Milyen jó lenne
mindig jónak lenni.
Mindenkire felszabadult
mosollyal nézni.
Önfeledt örömmel
játszani, élni.
Milyen jó lenne a jót
meglátni mindenben.
2026. augusztus 31., hétfő
Bazsó Éva Andrea: Isten könnyei
Ha esik az eső, sír az ég
Isten hullajtja értünk könnyeit.
Hunyd le szemed, a szeretet
átölel - suttogják a fák
s minden levél.
A mindenséget érezd a pillanatban
összesűrűsödve egy esőcseppben
a patakban, zúgó folyóban mely
végül a tengerbe ér -
Hunyd le szemed, a szeretet átölel
hisz, minden újjászületik
és egyben véget ér.
Prókai Árpád: Csodalátás
„Akkor feddeni kezdte azokat a városokat, amelyekben a legtöbb csodája
történt, mert nem tértek meg:”
(Mt 11:20)
Ne várd meg a szemrehányás, az ítélet napját! Sok dologban szerencsés voltál? Szabadultál már ki veszedelemből? Ne gondold, hogy véletlenül történt. Láttad már az Úr csodáját? Vagy nem érdekel? Vedd észre, hogy így nem mehet tovább. Jó látni és elfogadni a sok jót, és közben semmit nem teszek, akkor haszontalan vagyok, mint egy rossz gyerek, aki szüleitől minden jót elvár, elfogad, és mindent természetesnek vesz, azt gondolva, hogy rá semmi felelősség, semmi viszonzás nem tartozik. Kötelessége az apámnak, hogy eltartson, az anyámnak, hogy gondozzon. Igaz, van eszem, hogy tanuljak, kezem, hogy segítsek, de mit törjem magam. Csinálják csak ők! Az ilyen emberből mi lesz? Semmi. Maga alatt vágja a fát. Hát, aki meg nem tér? Elkárhozik. Ha elkésel, nincs többé szabadulás.
Vizsgáld meg az Ige fényénél, megtértél-e minden rosszból? Van-e olyan terület életedben, ahol te magad irányítasz, te magad gazdálkodsz? „Nélkülem semmit sem tudtok cselekedni.” (Jn 15:5) – mondja Jézus. Ha nélküle cselekszel, az az Úr előtt semmi. Ami előtte semmi, az károdra van. Gátol téged az örömben, a békességben és a szeretetben. Ez a gát úgy megnövekedhet lassacskán, hogy csak akkor veszed észre, amikor kívül maradtál a kegyelem ajtaján. Ne gondold, hogyha látod a csodákat, minden rendben van. Ha van megtérni való, átadni való benned, ne nézd a kicsiségét, tedd le. Ne várd meg, hogy az Úr megalázzon! Mond el, mint a kisgyermek a szüleinek: Uram, ezt a rosszat tettem, ez a rossz van bennem, kérlek, bocsáss meg, szabadíts fel annak gyökerétől is, hogy máskor ne legyek képes ilyet szólni, ilyet tenni. Az Úrnál a szabadítás! Akarj nevelődni, szelídülni a Gazda kertjében! Ne csak kívülről szemléljed a csodákat, hanem légy részese Isten gazdagságának!
Forrás: Napi Ige és gondolat
2026. augusztus 30., vasárnap
Czipri Éva: A vak
(ARS POETICA)
Sovány kövön vak koldus ült
tán cincogott tán hegedült
kalapjába garas potyog
mégis eget ragyogtatott
Jónás Tamás: Anyu, utoljára
%20(1).jpg)
Ne lepődjön meg, anyám, hogy magázom.
Nem tudom, anyám-e még azon a másik világon.
Tudom, hogy mindent lezárni csak nagyon kevesen,
de azért gyötör, hogy nem tudtunk mindent mi sem.
Talán emlékszik rá, amikor tavaly megfogtam a kezét,
maga fázott, nyár volt, nekem meg nem ment a beszéd.
Féltem, hogy valami sutaságot mondok.
A halottak is ilyen szégyenlős bolondok?
A kezét, amikor megcsókoltam, féltem,
mert valami rémületet láttam utána a szemében.
Ha nem kezdett volna el akkor sírni, lehet,
hogy meg is szólalok, s ma kevésbé szenvedek.
Elegáns ez a hallgatás. Nevetséges a beszéd.
Tudja, nem tudom elfelejteni a fehér pulóverét.
Nem állt jól magán. Már szinte semmilyen ruhadarab.
Az arcát elfelejthetem, de az a pulóver megmarad.
Elnézést, anyám, hogy így el-elkalandozok.
Szégyenletes nekem, mint a halála, az ok.
Most már nem maga miatt mondom, de hát
engem még itthagyott küzdeni: szerettem magát.
S hogy Egy volt (akik olyan kevesen): anyám.
Még a magáé vagyok. És maga már nem az enyém.
Michelangelo: Évekkel rakva
Évekkel rakva, bűnnel teljesen,
rossz szokásokba gyökerezve mélyen,
itt vagyok mindkét halál közelében,
s szívem most is méreggel etetem.
Nincs erőm, hogy szokásom, életem,
vágyam, sorsom önként jobbra cseréljem,
ha égi oltalmad nem lesz vezérem,
s nem lesz zabola tévelygésemen.
Uram, nem elég, hogy hívsz, s hogy sietnék
hozzád, csak mert lelkem – nem mint elébb:
semmiből – újrateremted az égben.
Mielőtt halandó terhem elvennéd,
rövidítsd meg utam meredekét,
s tedd tisztává, biztossá visszatértem.
Rónay György fordítása
Trausch Liza: A szeretet üdvözít
"Az idvesség a mi Istenünké, aki a királyi székben ül, és a Bárányé!"
Jelenések 7,10
Péter apostol így mondja: "Elérvén hitetek célját, a lélek üdvösségét"
1Pét 1,9
Az üdvösség nem kívül van, belül. Mi kívül keressük; ha nagy leszek, ha gyerekeim lesznek, ha nyugdíjas leszek, ha sok pénzem volna. A lélek üdvössége, a belső boldogság, belül van. A boldogság a belső tisztaság. Jó olvasni az Igét: "Ezek azok, akik ... megfehérítették ruháikat a Bárány vérében." Senki nem mehet be úgy az üdvösségbe, hogy ez ne történjen meg vele. Ebben az országban csak boldogok lesznek. Belülről tiszták. Adatott-e már neked fehér ruha? Egyetlen Valaki járt ezen a földön utolsó leheletéig fénylő fehérben. Egy folt nem volt ezen a ruhán, ezen az életen, ezen a Lelken. Látjátok, ezt az ő fénylő, fehér ruháját levetette. A Gecsemánéban vetkőzik Jézus, mert magára veszi a bűnt. A keserű pohárra, amelyben a világ bűne van, azt mondja Isten: Idd meg! - Uram, ha lehetséges, csak ezt ne! És nem volt lehetséges. A te meg az én piszkos ruhámat vette föl. Jézus azért verejtékezett vért, mert õ volt az egyetlen ember, aki tudta, mit jelent a szent Isten előtt piszkos ruhában állni. Nem ember sebezte meg Jézust, hanem az a kín, hogy bűnösen kell Isten elé állnia. Mindez azért történt, hogy a kereszt alatt levethesd saját bűnös életedet, és természeted átcserélhesd az Övére. Ez a föld az összes kincsével felülről nézve csak egy nagy nyomorúság. Isten felkínálja neked ma az üdvösséget. Egyetlen kérdés van a Bibliában, amire senki nem tud válaszolni: "Mi módon menekedünk meg mi, hogyha nem törődünk ily nagy üdvösséggel?" (Zsid 2,3). Akinek az ingyenkegyelem nem kell, nem menekül meg.
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
Pierre Corneille: Szólj, szólj hozzám, Uram
„Szólj, szólj hozzám, Uram, mert szolgád hallja szódat!”
Így mondom, mert magam rég annak érezem.
Hadd járjak utadon, hadd várjam égi jódat
Hű szívvel szüntelen, hű szívvel szüntelen.
Adj Lelkedből erőt, hogy értsem és szeressem
Elrendelt utamat s minden parancsodat.
Egy vágyat hagyj nekem: hogy halljam és kövessem
Szent igazságodat, szent igazságodat.
Nincs oly tudós sehol, ki megtanít utadra,
A bölcs nem fejti meg törvényedet sosem;
Te fejted meg nekünk, te, hű szíveknek Atyja,
Kinek szavát lesem, kinek szavát lesem.
Te nagy csodáidról bár fennszóval beszélnek
És fennen hirdetik felséges rendedet,
Ha nem te szólsz, Uram, a szó fülig ha érhet,
De szívig nem mehet, de szívig nem mehet.
Szólj, szólj, én Istenem! – szól hangodból a jóság,
A lelkem megfeszül s a hallásban segít,
És szódban meglelem az örökkévalóság
Jó édességeit, jó édességeit.
Szólj, és csitítsd a bút, mert bú és kín gyötörnek,
Szólj, hogy legyen szavad ír s gyógyító erő;
Szólj, dicsőséged úgy még szebben tündökölhet,
És mindörökre nő, és mindörökre nő.
Áprily Lajos fordítása
2026. augusztus 28., péntek
Haász János: Véletlenül
Véletlenül megtudtam, hogy
Petra nagyon,
de nagyon-nagyon szereti
a véletleneket.
Saci mondta el, aki pedig
a kakaós csigát szereti
nagyon, de nagyon,
És nálam pont volt egy.
Jó cserét csináltunk.
Sacinak ízlett
a kakaós csiga,
Petra pedig
tényleg nagyon örült,
amikor másnap az edzése után
véletlenül összefutottunk
a sportcsarnok előtt.
Mert éppen arra jártam.
Akkor már úgy félórája,
fel és alá.
Ingrid Sjöstrand: Láttad már?
két fiú arcát
mikor biciklivel
gurulnak le a lejtőn?
Az első arcán ez van:
Nézzétek, mit tudok én!
A másik arcán:
Mama, segíts!
De nem nyúlhat a fékhez,
ha nem fékez az első...
Tótfalusi István fordítása
Siv Widerberg: Lecke
elviszem neki a leckét.
"Én hoztam el
a leckét"
mondom majd neki.
"Mert Magnus is beteg,
azért jöttem én
a leckével."
És odaadom Stefannak
a könyveket,
és megmutatom,
mit kell tanulni.
"Hát szia, Stefan"
mondom végül.
"Hát szia, Ingrid"
mondja ő.
Stefan nővére
nyitott ajtót,
és ő vitte be a könyveket.
Tótfalusi István fordítása
Ingrid Sjöstrand: Néha csontvázról álmodok
csak elindul felém,
jön közelebb, egyre közelebb.
Nem bírom tovább, visítok
és felébredek.
- Csak álom volt - mondja anya.
Mintha sokat segítene,
hogy a szörnyűség itt belül van
és nem ott kívül.
Tótfalusi István fordítása
Fecske Csaba: A mumus
azért olyan félelmetes
mert ha valahol volna
mondjuk az ágy alatt vagy a szekrényben
láthatnád hogy nem is olyan ijesztő
vagy ha mégis elfuthatnál előle
mert ha bátor nem is vagy
gyors az igen
2026. augusztus 23., vasárnap
Sztrilich Ágnes: valahol Galileában
poros
cserepes lábához
zsálya simult
fáradt vállára
pacsirta szállt
árnyat a fügefa
lombsátora
enyhet gyümölcse
kínált
szívéből pedig
feltört a hála:
„Áldalak, Atyám!”
Sztrilich Ágnes: megszületett
nyögtek a fenyvesek
sírtak a fellegek
a sötétség reszketett
míg a Fény
megszületett –
Sztrilich Ágnes: „Nemde az ács Fia?”
izzadt nap
után
vízért ment
a kútra
Anyja helyett –
korsójával
mélyre merített
és Élő Vizet
ígért a
Benne hívőknek –
Wass Albert: Fenyő a hegytetőn
úgy rendelte :
a tetőre kiállj !
se fagyban, se szélben
meg ne retirálj !
Verjen a vihar !
Sorvadj el a napban.
De soha se mással :
de mindig magadban !
Aki odatette,
azért tette oda,
mert nagyon szerette.
Vad vihar - kezével
verte, ostorozta,
hogy azt a pogány lelkét,
azt a dacos lelkét
hófehérre mossa.
(Szentgothárd, 1928)
Wass Albert: Mikor a bujdosó az Istennel beszél
miképpen osztogatod ezután,
hogy mindenkinek bár maréknyi jusson.
Annyit tudok csak: esztendeje immár,
hogy végigdúlt a vihar otthonunkon.
Tudnod kell Uram, hisz mindent tudó vagy:
nem akartunk mi semmi mást, csak élni.
Szántani, vetni és remélni
Szántani, vetni és remélni
jó munkáért vidám aratást.
Nem imádkoztunk sokat, az igaz.
De szerettük a világodat, Uram,
ahogy megadtad: gondokkal telítve,
búval és örömmel fűszerezve,
a tövisek között egy-egy virág...
szép volt Uram, jó volt a világ.
Szerettük a patakodat, mely zengve
selyempartok közt vígan szökdösött.
A szellőt, ahogy hegyeidről este
virágillattal megrakódva jött.
Hajnalodat, amikor bokrétásan
felkacagott az ablakunk alatt.
Szerettünk minden bokrot, fát, virágot,
pillangót, felhőt, madarat...!
Apánk kezét. Anyánk mosolyát.
Kisgyermekünk első kacaját.
A csókot, ahogy lányajkon kigyúlt.
A vágyat, mikor fellegekbe nyúlt,
Feléd, Uram, akár a jegenye!
Jövendőt kért! Békét és életet!
Mégis a balkezed mozdult elénk
s reánk bocsátottad a végzetet.
Most már igazán nem tudom: a sorsot
hogyan s miképpen rendezed.
De bujdosók könnyében s bánatában
nem lelheted Uram a kedvedet.
Uram, nekünk ez a föld idegen.
Az ég sem derít itt sugarat miránk.
Bajor erdőkön bujdosó magyarnak
bogáncsos úton nem terem virág.
Más itt a szél. Másként suhog az erdő.
Más nyelven szólnak a patakok.
Bozót tépi a bujdosó magyart,
kivert, hazátlan árva és zavart...
Uram, Te ezt így nem akarhatod!
Amerre járunk: köd lepi az erdőt.
Nyögnek a fák és tövisek sebeznek.
Bármerre indul céltalan nyomunk:
még az ösvény is átfordul keletnek.
Uram! Rendeld már, hogy hazamehessünk!
Mindegy hogyan és mindegy, milyen áron!
Nem akarunk örökké bujdokolni
ezen a zord, otthontalan világon!
Ha kell gyalog is, éhesen, vacogva,
tépett lélekkel és halálra váltan:
csak otthon legyünk egyszer a hazánkban!
Vert farkas mellé farkasnak beállunk,
vagy koldusnak a templom küszöbére,
rabnak, ha kell, testvér-rabok közé:
csak haza jussunk végre!
Hogy beszélhessünk magyarul a földhöz
s megértsük, amit zúgnak a szelek...!
Ha Sodoma láttán kővé változom:
Uram, én akkor is haza megyek!
Nincsen napodnak máshol melege.
Sehol sem olyanok a csillagok.
Ha százszor átkozott is az, aki magyar:
nem lehetek más, ha egyszer az vagyok...!
Add újra látnom apámat, anyámat,
vagy sírjukat bár, ha többet nem lehet...
Hadd roskadjak egy üszkös rom tövébe
eldobva végre a vándorbotot
s úgy súgjam megadással: Miatyánk...
sokat vétettem Ellened s nagyot...
de nézd:
megtörtént a Te akaratod.
Bajorerdő, 1945.
Trausch Liza: Elestél
"Így szól az Úr: Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?"
Jeremiás 8,4a
Elesni annak lehet, aki úton jár. Születéstől halálig mindnyájan rajta vagyunk az életúton. Nem tudjuk, mikor érünk a végállomásra. Nem korkérdés ez. Isten tudja, mennyi idő van még előttünk. Fejfákon két évszám között van egy kis kötőjel. Ennyi az élet! Mennyi szenvedés, fájdalom, könny, öröm és remény van ebben a kis vonásban. Isten húzza ezt a vonást. Nem tudjuk - meddig. Az Úr számol azzal, hogy elesünk. Nem testi esésről van szó. A Biblia lelki könyv! Az elesés annyit jelent, hogy vétkeztem. Isten parancsát megszegtem. Mindennap elesik az ember, kicsi és nagyobb dolgokban. Az Ige azt kérdezi: "Úgy esnek-é el, hogy fel nem kelhetnek?" Az esés mindig fájdalommal jár. Következménye van. A lelki esés a lelkiismeretedben fáj. Csak egy mondatot mondok, és már megtörtént belül a lelki sérülés. Lehet, hogy egyszer már boldogan jártál az Úr útján, de elestél, és nem tudsz fölkelni. Lehet évekig, évtizedekig fekve maradni. Nem az a bajod, hogy valami történt az életedben, és azóta nem megy tovább a hívő életed? Nem tudsz visszatalálni az Úr útjára, és nem tudsz rajta újra járni. Az embernek nagyon sokszor segítségre van szüksége. Kérj olyan valakit, akinek biztos talaj van a lába alatt, olyat, aki a kősziklán áll, hogy segítsen talpra állni. Nagyon sokszor azért maradunk fekve, mert nem akarunk segítséget kérni. Egyik legnagyobb bajunk a büszkeség. Inkább tehetetlenül fekve maradok, mint hogy elmondjam és világosságra hozzam, hogy milyen bűnben buktam el. Kérj segítséget, most még lehet!
Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.
2026. augusztus 21., péntek
Ágai Ágnes: Levél Y-nak
Szeretlek.
Csak így, ilyen köznapian
ilyen egyszerűen, ha úgy tetszik semmitmondóan
hisz a legtöbb levélben így írják: szeretettel,
és ez nem súlyosabb, mint a kérdés:
mi újság, hogy vagy és effélék.
Pedig milyen kevés ember iránt vagyunk szeretettel,
mennyi közöny, rosszallás, idegenség,
gyanakvás, harag, meg nem értés,
mennyi odvas, rossz indulat fűz bennünket egymáshoz
kis és nagy közösségünk zárt rendszerében.
Milyen kevesen figyelnek szavainkra,
ha azt mondjuk: elvtársam, kedves barátom,
egyetlen szerelmem? mikor mit ír elő konvenciónk,
miközben szavaink tartalma rég kihullott,
és ezt nem kéri tőlünk senki számon,
hisz megszoktuk: őszinte részvétem, szívből gratulálok,
és a szeretlek, ha egyáltalán kiejtjük,
nem több közhely szavaink egyikénél,
ami kéznél van, mint a papír zsebkendő, vagy a golyóstoll.
De hát én szeretlek, salakmentesen, forrástisztán,
őrzöm hangod emlékezetem kazettájában,
és őrzi a testem kezed simítását,
őrzi pulzusom felgyorsult ritmusa
a visszapergetett filmszalagon
az egyszerit, a megismételhetetlent,
az egymásra talált test ünnepét,
az egymást dajkáló lélek hétköznapjait.
Szeretlek,
és folytathatnám: szeretlek, mint...
és bizonyára jutna eszembe még friss hasonlat,
jól hangzó, kevéssé kopott,
de így mondom pőrén, dísztelen,
vedd vallomásnak vagy tényközlésnek,
akár messze vagy
akár a szomszéd szobában,
akármi volt, van vagy lesz velünk,
igémet hirdetem, vállalom, vissza nem vonom:
Szeretlek!
Kovács András: Kicsi ajándék
Ránk rakódik a hétköznapok
piszkos, fáradt korma,
lelkünk ablakait belepi a por,
kincset érő a mélységekből
előbányászott mosoly.
Farkas István: Adj erőt
Kicsit mosolyogj rám,
ha találkozunk.
Gyengéden érintsd meg
karom, s válts velem
néhány röpke szót.
Így adj erőt nekem
Nélküled élni életem.
Kassák Lajos: Szerelem és játék
Ha látlak, megáll szívverésem,
félek, hogy a szívedet elérem.
Rózsatőt ültetek ablakod alá,
s ha jönnek a hajnali szelek,
leválik rólad álmod gyönge héja.
Két nagy szemeddel láthatod,
a rózsa szirma, a hajnal is
én vagyok.
József Attila: Sas
száll le a zengő mennybolt
szikláira. E szárnyas
a semmiből jött, nem volt.
A mindenséget falja
csilló azuri csőre.
Vaskarma tépi, marja
a meleg húst belőle.
S a fogoly világ hullat
könnyes üvegszemekkel
vércseppes pihetollat.
Ez a pirosló reggel.
E madár könnyü röpte
a létet elragadta.
Nincs magasság fölötte
és nincs mélység alatta.
Az egyik szárnya lelkem,
a másik szárnya Flóra.
Én őt váltom és engem
ő vált igy uj valóra.
1937. jún.
József Attila: Én nem tudtam
Én úgy hallgattam mindig, mint mesét
a bűnről szóló tanitást. Utána
nevettem is - mily ostoba beszéd!
Bűnről fecseg, ki cselekedni gyáva!
Én nem tudtam, hogy annyi szörnyüség
barlangja szivem. Azt hittem, mamája
ringatja úgy elalvó gyermekét,
ahogy dobogva álmait kinálja.
Most már tudom. E rebbentő igazság
nagy fényében az eredendő gazság
szivemben, mint ravatal, feketül.
S ha én nem szólnék, kinyögné a szájam:
bár lennétek ily bűnösök mindnyájan,
hogy ne maradjak egész egyedül.
1935. aug. 7.
Lakatos István: Fohász
mindennapi mosolyod add meg nékem.
Gyengéd karod fejem alól ne vedd el,
engedj minden napon Tebenned élnem.
Ki vagy a Jóság, Szépség és Szelídség,
bocsásd meg, hogy ily módfelett szeretlek.
Higgyem, ha nem hiszek is, van segítség,
míg pillantását látom két szemednek.
Életem elhalkul. Tarts meg, miképpen
eddig is, azonképpen holtomiglan.
Mi haszna volna Nálad nélkül élnem?
Amitől tartottunk, már – íme – itt van:
Körülkerített bennünket a romlás,
a pokol zászlait látom lobogni.
Ki tudnál lenni értem a Lemondás,
ne láss kétségbeesetten zokogni!
Istenölő ködben, selejtes álmok
hálóiban, lélekegyedül, íme:
Innét kiáltok,
gőg s alázat közt keresztre feszítve,
leverve, összetörve, megcsalatva,
de bár félig megölve, mégis készen
századszor, ezredszer is ama harcra,
mely végül győzelmem záloga lészen –
Itt szólítlak, hogy tartsd ébren reményed,
Tebenned bíztam eleitől fogva,
hiszen míg – bár hunyt szemmel – látlak Téged,
a reményt látom előttem lobogva,
ezt a lehetetlen-szép, földöntúli,
eszelős álmot mindnyájunk szivében,
mely nem tud, noha oltanád, kihunyni
most sem, e néma, hályogszürke télben –
Szeress engem, de ne azért, hogy zsarnok
sorsomtól enyhüljek s alélva leljek
egy különben szép keblen perc kalandot,
koldus kegyelmet:
Szeress! hogy míg a gyötrelemben mások
szemük eltakarják reménytelen,
én ébren maradjak és látva-lássak…
Kezeidbe ajánlom életem.
Aranyosi Ervin: Gólyabúcsú
indulásra készen.
Szemünk végigjáratjuk még
ezen a vidéken.
Hosszú útra indulunk és
lassan nekivágunk.
Ez a sorsunk – költözni kell –
ilyen a világunk.
Ám ez itt a szülőföldünk,
nem hagyjuk el végleg.
A tél után, meglátod,
a gólyák visszatérnek!
Visszahúzza a szívünket
e gyönyörű ország,
csak a tél nem nekünk való,
a fagyos valóság.
Ám, ha beköszönt a tavasz,
újra visszatérünk,
visszavár a szeretett táj,
hazánk és a fészkünk!
2026. augusztus 19., szerda
Heltai Jenő: Mert dalaimnak…
Mely túlnyomónak mondható,
– Minek tagadjam gyöngeségem –
Kegyedhez írtam, kis Kató.
És dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható,
Kegyednek semmiképp se tetszett,
Sőt visszatetszett, kis Kató.
Igaz, hogy önt tegezni mertem,
Ami botránynak mondható,
Mert önt csupán magáznom illik
Vagy kegyedeznem, kis Kató:
De dalaimnak azt a részét,
Mely túlnyomónak mondható,
Mégis szívemből szívhez írtam,
Az ön szívéhez, kis Kató.
Hogy ön hideg maradt s kegyetlen,
Már ez malőrnek mondható,
Ha bánatomban meghalok most,
Magára vessen, kis Kató.
Magára vessen, ha belőlem
Más nem marad meg, kis Kató,
Mint dalaimnak az a része,
Mely túlnyomónak mondható.
Ben Johnson: Lusta báj (1573-1637)
mint ünnepélyre érkezők.
Rizspor felhőz s jó illatok,
de tudd meg, Hölgyem, bárha sok
fogásod szinte rejtelem,
mindez nem illő, szertelen.
Oly arcra várj, oly szemre less,
mely egyszerű, s azért kecses.
Lágy, lenge fürt, bő öltözet:
e lusta báj százszorta szebb,
mint ravasz piperéd, hiszen
az szemre hat csak, szívre nem.
Szemlér Ferenc fordítása
Szabó Lőrinc: Cila
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova - szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, a fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl
- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...
Karinthy Frigyes: Pitypang
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mit kapkodok?! - mindegyre kérded
Hol bosszús-hangosan, hol fejcsóválva, némán -
Virág
Mért nem szeliden símogatva
Ahogy szokás, ahogy mások teszik
Miért kapkodva, csillogó szemekkel
És mért nevetek hozzá - szemtelenség!
Ilyen csunyán, fülsértő - élesen!
Eh, rögtön itthagysz, vagy kezemreütsz!
Pitypang, ne hagyj itt Inkább megmondom
Megmondom - várj, füledbe súgom,
Hajtsd félre azt a tincset.
Kezed felé
Kezed, hajad felé
Kezed, hajad, szemed felé
Kezed, hajad, szemed, szoknyád felé
Mi kapkod így - hát mégse jut eszedbe?
Mi kapkod így - még mindig nem tudod?
Pedig ily bosszús arccal
Próbálod elhárítani akkor is
Hajad, szemed, szoknyád lefogva.
Porzód felé
Porzód, bibéd felé
Porzód, bibéd, szárad felé
Porzód, bibéd, szárad, szírmod felé
Mi kapkod így, pitypang? - A szél!
A szél, a szél, a szemtelen bolond szél
Vígan visítva-bosszuságodon.
Pitypang, mi lesz?
Ez még csak a szellő
Ez még csak kapkod és fütyörész
De én még nem is beszéltem neked a családomról
Hallod-e, hé!
Füttyös Zivatar Úr volt az apám - anyám az a híres arkanzaszi Tájfun
Tölcséres vihar a sógorom -
Pitypangpehely, kavarogtál-e már ziláltan - alélva
Felhőbefuró forgószél tetején?
Jobb lesz, ha nem ütsz a kezemre.
Ady Endre: A perc-emberkék után
Otthon bolondját járja a világ,
Majmos, zavaros, perces, hittelen,
Nagy, súlyos álmok kiterítve lenn,
Fenn zűrös, olcsó, kis komédiák.
Magyar Bábelnek ostoba kora,
Ments, Atyaisten, hogy benne legyek:
Engemet kötnek égbeli jegyek
S el kell hogy jöjjön nászaink sora.
Most perc-emberkék dáridója tart,
De épitésre készen a kövünk,
Nagyot végezni mégis mi jövünk,
Nagyot és szépet, emberit s magyart.
Robogok honról rejtett vonaton,
Ebek hazája ma, nem az enyém
S ha marad csak egy hivőm, szent legény,
Még a holttestem is ellopatom.
Ez a ricsaj majd dallá simul át,
Addig halottan avagy éberen
Pihenjen a szent láz s az értelem,
Míg eltünnek a mai figurák.
Magyar leszek majd, hogyha akarom,
Ha nem sutáké lesz itt a világ
S fölcsap minden szent és igazi láng
Rejtekből avagy ravatalon.
2026. augusztus 16., vasárnap
Boda Magdolna: (téged is, magamat is) okozatok
ahogy megörülsz nekem, mikor megörülsz nekem,
ahogy fogod a derekam, amikor fogod a derekam,
ahogy a madarakról beszélsz, amikor a madarakról beszélsz,
ahogy fogod a kezem, mikor fogod a kezem…
szép kis pokol ez,
ahol a főszereplő én vagyok:
nekem örülsz
az én derekamon a kezed
nekem beszélsz,
az én kezem fogod,
én mégis téged szeretlek
mindezért,
- micsoda hülyeség, -
magam miatt.
Nevetséges,
de legfőként igazságtalan,
ha
magam miatt
téged szeretlek.
Mostantól másként lesz ,
mostantól mindig örülök neked,
derekadra fonom karom és ott is hagyom,
és madarakról beszélek, ha úgy akarod,
és fogom a kezed, ha foghatom,
és téged és magamat is szeretem majd miattad.
Ágai Ágnes: Állókép
Szép sörényüket bemártják a folyóba,
és nézik a rezgő tükörképet,
miközben szemüket csípi a hab.
Ott állunk a parton,
gyökereink összefonódnak,
lombjaink szétterülnek.
Erős sodrása van a múltnak,
a hordaléka ránk rakódik.
Haász János: Elvinni minden fontosat
Ma hamarabb eljöhettünk az iskolából,
holnap már nem is kell menni.
Mégsem örültem neki.
Bogit olyan sokáig öleltem,
hogy elzsibbadt bele a szívem.
A táskámból mindent kipakolt anya,
füzet se kell, tankönyv se kell,
nem kell abból többé semmi.
Azt mondta, csak az igazán fontos
dolgokat rakjam el.
És én elraktam.
Az utolsó fotót apáról,
aki most a hazánkat védi.
Meg azt gyűrűt, amit rám hagyott
a dédi.
Meg Nudli urat, a plüss egeret,
amit Bogi adott, hogy tudjam, szeret.
Anya nem értette meg, hogy
ezek az igazán fontos dolgok,
nem a cipő vagy a váltás ruha.
Mert azt bárhol kaphatok,
de ha a lelkemet itt hagynám,
azt nem kapnám vissza soha.
Haász János: Igazán félelmetes
A bátyám folyton ijesztget.
Hogy az ágyam alatt láthatatlan mumus él,
és egy éjjel elvisz a zsákjában.
A padlásról óriási pók
mászik nyolc szőrös lábával a számba.
A szekrényemben kínhalált halt szellem vár,
hogy bosszút álljon.
A parkettám pedig azért recseg, mert alatta
lidérceket kergetnek boszorkányok.
De anya szerint az igazi rémek emberek.
Nem az ágy alatt laknak, hanem a szomszédban.
Nincs varázserejük, csak sötét lelkük, tele gonoszsággal,
se hatalmas foguk, csak szájuk, az viszont
nagyobb sebet ejt, mint bármekkora agyar.
És nem is láthatatlanok, csak elrejtik valódi önmagukat.
Ahogy anya beszél az ő szörnyeiről, na, az igazán félelmetes.
Gulácsy Dániel: Vasárnapi üzenet
„ Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: »Mester, ki vétkezett? Ez vagy a szülei, hogy vakon született?« Jézus így válaszolt: »Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.”
János 9, 1–3
Időről időre találkozunk olyan emberekkel, akiknek az élete hasonló nyomorúságokkal van megterhelve, mint az igeszakaszban szereplő vak férfié. Amikor látjuk a betegséget, a nyomorúságot és a tehetetlenséget, egy-egy ilyen életről nekünk is könnyen eszünkbe juthat a kérdés, amelyet a tanítványok feltettek Jézusnak: Vajon ki a bűnös?! Ki a hibás ezért az állapotért?! Miért kell ebben a nyomorúságban élnie nap mint nap ennek az embernek?
A Jézus korabeli zsidó társadalomban elfogadott nézet volt az, hogy a betegség a bűn büntetése. Ha nem hallgatunk Istenre, és megszegjük a parancsolatait, akkor Isten betegséggel büntet meg bennünket. Épp ezért indul ki ebből a tanítványok érvelése is: Ki a vétkes? Ők el sem tudják képzelni azt, hogy Isten más célból is adhat ilyen nyomorúságot, próbatételt.
Jézus Krisztus válasza azonban egy másik oldalról világít rá ennek a szegény vak embernek a helyzetére: sem ő, sem szülei nem hibásak ezért az állapotért. Isten nem büntetésképpen adta ezt az állapotot. Sőt, ezen a nyomorult állapoton, ezen az elcsüggedt életen keresztül éppen az Ő szabadítása válik láthatóvá.
Most kicsit hozzuk közelebb magunkhoz a vak ember élethelyzetét. Bizony, bármelyikünkkel megtörténhet, hogy hasonló nyomorúságba, próbatételbe kerülünk. Mikor jön egy súlyos betegség, megtörténik egy baleset, vagy elveszítünk valakit, akit nagyon szeretünk. Talán az első kérdésünk ilyenkor: Miért történt meg ez velem? MIÉRT, Istenem? Elkezdünk bűnbakokat keresni magunkban, másokban, Istenben.
Szükséges az, hogy keresztyén emberként egy-egy próbatétel idején először azt a kérdést tegyem fel magamnak, hogy vajon nem tértem-e le az Isten útjáról? Nem hagytam-e el az engedelmesség ösvényét? Nem hódította-e meg talán észrevétlenül a szívemet valamilyen bűn? Bizony, sokszor van, hogy Isten valóban ezért ad egy próbatételt, hogy bűnbánatra és a bűn elhagyására indítson. Azonban épp ebből az igeszakaszból látszik, hogy amikor ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, akkor más szinten, mintegy más oldalról kell megvizsgálni a próbatételt. Jézus szavai szerint a nyomorúságban látszik meg legjobban Isten cselekvése. Istennek van célja, terve még a legsötétebb helyzetekben is. Ő még a legmélyebb veremből is ki tud szabadítani. Lehet, hogy bűnbakok keresése helyett azt kell megkérdeznem: Uram, mire akarsz megtanítani? Hogy akarsz megszabadítani? Mi célod van a próbatétellel? A MIÉRT helyett MI CÉLBÓL lesz az igazi kérdés!
Talán azt mondjuk magunkban, könnyű volt ennek a vak embernek, hisz Jézus azonnal meggyógyította. De gondoljunk bele, hány éven át, hány reggel kellett úgy kiülnie koldulni, hogy talán azt érezte: „ " "Semmi értelme az életemnek. Nem élhetek teljes életet, mi célja a szenvedésemnek?” Isten megmutatta, hogy igenis volt mindennek célja.
Sajnálatos tény, hogy valahányszor próbatétel súlya nehezedik életünkre, mindig csak a negatív oldalát látjuk ennek. Természetes ez, hiszen a próbatétel fájdalmat, szenvedést okoz. Isten mégis épp arra irányítja most figyelmünket, hogy lehet a próbatételnek pozitív oldala is. Lehet úgy kijönni belőle, hogy Isten megerősíti a hitemet, megtanít imádkozni, elkötelez a Krisztus követésére, és segít rendbe rakni az életemet. A próba nélkül talán ezt sohasem ismertem volna fel.
2026. augusztus 15., szombat
Wass Albert: Dalol a honvágy
hat ökröt hajtani,
régi eke szarvát
kezemben tartani.
Harmatos hajnalon
régi útat járni.
Régi erdőszélen
virágot csodálni.
Szeretnék még egyszer
tavaszbúzát vetni!
Jó fekete földet
a kezembe venni.
Beszívni illatát
frissen kaszált fűnek,
mialatt a réten
tücskök hegedűlnek...!
Látni, még csak egyszer,
a leszálló estét.
Villanó szárnyával
az érkező fecskét.
Keleti ég alján
ahogy gyúl a csillag,
békés tájak fölé
békességet ringat...
Istenem, add hogy még
egyszer haza menjek!
Régi hegyeimen
új bort szüreteljek!
Fáj a bujdosás már.
Csupa fáj az élet.
Elvész idegenben
erdélyi cseléded.
Régi hegyeimen
lábujjhegyen járnék.
Jó volna a napfény!
Szép volna az árnyék!
Szép volna, jó volna!
Hallgass meg, Úristen!
Hisz más kívánságom
e világon nincsen:
Szeretnék szántani!
Hat ökröt hajtani!
Régi ekém szarvát
még egyszer...
még egyszer
kezemben tartani!
Wass Albert: Üzenet haza
a csillagok járása változó.
És törvényei vannak a szeleknek,
esőnek, hónak, fellegeknek
és nincsen ború, örökkévaló.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a földnek: csak teremjen,
ha sáska rágja is le a vetést.
Ha vakond túrja is a gyökeret.
A világ fölött őrködik a Rend
s nem vész magja a nemes gabonának,
de híre sem lesz egykor a csalánnak;
az idő lemarja a gyomokat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem az erdőnek: ne féljen,
ha csattog is a baltások hada.
Mert erősebb a baltánál a fa
s a vérző csonkból virradó tavaszra
új erdő sarjad győzedelmesen.
S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda
a gyilkos vasat rég felfalta már
s a sújtó kéz is szent jóvátétellel
hasznos anyaggá vált a föld alatt…
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
ha egyenlővé teszik is a földdel,
nemzedékek őrváltásain
jönnek majd újra boldog építők
és kiássák a fundamentumot
s az erkölcs ősi, hófehér kövére
emelnek falat, tetőt, templomot.
Jön ezer új Kőmíves Kelemen,
ki nem hamuval és nem embervérrel
köti meg a békesség falát,
de szenteltvízzel és búzakenyérrel
és épít régi kőből új hazát.
Üzenem a háznak, mely fölnevelt:
a fundamentom Istentől való
és Istentől való az akarat,
mely újra építi a falakat.
A víz szalad, a kő marad,
a kő marad.
És üzenem a volt barátaimnak,
kik megtagadják ma a nevemet:
ha fordul egyet újra a kerék,
én akkor is a barátjok leszek
és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag.
Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk
és leszünk Egy Cél és Egy Akarat:
a víz szalad, de a kő marad,
a kő marad.
És üzenem mindenkinek,
testvérnek, rokonnak, idegennek,
gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak,
annak, akit a fájás űz és annak,
kinek kezéhez vércseppek tapadnak:
vigyázzatok és imádkozzatok!
Valahol fönt a magos ég alatt
mozdulnak már lassan a csillagok
s a víz szalad és csak a kő marad,
a kő marad.
Maradnak az igazak és a jók.
A tiszták és békességesek.
Erdők, hegyek, tanok és emberek.
Jól gondolja meg, ki mit cselekszik!
Likasszák már az égben fönt a rostát
s a csillagok tengelyét olajozzák
szorgalmas angyalok.
És lészen csillagfordulás megint
és miként hirdeti a Biblia:
megméretik az embernek fia
s ki mint vetett, azonképpen arat.
Mert elfut a víz és csak a kő marad,
de a kő marad.
Bajorerdő, 1948.
Takaró János: Hívj segítségül engem!
„
"Hívj segítségül engem a nyomorúság idején!
Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.”
Zsoltárok 50,15
A mai alkalmon erről a rövid igeversről lesz szó, amit Isten mond ma nekünk is. Jó lenne ma meg is tenni azt, amire felszólít.
1. Így mondja igénk: „Hívj segítségül engem!” Igen, ilyen személyesen: te Őt. Nem tudom, hogyan vagy ma itt. Nem tudom, hogy milyen kételyeid vagy kérdéseid vannak Isten létével, személyével kapcsolatban, de az biztos, hogy Ő azt mondja ma neked: „hívj segítségül engem”. Szólíts meg, szólj hozzám, kezdjünk el beszélgetni végre!
A Biblia Istene olyan Isten, aki beleszól az ember életébe, és azt mondja: „hívj segítségül engem”, azt mondja: Szólíts meg! Keress engem! Tégy próbára! Akarj velem kapcsolatba lépni! Zörgess, mert aki zörget, annak megnyittatik, keress, mert „aki keres, talál” (ez az emberi világban egyébként nem igaz: a zörgetőnek nem mindig nyitnak ajtót, aki keres, nem mindig talál), de aki Istennél zörget, és Istent keresi, az találkozni fog vele, és megismerheti Őt.
Isten azt mondja neked, hogy én a te Istened vagyok. Nem csak úgy Isten: nem egy absztrakt fogalom, nem valaki, aki nagyon távol van, és nem nyúl bele a világunk eseményeibe, nem olyan Isten, aki távolról nézne mindent, és ne akarna részt venni az életed mindennapjaiban is. Ő egy olyan Isten, aki személyes kapcsolatot akar veled, és azt mondja: „hívj segítségül engem”.
Nem tudom, megtetted-e már, nem tudom, megszólítottad-e már, nem tudom, úgy vagy-e itt, hogy a keresztyénséghez közel vagy, magadat is annak tartod, vagy csak eljöttél, mert elhívtak, meghívtak, de tedd meg amit mond! Kezdj el beszélgetni Istennel ma! Mondd el neki a nyomorúságodat, mondd el neki, hogy mit szeretnél tőle, mondd el neki, hogy szeretnéd megismerni, mondd el neki, hogy tudni akarod, hogy kicsoda Ő!
Ő tudja, hogy ki vagy te, Ő ismer téged, Ő alkotott, Ő teremtett, Ő formált, Ő a te Istened akkor is, ha te még nem látod Őt annak. Úgy van ez, ahogyan a szüleinket sem választjuk: megszületünk tőlük, és aztán megismerjük őket, olyanok, amilyenek – Istennek hála, ha olyanok, hogy sok jót tanultunk tőlük. Istent sem választjuk: Ő a mi Istenünk, mert Ő teremtett minket, Ő a mi Istenünk, mert megalkotta ezt az egész földet, s kitalálta az embert, megformálta, megálmodta, életre hívta, és most itt vagyunk, lélegzünk és élünk, és vagy ismerjük Őt, mint személyes Istenünket, vagy még nem, de Ő a mi Istenünk, és Ő ismer minket.
Ő azt is tudja, hogy mit hoztál ide magaddal (tudja, hogy milyen gondolatokat, tudja, hogy milyen sérelmeket, tudja, hogy milyen elvárásokat, tudja, hogy milyen vágyakat), tudja, hogy mi a múltad, tudja, hogy ki vagy, tudja a hibáidat, hogy mi az, amit szégyellsz, tudja, hogy milyen lelki sebeket kaptál, és azt is tudja, hogy milyen sebeket okoztál. Ismeri az összes bánatodat, ismeri az összes örömödet, ismeri a teljes életedet, a személyiségedet, a gondolataidat, azokat is, amiket mások elől titkolsz. Ő tudja, hogy ki vagy. Ő ismer téged, jobban bárki másnál, mert Ő a te Istened. És most szól, hogy végre te is keresd Őt. „Hívj segítségül engem!” Gyere, szólj hozzám, keresd az én isteni lényemet, mert szükséged van rám!
2. Azt mondja: „a nyomorúság idején”. Jellemző ránk, hogy csak akkor keressük Istent, ha valami baj van. Amikor az életünk nyomorúságba jut, akkor kezdünk el azon gondolkodni, hogy hátha van valami több a saját erőnknél. Hátha van valami segítség felülről. Akkor elmegy az ember, hogy Istenről halljon, mert a helyzete lehetetlenné kezd válni, és a lehetetlennél az ember tehetetlen, Isten pedig azt mondja, hogy ez az én szakterületem. Ami neked lehetetlen, ott kezdődök igazán én. Ami neked lehetetlen, az nekem még csak nem is kihívás.
„Hívj segítségül engem a nyomorúság idején”, ne mást! Ne igazold tovább magadat, ne reménykedj abban, hogy megjavítod magadat. Nagyon sokan így próbálunk szembenézni a személyiségünk problémáival, a kudarcos kapcsolatainkkal, amikor magunk körül elkergetünk embereket, amikor tönkremennek barátságaink, kapcsolataink. Ó, nagyon sokszor magyarázzuk magunknak, hogy sebaj, majd összeszedem magamat, sebaj, megjavulok, sebaj, majd jobban igyekszem, jobb emberré válok, tanulok a hibáimból, a tapasztalatokból majd leszűröm a tanulságot, és sikerül megfoltozni, összerakni a személyiségemet. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején!” Ami neked lehetetlen, nekem lehetséges, mondja az Isten. „Hívj segítségül engem”, ne mást! Ne igazold magadat, ne fuss másokhoz, ne keresd mai kultúránk emberi bölcsességének válaszait, melyek nem elégségesek arra, hogy megoldják a problémádat. Hívd segítségül azt az Istent, aki képes változtatni, hívd segítségül azt az Istent, aki szeretné, hogy végre visszafordulj hozzá. Arra alkotott, hogy vele közösségben élj, arra alkotott, hogy Őt megismerve virágozzon az életed, hogy kiteljesedjen. De nem az önmegvalósítás útja ez, hanem az Isten megismerésének és Isten imádásának az útja, ott tud az ember kiteljesedni. Mert maga is teremtmény, szüksége van az Alkotójára. „Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak” téged.
3. Ha rájövünk arra, hogy magunkon tovább nem tudunk segíteni, és elhisszük, hogy Ő tud, és szólunk és kiáltunk, akkor Isten azt ígéri, hogy megszabadít. „Én megszabadítlak” téged.
Az ember eleinte sok mindent hisz Istenről és magáról melyek nem igazak: Azt hisszük, hogy Istent szolgálni nem szabadság. Sokszor azt is hisszük, hogy Isten szabadítására nincs szükségünk. Sokszor azt hisszük, hogy Isten nélkül is jól elvagyunk. Sokszor azt hisszük, hogy üzletelhetünk vele, hogy adhatunk neki valamit, hogy felmutathatunk előtte valamit.
Az 50. zsoltárnak az egyik fő üzenete az, hogy Izráel népe áldozatokat mutat be Istennek (az volt a szokás, hogy állatokat vágtak le, a vérüket ontották ki, és ezt az áldozatot mutatták be Istennek, ki-ki jött a családjával és a maga állatai közül – vagy amit vásárolt – bemutatott áldozatot), és ó, ezek az izráeliek, ez a nép elfelejtette, hogy az áldozatnak mi a valódi üzenete. Azt hitték, hogy ők adhatnak valamit Istennek, azt hitték, hogy ők elégítik ki Isten valamilyen szükségletét. Azt hitték, hogy van mit felajánlaniuk Istennek a sajátjukból, amire neki szüksége van. De nem volt semmijük. Semmijük sem volt, ami ne Istené lett volna, semmijük nem volt, amit ne Ő alkotott volna, ami fölött korlátlan hatalmával ne rendelkezhetett volna bármikor, amikor csak akar.
A legtöbb vallás arra épít, hogy valamit adj Istennek, és Ő adni fog neked cserébe valamit. De a keresztyénség Istene nem ilyen: semmit nem tudunk neki adni, amire Ő rászorulna, semmit nem tudunk felkínálni neki, aminek Ő híján van. És erre emlékezteti ebben a zsoltárban a népét: „hívj segítségül engem”, mert neked van szükséged rám, és „én megszabadítlak” téged, mert nekem van hatalmam rá, és mert én azt akarom, hogy neked jó legyen. Nem tudsz velem üzletelni, nem tudsz cserébe semmit felajánlani, nincsen semmi olyan, amit tettél, és semmi abban, ahogyan élsz, amiért nekem adnom kellene valamit. És én mégis adni akarok neked, és én mégis jót akarok veled tenni, és én mégis meg akarlak téged szabadítani, ha végre hozzám kiáltasz.
Érdekes, hogy amikor az ember végre személyesen találkozik az Istennel, az egyik nagy megtapasztalása az, hogy bűnös. Addig mindenféleképpen ágálunk ez ellen és rengetegféleképpen igazoljuk a saját cselekedeteinket. Feketítünk másokat, hogy különbnek érezzük magunkat, saját cselekedeteinkkel pedig elnézőek vagyunk: Ez nem is olyan rossz...; ez nem is akkora baj...; mások is megteszik... És ahogy az Istennel találkozik az ember – olyan jó példája ennek, amikor a csodálatos halfogás után Péter Jézussal találkozik, akkor leomlik Jézus lába előtt, és azt mondja: „menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok”. Amikor az Istennel találkozik az ember végre, és átéli, hogy itt van, hogy velem beszél, hogy nekem szól, hogy engem szólít meg végre, és meghallottam ezt, akkor az ember nem magyaráz többé, nem magyarázkodik többé. Azt mondja, igazad van, ha azt mondod, bűnös ember vagyok, igazad van. És szabadításra van szükségem, segíts és szabadíts meg, végre emelj ki abból, amiben vagyok. És Isten azt mondja, azért jöttem, hogy ezt megcselekedjem, azért vagyok itt, azért kereslek ma is, azért szólok hozzád ma is, mert meg akarlak szabadítani. Kell-e végre?
Jézus így mondja, miután Zákeussal találkozott: „az Emberfia azért jött, hogy megkeresse és megtartsa az elveszettet”. Ó, ilyen elveszett élet a mienk egészen addig, amíg nincs Istennel életkapcsolatban és személyes kapcsolatban, amíg nem ismerem Istent, mint Szabadítómat, mint az én Istenemet, mint a Teremtőmet, mint aki rendelkezhet velem, addig bizony elveszett ember vagyok. Megyek a saját igazságérzetem és fejem szerint. Teszem azt, amiről azt hiszem valamilyen forrásból, hogy igaz és helyes – vagy éppen már magam is látom, hogy sok olyan dolgot teszek, amivel magam sem értek egyet –, de amikor valaki Istennel találkozik, akkor végre meglátja, hogy szabadulásra és szabadításra van szüksége.
Isten azt ígéri nekünk ebben a mai igében, hogy Ő megszabadít, hogy Ő képes feloldani azokat a kötelékeket, amikből mi már nem tudunk kivergődni, és lehet ez sok minden. Lehet ez egy olyan nehéz élethelyzet, amibe belesodródtunk, lehet fizikai nehézség, lehet a munkahely elvesztése, lehet céltalan, kallódó élet, lehet tehetetlenség abban, hogy szülőkként a gyerekeinkkel nem boldogulunk, vagy a gyermekeink nem boldogulnak – sok nehézsége van az emberi életnek. Lehet nehézsége az embernek a saját önbecsülésével: mennyit érek, ki vagyok, hová tartok, mi a célja az életemnek? Küzdhet az ember a saját személyiségének a hibáival, felismerve, hogy bűnös, küzdve azzal, amivel nem bír. Ó, sokféle módon lehetünk elveszettek, és sokféle módon könyöröghetünk szabadításért. Sokan keresték Jézust, mert betegek voltak, a testük, fizikai állapotuk gyenge volt, fájdalmakkal terhes, és keresték Jézust, mentek hozzá, hátha meggyógyulhatnak.
Sokan keresték Jézus társaságát, mert más emberek leírták őket, mert más embereknek nem kellettek. Bűnös emberek voltak, kitaszítottak, ma úgy mondanánk, hogy hazaárulók, prostituáltak, nyilvánvalóan paráznaságban élő emberek, gazemberek, tolvajok. És ezek keresték Jézust. És Jézus azt mondta, hogy értetek jöttem, bűnös emberekért, azokért, akik nem büszkék, és nem a saját mellüket verik az érdemeik miatt, azokért, akik felismerték, hogy gyógyulásra van szükségük, azokért, akik Istenre vágynak, azokért, akik látják, hogy elveszettek, azokért, akik végre találkozni akarnak azzal az Istennel, aki megszabadíthatja őket.
Akarsz-e találkozni így Istennel? Akarsz-e találkozni vele minden áron? Akarod-e, hogy Ő a te Istened legyen? Mert aki megszólítja Őt, és segítségül hívja Őt, annak azt kell mondania, hogy Isten, te, aki vagy, te, aki végtelen hatalommal bírsz, te, aki teremtő Úr vagy, te segíts, te szabadíts, te munkálkodj. És az ember abban a helyzetben van, hogy felismeri a sorrendet Isten és ember között. Végre észreveszi, hogy nem én teszek szívességet Istennek azzal, hogy keresem Őt. És Ő nem egy zsarnok, és nem egy elnyomó, nem valaki, aki szolgálatra akar engem kényszeríteni és korlátozni akarja az életemet, és bele akar szólni, és meg akarja mondani, hogy mit hogy csinálhatok, hogy az jó legyen, hanem reménységgel nézek rá: te vagy a lehetőségem, te vagy az esélyem, kérlek, cselekedj. Ó, már nem vagyok nagy, nem vagyok büszke, és nem vagyok teli a saját érdemeimmel, hanem találkozni szeretnék veled, Isten, mert te, tudom, hogy segíthetsz rajtam. Kérlek, mutasd meg nekem!
4. „Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem.” Aki találkozik Jézussal, mint szabadító Úrral, az átéli, hogy a bűnei megbocsáttattak, az átéli és megérti, hogy Isten jó, hogy Isten törődik vele, hogy Istent érdekli, hogy mi van az életével. Személyes kapcsolatba lép vele, sok kételyét, ami korábban gyötörte, elengedi, mert a keresztyénséget egy belső kapcsolaton keresztül ismeri meg: Jézus Krisztust, mint Megváltóját úgy, mint akitől nem érdemelt volna semmit, mégis kapott; úgy, mint akinek adni nem tud semmit, Ő mégis megajándékozta; úgy, mint akinek ő kell az összes gondolatával, terhével, nyomorúságával együtt, ahogyan van. Ahogyan ma itt vagy, azokkal a gondolataiddal, azokkal a terheiddel, azzal a múltaddal, amiért lehet, hogy más emberek megvetnének vagy elutasítanának, de Ő azt mondja: gyere, „hívj segítségül engem”, mert én meg akarlak szabadítani téged. Úgy, ahogy vagy, nekem kellesz.
Aki megtapasztalja, hogy Jézus Krisztus megszabadítja, annak a lelke felüdül és az az ember dicsőíteni kezdi Istent azért, amilyennek megismerte Őt, mert lenyűgözi az, aki Isten. Mint amikor az ember hall egy nagyszerű zeneművet, és aztán szól a tapsvihar a zenésznek, mert hallottunk valamit, ami csodálatos, ami lenyűgözött. Azt fogja mondani: Van egy Isten, akivel találkoztam, aki mindent tud rólam, és mégis kellek neki. (Hány ilyen embert tudtok magatok körül, akik előtt lehettek őszinték, és tisztán azok, akik vagytok?) Találkoztam egy Istennel, akinek van hatalma ott, ahol én erőtlen vagyok. Találkoztam egy Istennel, aki a pártomat fogja, aki azelőtt szeretett, hogy én szerettem volna Őt. Találkoztam egy Istennel, aki méltó arra, hogy Istennek nevezzék, és méltó arra is, hogy az életem Ura legyen. Találkoztam egy Istennel, aki jobban tudja, hogy mi a jó nekem, mint én, és megszabadított engem. Segítségül hívtam, és ott volt, és nem hagyott el, és nem hagyott magamra, és soha nem is fog.
Hívd te is segítségül Őt! Kérd, hogy szabadítson, kérd, hogy legyen az életed Ura, kérd, hogy ismertesse meg veled önmagát! Olyan ingatag dolgokra építjük az életünket, olyan sok múlékony dologba vetjük a bizalmunkat, amit egy váratlan baleset vagy az idő elvehet, ami más emberek hűségére, képességeire van utalva, ami kiszolgáltatott és elveszíthető. Legyen ennek vége, és helyette hívjuk segítségül Istent, aki valóban képes megszabadítani!
Befejezés: Az, akit Isten megszabadított, nem magának tulajdonítja azt, ha jobb emberré lesz, nem magának tulajdonítja azt, ha bűnöket elhagy, és erkölcsösebben él, hanem azt mondja: Én nem vagyok semmivel több, mint te, hanem van egy Istenem, aki mérhetetlenül több bármelyikünknél. És ez az Isten lenyűgözött engem, és ezt az Istent imádom, és ezt az Istent dicsőítem azért, mert segítségül hívtam a nyomorúság idején, és megszabadított engem. Hívd te is segítségül Őt! Nap, mint nap. Először vagy újra.
Nem tudom, hogy vagy ma itt, de ne menj el úgy innen, hogy nem kezdesz beszélgetni Istennel. Légy bátor, és mondd azt: szeretnélek megismerni úgy, ahogy vagy, annak, aki vagy. Szólítsd meg! Már régóta keres téged. Ámen.
Forrás: Pasaréti Református Gyülekezet
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)