egy kis bankár. A román megszállás alatt kenyeresfiú voltam az Emke kávéházban. Közben - öt elemi elvégzése után - polgári iskolába jártam.
1919 karácsonyán meghalt anyám. Gyámommá az árvaszék sógoromat, a most elhunyt Makai Ödön doktort nevezte ki. Egy tavaszon és nyáron át az Atlantica Tengerhajózási Rt. Vihar, Török és Tatár nevű vontatógőzösein szolgáltam. Ekkor vizsgáztam magánúton a polgári negyedik osztályából. Ezután gyámom és Giesswein Sándor dr. Nyergesújfalura küldtek kispapnak a szaléziánusokhoz. Itt csak két hetet töltöttem, hiszen görög keleti vagyok és nem katolikus. Innen Makóra kerültem, a Demke internátusba, ahol rövidesen ingyenes helyet kaptam. Nyáron lakásért és ellátásért tanítottam Mezőhegyesen.
A gimnázium VI. osztályát színjelesen végeztem, jóllehet pubertáskori zavarok miatt több ízben öngyilkosságot kíséreltem meg, hiszen valójában sem akkor, sem előzőleg nem állott fölvilágosító barátként mellettem senkisem. Már megjelentek első verseim is, 17 éves koromban írt költeményeimet a Nyugat publikálta. Csodagyereknek tartottak, pedig csak árva voltam.
A VI. osztály elvégzése után ott hagytam a gimnáziumot meg az internátust, mert elhagyatottságomban nagyon tétlennek éreztem magamat: nem tanultam, mert a tanárok magyarázata után is tudtam a leckét, hiszen erről jeles bizonyítványom is tanúskodott. Kukoricacsősznek, mezei napszámosnak mentem Kiszomborra és házitanítónak szegődtem el. Két kedves tanárom kérésére mégis elhatároztam, hogy érettségizem. A VII. és a VIII. osztályból összevont vizsgát tettem s így egy évvel előbb végeztem, mint volt osztálytársaim. Tanulásra azonban mindössze három hónap állt rendelkezésemre s így történt, hogy a hetedikből tiszta jó, a nyolcadikból pedig tiszta elégséges osztályzatot kaptam. Érettségi bizonyítványom már jobb a nyolcadikosnál: csak magyarból és történelemből kaptam elégségest. Ekkor már egy versemért Istenkáromlás miatt pörbefogtak. A Kúria fölmentett.
Ezután egy ideig könyvügynök voltam itt Budapesten, majd az infláció idején hivatalnokoskodtam a Mauthner féle magánbankházban. A Hintz-rendszer bevezetése után itt a könyvelőségbe osztottak be s nem sokkal utóbb idősebb kollégáim bosszúságára engem bíztak meg annak ellenőrzésével, hogy kasszanapkor milyen értékek adhatók ki. Iparkodásomat itt egy kissé kikezdte az, hogy saját munkámon kivül önnön dolgaik egy részét is nyakamba varrták idősebb kollégáim, kik nem mulasztották el különben sem, hogy bosszúságot okozzanak nekem a lapokban megjelenő verseim miatt. „Ilyen idős koromban én is írtam verseket” - mondogatta mindegyikük. A bankház később megbukott.
Elhatároztam, hogy végképpen író leszek és szert teszek olyan polgári foglalkozásra is, amely szoros kapcsolatban áll az irodalommal. Magyar-francia-filozófiai szakra iratkoztam a szegedi egyetem bölcsészeti karán. Fölvettem heti 52 órát és 20 órából kollokváltam kitűnően. Napokat ettem, verseim honoráriumából fizettem lakásomat. Nagyon büszkévé tett, hogy Dézsi Lajos professzorom önálló kutatásra érdemesnek nyilvánított. De minden kedvemet elszegte az, hogy Horger Antal professzor, kinél magyar nyelvészetből kellett volna vizsgáznom, magához hívatott s két tanú előtt - ma is tudom a nevüket, ők már tanárok - kijelentette, hogy belőlem, míg ő megvan, soha nem lesz középiskolai tanár, mert „olyan emberre - úgymond - ki ilyen verseket ír” s ezzel elém tárta a Szeged c. lap egyik példányát, „nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. Sokszor emlegetik a sors iróniáját s itt valóban arról van szó: ez a versem, Tiszta szívvel a címe, igen nevezetessé vált, hét cikket írtak róla, Hatvany Lajos az egész háború utáni nemzedék dokumentumának nyilvánította nem egy ízben „a kései korok számára”, Ignotus pedig „lelkében dédelgette, simogatta, dünnyögte és mormolgatta” ezt a „gyönyörűszép” verset, ahogy a Nyugatba írta róla és ezt a verset tette Ars poeticájában az új költészet mintadarabjává.
A következő évben - húsz éves voltam ekkor - Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam. Lábán Antal igazgató, mikor tudomást szerzett rólam, ezt megszüntette, ebédet adott a Collegium Hungaricumban s tanítványokhoz juttatott: Hajdu Zoltánnak, az Angol-Osztrák Bank vezérigazgatójának két fiát tanítottam. Bécsből - egy szörnyű nyomortanyáról, ahol négy hónapig lepedőm sem volt - egyenesen a Hatvany Kastélyba kerültem vendégnek, Hatvanba, majd a ház asszonya, Hirsch Albertné ellátott útiköltséggel és a nyár végeztével Párizsba utaztam. Itt beiratkoztam a Sorbonnera. A nyarat a délfranciaországi tengerparton töltöttem egy halászfaluban.
Ezután Pestre jöttem. Két szemesztert hallgattam a pesti egyetemen. Tanári vizsgát mégsem tettem, mert - Horger Antal fenyegetésére gondolva - azt hittem, úgysem kapnék állást. Majd a Külkereskedelmi Intézet magyar-francia levelezőnek alkalmazott, megalakulásakor, - referenciával azt hiszem szívesen szolgál Kóródi Sándor úr, volt vezérigazgatóm. Ekkor azonban olyan váratlan csapások értek, hogy bármennyit edzett az élet, nem bírtam ki - az OTI előbb szanatóriumba, majd táppénzállományba utalt neuraszténia gravisszal. Hivatalomtól megváltam, beláttam, hogy nem lehetek tehertétel egy fiatal intézmény nyakán. Ezóta írásaimból élek. Szerkesztője vagyok a SZÉP SZÓ c. irodalmi és kritikai lapnak. Magyar anyanyelvemen kívül írok és olvasok franciául és németül, levelezek magyarul és franciául, perfekt gépíró vagyok. Tudtam gyorsírni is, - egy havi gyakorlattal ezt a tudásomat fölfrissíthetem. Értek a sajtó nyomdatechnikájához, tudok szabatosan fogalmazni. Becsületesnek tartom magam, azt hiszem, hogy fölfogásom gyors és hogy munkában szívós vagyok.
(1937)
Heart: Ha Majd Megőszülünk Mi Ketten Együtt Kettesben
ma még gyorsan járunk,
ma még nem számoljuk a lépteinket,
nem figyeljük, hány ősz hajszál
bújik meg a hajunk között,
és nem gondolunk arra,
hogy egyszer majd
a tegnap lesz a legközelebbi otthonunk.
Ma még azt hisszük,
rengeteg időnk van.
És talán igaz is.
Talán az idő nem fogy,
csak átalakul.
Először percekben mérjük,
aztán években,
később emlékekben.
Emlékszel arra a napra,
amikor még alig tudtuk,
mit jelent majd egymásnak
a másik?
Csak néztük egymást,
talán félénken,
talán kíváncsian,
és egyikünk sem sejtette,
hogy egyszer majd
egy egész életnyi emlék
fér el egyetlen pillantásban.
Azóta annyi minden történt.
Voltak reggelek,
amikor könnyű volt szeretni.
És voltak esték,
amikor nehéz volt megérteni egymást.
Voltak szavak,
amelyeket jobb lett volna kimondani,
és voltak szavak,
amelyeket jobb volt csendben hagyni.
Volt nevetésünk,
amely betöltötte a szobát.
Volt sírásunk,
amelyet csak mi értettünk.
Volt harag,
ami rövidnek tűnt akkor,
de hosszúnak az éjszaka.
És volt bocsánat,
amely újra kinyitotta
az ajtót kettőnk között.
Mert talán nem az a szeretet,
hogy soha nem bántjuk egymást.
Hanem az,
hogy amikor megtörténik,
nem fordulunk el végleg.
Visszanézünk.
Megérintjük egymás kezét.
És azt mondjuk:
próbáljuk meg újra.
Kedvesem, egyszer majd
ráncos lesz a homlokunk.
A szemünk sarkában
apró utak rajzolódnak ki,
amelyeket az élet
lassan és türelmesen
vés belénk.
És én szeretni fogom ezeket az utakat.
Mert tudni fogom,
honnan indultak.
Ismerni fogom
a mögöttük rejlő nevetéseket,
a könnyeket,
a hosszú éjszakákat,
a boldog reggeleket.
Minden ráncod
egy történet lesz.
És én szeretném
mindet elolvasni.
Talán egyszer
már nehezebben hallunk.
Talán többször kérdezzük majd:
Mit mondtál?
És talán nevetünk rajta.
Talán lassabban kelünk fel
a székből.
Talán tovább tart
egy rövid séta.
De én nem fogok sietni.
Megvárlak.
Ahogy te is megvártál
annyi másik napon.
Nem lesz fontos,
hogy mikor érünk haza.
Csak az számít majd,
hogy együtt indulunk el.
És együtt érkezünk meg.
Emlékezni fogok a fiatal arcodra.
Arra, ahogy nevettél.
Arra, ahogy rám néztél,
amikor még minden előttünk volt.
Emlékezni fogok az első érintésre.
Az első ölelésre.
Azokra az órákra,
amikor még azt hittük,
hogy a boldogság
valami hatalmas dolog.
Aztán rájöttünk,
hogy néha csak annyi:
te ott ülsz mellettem.
Én pedig tudom,
hogy nem vagyok egyedül.
Talán ez volt
a legnagyobb ajándékunk.
Nem a nagy utazások.
Nem a fényképek.
Nem a különleges ünnepek.
Hanem a hétköznapok.
A közös reggelek.
A bevásárlás.
A fáradt hazatérés.
A kérdés:
Hogy telt a napod?
A válasz:
Most már jobb,
hogy itthon vagyok.
Ezekből épült fel
az életünk.
Apró dolgokból.
Szinte észrevétlenül.
Mint amikor a hópelyhek
lassan betakarják a tájat.
Egyik emlék a másikra hullott.
És egyszer csak
egy egész élet lett belőlük.
Kedvesem,
ha egyszer majd
a múltat többet nézzük,
mint a jövőt,
ne félj.
Én nem fogok szomorkodni
az elmúló évek miatt.
Hálás leszek értük.
Mert minden év,
amit megöregedtünk,
egy év volt,
amit egymással kaptunk.
Az idő nem csak elvett.
Adott is.
Adott nekünk
találkozásokat,
érintéseket,
beszélgetéseket,
megbocsátásokat,
újrakezdéseket.
Adott egy közös történetet.
A mi történetünket.
És ha egyszer
már csak néhány oldal marad belőle,
én nem az utolsó lapot fogom nézni.
Hanem az egészet.
Az első soroktól.
Minden hibával.
Minden örömmel.
Minden könnyel.
Minden mosollyal.
Mert így volt teljes.
Így volt a miénk.
Talán lesznek emlékek,
amelyek lassan elhalványulnak.
Egy hely neve.
Egy pontos dátum.
Egy régi beszélgetés.
Talán egyszer már
nem tudjuk felidézni,
miről beszéltünk azon az estén.
De azt tudni fogjuk,
hogy boldogok voltunk.
És talán ez elég.
Mert az érzések
néha tovább élnek,
mint a történetek.
Elfelejthetjük,
mit mondtunk.
De nem felejtjük el,
mit éreztünk.
Nem emlékszünk minden ölelésre.
De emlékszik rá a lelkünk.
Nem tudjuk felsorolni
az összes közös napot.
De ott vannak bennünk.
Csendesen.
Mélyen.
Kitörölhetetlenül.
Ha egyszer majd
megfogom az öreg kezed,
talán ugyanazt érzem,
mint azon a régi napon.
Azt a különös bizonyosságot:
jó helyen vagyok.
Melletted.
És ha akkor
már nem tudunk olyan sokáig sétálni,
majd leülünk egy padra.
Nézzük a fákat.
Hallgatjuk a madarakat.
Figyeljük, ahogy a világ
nélkülünk is továbbhalad.
És talán egyikünk sem mond semmit.
Mert lesznek pillanatok,
amikor a csend
többet mond minden szónál.
Én csak rád nézek majd.
Te rám nézel.
És a szemünkben
ott lesz minden.
Az első találkozás.
A sok év.
A sok nevetés.
A könnyek.
A megbocsátás.
A várakozás.
A közös otthon.
A közös álmok.
És minden olyan pillanat,
amelyről akkor még nem tudtuk,
hogy egyszer emlék lesz.
Kedvesem,
nem tudom,
hány évünk van még.
Nem tudom,
hány tavasz vár ránk.
Hány nyár.
Hány ősz.
Hány tél.
De nem is akarom megszámolni.
Nem akarom az életet
órákra és napokra bontani.
Csak élni szeretném.
Veled.
Amíg lehet.
Szeretném még hallani a hangod
sok-sok reggelen.
Szeretném még látni,
ahogy álmosan rám mosolyogsz.
Szeretném még megkérdezni:
Mire gondolsz?
És szeretném még sokszor hallani:
Semmire.
Csak rád nézek.
Ha majd megöregszünk,
talán nem leszünk olyanok,
mint régen.
De talán nem is kell.
Mert nem a régi önmagunkat
kell visszahozni.
Hanem azt kell szeretni,
akivé együtt váltunk.
Két ember,
akit az idő megérintett.
Két ember,
akit az élet néha megtört,
máskor pedig felemelt.
Két ember,
akik megtanulták,
hogy a szeretet nem mindig hangos.
Néha csak marad.
Marad a nehéz napokon.
Marad a csendben.
Marad a félelemben.
Marad akkor is,
amikor már semmi sem olyan,
mint régen.
És talán ez
a szeretet legszebb formája:
maradni.
Kedvesem,
ha egyszer majd
nem a jövőről beszélünk,
hanem a múltról,
én nem fogok félni.
Mert ha a múltba nézek,
téged látlak.
És ha a jelenbe nézek,
téged látlak.
Talán ezért nem számít annyira
az idő.
Mert minden évvel
egyre mélyebbre kerülsz bennem.
És lehet, hogy egyszer
a hajunk fehér lesz,
a kezünk remeg,
a lépteink lassúak,
de ha megfogod a kezem,
én tudni fogom:
ugyanaz a kéz.
Ugyanaz a szeretet.
Ugyanaz a két ember.
Csak több emlékkel.
Több történettel.
Több csenddel.
Több hálával.
És talán,
amikor már nagyon közel lesz
az életünk alkonyata,
nem azt fogom kérdezni:
Miért múlt el ilyen gyorsan?
Hanem azt:
Hogyan lehetett
ilyen gyönyörű?
És rád nézek majd.
Te pedig talán rám mosolyogsz.
És abban a mosolyban
ott lesz minden válasz.
Mert voltunk.
Szerettünk.
Emlékeztünk.
Megbocsátottunk.
Nevettünk.
Sírtunk.
Együtt öregedtünk.
És végig,
minden változás ellenére,
egymás mellett maradtunk.
Ez lesz a mi örökségünk.
Nem az, hogy fiatalok maradtunk. Hanem az,
hogy a múló időben is
megőriztük egymást.
..........
Heart
Heart vagyok.
Nem név ez, csak egy belső hang formája.
Nem cím, inkább visszhang.
Nem vagyok ott a könyvborítón, de ott vagyok a sorok közti csendben.
A szavak mögötti szándékban.
A hiányban, ahol valaki olvasni kezd.
Azt írom, amit nem lehet kimondani.
Amit nem kérdezett senki, mégis válaszként érkezik.
Szabad versek. Törött ritmusok.
A szív nem beszél prózában.
Nem az számít, ki vagyok, hanem az, mit érzel, amikor olvasol.
Ez vagyok én – Heart.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)