Jánosházy György: Álarcban

Hommage a Ensor

Álarcot hordunk kis gyerekkorunktól,
álarcban megyünk át az életen:
mögötte rejlik a düh és az undor,                      
a pimasz gőg és sanda félelem,
                                               
mögötte van a gyávaság, a szégyen,
sok nemtelen, gyarló vágy és mesés
hazugságok névtelenek nevében,
a bosszúvágy és aljas cselvetés.

Álarc fedi a lelkünk és az arcunk,
azt, amit tettünk, és amit akartunk,
azt, ami bennünk hitvány és hamis.

Már hozzánk nőtt az álarc, oly erősen,
hogy le nem mossa rólunk az eső sem,
magunkkal visszük még a sírba is.

Wislawa Szymborska: Őseink rövid élete

Nem sokan érték meg a harmincadik évet.
Az öregség a kövek meg a fák előjoga volt.
A gyermekkor annyi ideig tartott, ameddig a farkasok kicsik voltak.
Sietni kellett, igyekezni az élettel,
mielőtt lenyugszik a nap,
mielőtt leesik az első hó.

Tizenhárom évesek szültek,
négyévesek kutatták a madárfészkeket a nádasban,
húszévesek vadászatokat vezettek -
szinte még nem is voltak, már nincsenek.
A végtelenek végei gyorsan összenőttek.
A boszorkányok átkokat morzsoltak
ifjúságunk összes fogával.
Az apa szeme előtt nőtt férfivá a fiú.
A nagyapa szemgödre előtt született az unoka.

Egyébként nem is számolták az éveket.
A hálókat, lábasokat, kunyhókat, fejszéket számolták.
Az ég bármely csillaga számára oly bőkezű idő
majdnem üres kezét nyújtotta nekik
és gyorsan visszarántotta, mintha sajnálta volna tőlük.
Még egy lépés, még kettő,
a csillogó folyómentén, ami a sötétből jön elő
és a sötétbe vész.

Egy pillanat vesztegetni való idő sem volt,
sem elhalasztható kérdés és későbbi megnyilatkozás,
amennyiben nem élték át túl korán.
A bölcsesség nem várhatott az ősz hajra.
Világosan kellett látnia, mielőtt világosság lett volna
és minden hangot meghallania, mielőtt szétterjedt volna.

Jó és rossz...
keveset tudtak róla, de mindent,
amikor a rossz győzedelmeskedik, a jó elrejtőzik,
amikor a jó feltárulkozik, a rossz a rejtekhelyén vár.
Se ezt, se azt nem lehet sem leküzdeni,
sem eltávolítani oly messzire, ahonnan nincs már visszaút.
Ezért, ha öröm, mindig nyugtalansággal vegyes,
ha kétségbeesés, sohasem halk remény nélküli.
Az élet, legyen bár hosszú, mindig rövid lesz.
Túl rövid, hogy bármit is hozzátehessünk.

/ Dabi István ford./

Ágai Ágnes: Tánc

Táncold el a szépség és a fájdalom himnuszát,

a győzelem és a megvetés piruettjét.

Mozdulataidban a feloldott kövületek zokognak.

Karod átnyúl a világ rútsága fölött,

Ujjaidban tárt sóvárgás,

Talpad alól felszökken a vágy,

faágról faágra repdesel.

Ha leomlasz, bezúz a gravitáció.

Dezső Márton: Lát az ember

Lát az ember. Látja magát
mikor a dolgokra tekint,
nevet ad és felmondja
hozzárendelés szerint.

Máshogy beszélnek a kutyák,
de nyelve van a szélnek,
és néma kavicsokban is
felsírnak a repedések.

Egyedül csak mi tartjuk
szavainkat ilyen nagyra,
milyen fülledt is a csend
mindenektől elhagyatva!

Lát az ember. Talán tudja                    
egyszer ő is megvakul,
sötét lesz és sorolja
bűneit számolatlanul.

Kassák Lajos: Téveteg sorok

Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.

Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.

Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.

Kassák Lajos: Lefekvés előtt

Kint ülök a folyó partján, nádbottal a kezemben

és várom, hogy hal akadjon a horogra.
Este van. A csónakosok már hazafelé csurognak
az enyhe, zöld hullámokon. Még néhány röpke perc
s az erdő sűrűjéből sárgán és fénylő taréjjal
mint egy indiai isten, felszáll a júliusi telihold.
Én ekkor békés lélekkel és tiszta szívvel
hanyattfekszem a fűbe s a Kedvest idézem
ki messze innen, a városban él s ilyenkor
fehér párnái között alszik szelíden és ajkaim
érintésével kerek, mezítelen vállain.

Kassák Lajos: A hajnal fénytöréseiben

Bármerre tekintek, mindenütt Téged látlak
öt percenként s olykor egy percenként fölriadsz bennem.
Nem örülhetek többé nevetésed szelíd fodrainak
nem önthetem aranyszín teámat a csészébe
melyen remegő kezeid nyoma sötétlik.

Szobám négy falára négyszeresen vetíted föl árnyad
s óh, a gyereket is az öledben tartod, akit
anélkül, hogy megszültél volna, rég eltemettünk
elkótyavetyéltük vágyainkat és győzelmeinket
s mindentől búcsúzván mondtuk: kezdjük újra.

Ha emlékezni tudnál, most emlékeztetnélek
az udvarra, ahol utoljára táncoltunk
s aztán, mint idegen asszony, a harmatos estében
egyedül álltál a virágzó barackfa alatt
neved kiáltották s Te elindultál, hogy pihenni térj.

A földbe ágyaztak, Kedvesem, mint a halottat
mégis itt maradtál s majdnem mezítelenül élsz
a hajnal fénytöréseiben s a családi arcképeken
s ahogy az éjszaka falai leomlanak, látom
se szomorúak, se vígak arcod vonásai.

Kassák Lajos: Harc a szavakkal

Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?

Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.

Gyurkovics Tibor: Gordius

Őrült igazság fekszik fényesen

az én szívemben hogy nem lehet így sem

élni meg így sem amíg kényesen

meg nem oldja a sorsomat az Isten.

Oláh András: sehogy sem

nem bíztam soha sem magamban sem másban
vacogtam örökös hideglelős lázban
voltálmaink kertjét benőtte a gaz
a hamisra mondták nékem hogy igaz

az utat amin szöktem elfedte a hó
csak ne lettem volna oly nagyon mohó
arcod vékonyka üvegje megrepedt
elfogytak kezedből mind a fegyverek

cipelsz magaddal vonszolsz tovább mégis
mintha számodra én volnék a fétis
nincs érdemem sem éltem sem halálom
benned magamat sehogy se találom

Somlyó Zoltán: Délutáni zivatar

Finom fonalú zápor fátyla jött el
az ablakomra, hol senkise áll meg.
Vasárnap volt, kint víg lányok vihogtak
s egy mély mennydörgés adta rá az áment.

Aztán egy percre megállott a szívem,
úgy volt, hogy mi sohse beszéltünk, ketten;
úgy volt, hogy mi sohse csókoltuk egymást,
te nem szerettél és én nem szerettem.

Úgy volt, hogy mindig ilyen záporálmos,
ilyen kínlódó volt a délutánunk.
Egy percre minden elmúlt a szívemről,
egy percre minden elalélt utánunk...

Aztán egy hangos, vad, sikongó villám
valahol messze csókolta a földet.
A karcsú fák eleven húsa fölsírt
s hallottam, hogy a szél ajtómon zörget.

S e záportól elázva, végigestem
az orkideaillatú díványon.
Fölsírtam búgva, mint dérlepte lankás,
melyen végigfut két parányi lábnyom.

Aztán ajtóm gyorsan magamra zártam,
az ablakon a függönyt összevontam,
szemem lehúnytam: láttam izzó ajkad,
szám összezártam s a neved kimondtam...

Beney Zsuzsa: A fa

Minden évben meghal, megszületik,
de létezése nem hal meg a télben.
És mégis halandó: ág-koronáját
egyszer majd széttöredezi a szél

mely még sehol sincs. Törzsét széthasítja          
egy villám, mely még alszik az időben.
Ahogy elmúlása a létezésben,
ahogy őbenne a tél és tavasz

lüktetése. Ahogy önmaga tudása a csend
teljességében. Több mint a szavak
hálóján áthulló levelek surrogása.
Nem időben gyökerező teremtmény.

Bella István: Az ég falára

A gaz, ami a sírjukon kékell,

az ég, ami sírjukból terem,

megtermi külön életével

ami még bennük végtelen.

Így tanulok én is halkulni,

leszek csönddel, éggel teli,

és nagyon, nagyon földöntúli,

és nagyon, nagyon emberi.

Bella István: Csak a foszlánya lettem

Az évek elmosnak majd, akár a víz a partot,
szavak foszlányát lengetem, mint szél a virágharangot.
Agyamban, mint az árnyék, kinyújtóznak az álmok,
egy jeges kéz lesimít arcomról minden ráncot,
s ha már a földre estem, s minden izmom elernyed,
s nem lebben úgy hajam, mint szélkuszált lebernyeg,
ajkamon nyirkos ujjal viaszt érlel az ősz, míg
lassan lilává festik homlokomnak redőit…
Úgy múlok el, mint minden: virágszívű harangok,
galambok pihegése, érzem, a hulla-foltok
már az arcomra kúsztak, már az ölembe hulltak,
csak a foszlánya lettem egy égi gondolatnak,
s úgy elmosnak az évek, akár a víz a partot,
foszlányéletem lengetem, mint szél a virágharangot…

Bella István: Madár repül a föld felett

Madár repül a föld felett,
arcát, szelíd árnyát elejti.
Ez a madár a képzelet,
aki most magát elfelejti.

Nyithatom, csukhatom szemem,
mondhatom, Klára nincsen, elszállt,
a nálam tisztább végtelen
gondolatára bízta arcát,

de nem bírom megérteni,
milyen, milyen furcsa madár az,
ki így száll, ilyen fényteli
napon, mint ahogy te szállhatsz

árny nélkül, s az is, milyen arc,
mit itt hagysz, milyen izgága árnyék?
Lélek? Képzet? Te belehalsz,
s ez nélküled is tovább száll még,

szempillám, szemhéjam alatt
rezdül tovább, és egyre mélyebb
köröket ír, már gondolat,
hasonlít már a szívveréshez.