Madár, ha zeng a fán, rád gondolok, kedvesem
ki hiába keltél útra, hogy elfeledj
nyitott kapud előtt tán épp most dalolod
hogy szeretsz engem és én is szeretlek téged.
Aztán az éjszaka, hogy csendben betakar
boldogtalan ügetsz tovább a holdfényben
tested szép vonalai átszövik a tájat
és szólítanak, hogy elvarázsolják szívem.
Egy vérpiros rózsa szirmait hullatja ránk
a múltból – vissza ne nézz, ó, vissza ne nézz
a völgyben lent, ahol ajkaid csókoltam
szerelmünk ligete ejti már virágait.