Beszélek, beszélek és hallom, hogy szavaimnak semmi értelme.
Úgy szállnak föl, mint gyerekkoromban, ha köveket hajigáltam
kényszerűségből mozdulnak és visszahullnak még mélyebbre mint ahonnan elindultak.
Nincs érdemes szava a fájdalomnak és az örömet sem tudják kifejezni, szegények.
Hallottátok-e már az ócska gramofonlemezt, amely ott üget a bérkaszárnyák udvarán körbe-körbe az éles acéltű alatt? Kacag és nyerít, mint az eszelős s ha sebet kap akkor úgy szól, hogy szinte megvérzi az emberi füleket.
És hallottátok-e az embert, aki ott gubbaszt üvöltő gépe előtt
magárahagyatottan áll az udvar fenekén, kinyújtja a karját, és néha azt mondja:
Adjatok valamit a szerencsétlennek, jó emberek, adjatok!
Ki érzi a sebeket a koldus rongyai alatt és ki érti a veszendők segélykiáltását?
Költő vagyok, tudjátok, a szavak mestere
s a legutolsó azok között, akik semmire sem használhatják mesterségüket.
Szobáim falain át is hallom a veszett gramofon dallamait
táncra ingerelnek vagy fájdalommal gyötrik szívemet.
Magamba fordulok most, kedvesem és tehetetlenül nyöszörgöm:
oh, csak egyszer mondhatnám ki, hogyan szeretlek s te csak egyszer is
megérthetnéd szavaimat.