H. Hadabás Ildikó: Öregasszonyok morzsolódása

Minden perc lassan széttörik –
közelebb jön az ég is –
a szánk becsukott pengeél –
és mégis, mégis, mégis!
A cipőnk talpa nem kopik,
csoszorog minden este,
kalaptűbe szúrt életünk
millió lyuk, molyette.
Idő-utunkra árny vetül,
remeg a lepke szárnya,
cérnahang ima-glóriánk
angyalok muzsikája.

Végh Tamás: Ima télen

Uram!
Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás,
mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár
a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon,
és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik,
mint szótlan törődésed csöndes kegyelme.
Csak a hála szűkszavú bennünk,
míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal,
rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon,
s az ostoba, némult idő, mint roskadó,
hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon.
De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem,
megfogni újra, amit tegnap félretettem,
összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.

Kassák Lajos: Különbségek

Vádoltok és én elétek lépek didergés és pironkodás nélkül
láthatatlan kereszttel a vállamon, mint távoli árnyéka
ama rőtt szakállú ácsnak, ama kitűnő mesternek
aki kitárt szárnyakkal lebeg mindnyájunk felett
néz bennünket és nemcsak véres, csúnya bűneinket
hanem halvány, gyöngefényű erényeinket is számon tartja
s nem bíráskodik, hanem felnyitja szemeinket és megédesíti nyelvünket
a szeretettel, ami úgy ragyog az éjszakában, akár egy magasba tartott fáklya
s illatozik, mint a rózsa, amit egy névnap alkalmával
karcsú, kék vázában odaállítottak az asztal közepére.

Félredobhatnám eszközeimet s mondhatnám: nincs tovább.
Ha ugatni kényszeríttek, inkább hallgatok, mondhatnám
de látom, a virágok illatoznak, madarak énekelnek s a felhők
tovább vándorolnak saját utaikon és a vizekben tükröződnek.
Nincs veszve minden, ki így, ki úgy töri még magát a fény felé.
Emlékezés a világ s nem csüggedhet az, aki emlékezik
visszapillantva a múltba, tudja, honnan fakad fel ez és honnan amaz

s tudja, hogy a fák nem nőnek az égig s akik ma elől lépkednek
holnap rossz csontjaikkal vérszegényen és reménytelenül
elhullanak és az árok fenekére kerülnek.

Miért reszketnék hát és miért pironkodnék előttetek?
Tavaszi szél paskolja arcom, lépteim alatt ropog a fű
s csak ballagok tovább a magam útján, emlékezve a világra
ahol éltem és élek barátaim között s kopogtatva kedvesem ajtaján.
Nem vagyok süket és vak, de csak azt hallom meg, amihez kedvem van
akkor hunyom be szemeimet, amikor akarom.
Nem a vagyonért és nem a hatalomért dobog a szívem.
Örülök a kilátásnak, ami elém tárul a dombról
s ahogy hallom a csöndes tájban legelésző nyáj kolompját
őrá gondolok, aki édes anyatejjel nevelte fel kilenc gyerekét.

Ó, virágzó fák s ti könnyű, színes lepkerajok körülöttem
fecskék és gólyák, üdv néktek, hogy visszajöttetek a tengereken túlról
s köszöntöm a gyerekeket, ahogy látom őket gondtalan játszani
a sziget sárga, finom homokjában, az arany nap alatt.
Mi bűnöm lehetne még, ha így együtt vagyok a világgal
amit felejthetetlen emlékeimből építek fel naponta
s így bolyongok a közel és távol keskeny mesgyéjén
ami a földről az égbe s onnan visszavezet megint
figyelmeztetve szüleimre, testvéreimre s az egészen egyszerű tárgyakra
hogy velük maradjak mindörökre.

Sebestény-Jáger Orsolya: Nyári reggelek

Szeretem a nyári reggelek
derűjének csöndes igazát.
A hajnali pára még hiszi:
ő vívja meg a döntő csatát.
Ám győz a Nap szétáradón,
míg elterül a parttalan időn.

S mind lassabban lélegzik a perc,
mint húr, ha pendül,
egy régi hegedűn.

Radnóti Miklós: Gyermekkor

Már mozdulatlanul lapult az indián,
de izgalom szaladt még sziszegve fönt a fán,
s a szél forgatta még a puskaporszagot.
Egy megrémült levélen két vércsöpp csillogott,
s a törzsön szédelegve tornázott egy bogár.
Rézbőrü volt az alkony. És hősi a halál.

Kántor Péter: Levél a hazaérkezésről

Hát megérkeztem, haza, itt vagyok, befutottam
befutott ólomlábakon döcögve a vonat a Keletibe
a novemberi hidegbe, sötétségbe, születésem évszakába
én akkor már az idegességtől alig láttam; ahogy csökkent
a távolság, úgy csökkent a türelmem, végül teljesen elfogyott
nagyon örültem, hogy újra otthon, nagyon, vakon
pedighát minden viszontlátás búcsú is egyben; valami
elmúlt, és egyszer talán így múlik el az egész
mintha hat mázsa szakadt volna le rólam egyszeriben
és még most is tart az örömöm, mint egy megpendített húr, rezeg
még igazából alig vagyok otthon, reggel, amikor kinyitom a szemem
egy pillanatig még lehetnék bárhol, Chiswickben, fújhatna angolul is a szél
de ezek már az utolsó halk rezgések, amikbe beleszövődik valami más is
a megcsalatottság érzése, a veszély, a levegőben ólálkodó hétköznapok
amikben úgy oldódik fel minden, mint forró vízben a cukor: még pezseg, már nem
ha eddig aggódtak értem: meg ne fázzon! mit csinál? hogy van? jól van?
ennek most vége – letépte koszorúját, a messzeséget, boldoguljon ahogy tud!
a kutya se mondja már: vigyázz magadra! – pedig most, épp most
amikor hirtelen lazítok, elengedem magam, bármi, egy villamos
egy hulló falevél is életveszélyes lehet, egyetlen rossz szó
pár napig kérdezgetik még: mondd, milyen volt? mégis milyen?
egyszer majd mesélsz róla, ugye? – aztán mindenki gyorsan
megfeledkezik mindenről, elvégre itt vagyunk, együtt (vagy nem?)
és nem kívánhatja tőlünk senki, hogy örökké LÁSSUNK
csak én ülök az asztalnál éjszakánként a zúgó csöndben
ugyanúgy, mint Párizsban és Londonban a különböző szobák különböző asztalainál
úszó deszkájukba kapaszkodva a fekete sodrás közepén
egy szál tollal kergetve mit is? mit is?
előveszem a leveleidet és újra olvasom őket egymás után
Téged is úgy fúj a szél? (fúj, fúj, fúj a szél)
És körülnéztem a sík mezőn. Egy néni odaintett
magához, és ajándékozott egy gesztenyét. Egy csomót
beszélt, de nem érdekelt. És átöltöztem és egy új arcot
festettem a fejemre. Ebben az évben finom meleg takarót
kívánok neked, száraz cipőt és egy viszontlátást. Igen.

kaktusz.

Vágy, vágyak, vágyódás,
Vágyakozás valami után,
ami nincs, ami hiányzik,
amit elérni, kiérdemelni,
vagy csak úgy
kapni szeretnénk,
utazást, szerelmet, szeretetet,
békességet, pénz, vagy dicsőséget,
vágyódni valamiért,
valamit mindenáron
talán ez hiányzott az életemből,
ez a mindenáron,
de most itt van,
naponta ébredek azzal,
azzal a vággyal,
hogy adjak neked valamit,
mindegy mit, csak örüljél,
akár egy marék diót,
ajándékot szeretnék adni neked,
mintha minden nap ünnep,
minden nap karácsony lenne,
és én készülnék a meglepetésre,
járnám az üzleteket,
hogy megtaláljam azt,
ami neked kedves,
csak hát én szavakat keresek,
olyan szavakat,
amik méltók hozzád,
méltók az ünnephez,
amik egyszerűek,
nem hivalkodók,
amikről tudod, hogy a Tieid,
csak neked ajándék,
más nem is értené, talán kinevetné,
amire, ha ránézel, ráismersz,
még becsomagolva is rá ismersz,
hogy ez az ajándék
senki mástól,
csak tőlem kapható.

kaktusz.

Kotász Zoltán: Hosszú érkezés

Lépdelek az utcán,
és néha lassítok, néha gyorsítok a lépteimen,
hiszen hozzád igyekszem,
vársz rám, a vendéged vagyok.

Százszor, talán ezerszer is jártam már ezen az úton,
de akkoriban meredekebben futott,
máshonnan indult,
és nem mutatott villogó letérési lehetőségeket.

Enyhe szellő kavarodik fel a lejtős útra,
hátulról, majd elölről is a lábaim közé fúj,
és megcsikland a metsző borzalom,
hogy milyen hancúrozósnak mutatkoznak olykor
a figyelmeztetések.

Nem térek le semerre sem.

Időnként persze megállok, hogy szót váltsak
az utamba kerülő járókelőkkel -
ugyanazt látni másnak, vagy a mást egylényegűnek?
A választási lehetőség bizony széles,
és ez hízelgő az idevetődött helyzetének.

Nekem már bármi fontos lehet.

Néha jó, hogy elfeledkezhetem róla:
az út végén vársz rám;
néha viszont büszkeséggel tölt el az érzés,
hogy nem feledhetem el: végére-járó vagyok.

Szemlélődés és belefeledkezés egyensúlyának játéka ez.

Néha lassítom, néha gyorsítom a lépteimet,
és lehet, hogy hamarabb odaérek hozzád,
de akkor kevés lesz a mesélnivalóm,
és lehet, hogy sok mesélnivalót gyűjtök,
de akkor darabig még várnod kell rám.

A hűvös szellő végigkavar a vendégúton.

Kántor Péter: Mintha nyomtalan

Mintha nyomtalan elmúlhatna bármi,

a nyár helyén másik nyarat találni,

az erkélyen másféle kerti székek,

a csipeszeken egy másik élet –

de egy reggel a régi holdra látni,

és a beforrt seb elkezd újra fájni.

Kántor Péter: Úgy nevetsz

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
tétován, bizonytalanul,
meg-megdöccenve,
keresgélve a hangot.

Úgy nevetsz:
félálomban,
lomb sűrűjében,
valaki madár palattyol.

Ahogy az eső esik:
szaporán guruló,
halk, puha nevetéssel,
záporozón.

Úgy nevetsz:
csapongva,
ringatózva,
kéjesen.

Ahogy az eső esik:
peregve mint a dob,
csattogva mint a zászló,
győzelmi lázban.

Úgy nevetsz:
szilajon,
féktelenül,
vakon.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
égő gyújtózsinórként
sziszegve,
sisteregve.

Úgy nevetsz:
idegesen,
kurtán,
hamis jókedvvel.

Ahogy az eső esik:
szálkásan,
színtelenül,
mindentudóan.

Úgy nevetsz:
szigorúan,
hidegen,
könyörtelenül.

Úgy nevetsz:
nevetsz, nevetsz,
se eleje, se vége,
se célja, se oka.

Úgy nevetsz, ahogy az eső esik:
mintha sírnál,
hosszan elnyújtva, keservesen,
sokáig.

Kántor Péter: Titkos kötelék

Ahogy magamban százszor elgondolom
ahogy dramatizálom, monologizálom
ahogy érvet érvre halmozok, sorolom
ahogy egyre pocsékabb lesz a kedvem
s ahogy minduntalan kitüremlik az érdek
bármily csekély is, mégis: mit nyerek?
és neked közben fogalmad sincs róla
te közben fel-le, fel-le, mint a lift
te közben mint a búgócsiga, és már
lüktet a halántékom, fújtat a tüdőm
a torkom reszel, a szám cserepes
higgy, amit akarsz, csinálj, amit akarsz
ez egy reménytelen ügy, kár a szóért…
aztán csöng a telefon: Te vagy a vonalban!

Kántor Péter: Ha együtt élnénk

L. V.

Ha együtt élnénk
mindig finom húsokat ennék
a tea az én dolgom volna
és az olvasnivalók kiválasztása is
de ez most is az én feladatom
nem könnyű pedig és nem hálás
ha együtt élnénk
sokat számítanának az apróságok
hogy nem tudsz sakkozni például
én viszont utálok kártyázni
hogy ki vezesse a kocsit mindig
én a másik szobában, te meg
mit csinálsz? írsz? írjál csak, írjál!
hajaj, ha együtt élnénk, kedves
hét végén nagyokat kirándulnánk
van egy lengyel túrabakancsom
a menedékházakban piros bor
te mint a tenyered, az erdőt
de ha eltévedünk, az se baj
ha együtt élnénk
az ágyban úgy aludnánk el
én valamivel (jócskán) később
mit gondolsz, holnap is lesz holnap?
hajad a szemhéjamra hullna
olyankor szúrna vagy nem szúrna
s együtt lebegnénk az éjszakában
mint két ezüst csík a Holt-tengerben
de te reggel hiába vigyáznál
lehúznád rólam egy kicsit a takarót
és amikor bocsánatkérően
próbálnád megigazgatni épp
én azt mondanám: menj már, menj már!
bizony azt mondanám.

Utóének

Nem élhetünk mi együtt, kedves
mert én nem szeretem a hagymát
s hiába szeretsz nagyon-nagyon
azért a hagymát ki nem hagynád.

Vagy ha mégis, mégis kihagynád
hiszen tudom, hogy szeretsz nagyon
mindig hiányolnád a hagymát
nem élhetünk mi együtt, kedves.

Kosztolányi Dezső: Kedves

Te meghalsz, kedves, s nem tudod, ki voltál,
álarcodat magadra szoritod,
s nem tudja senki, hogy voltál titok,
hogy voltál nékem ismeretlen oltár.
Úgy mégysz el innen csöndbe, lopakodva,
élő titok egy még nagyobb titokba.
Mert jönni fog egy egész-kicsi ősz,
napos, ártatlan, fáradt, graciőz,           
kis fákkal és kis bárányfellegekkel
és végtelen és bús, akár a tenger,
és megkuszálja hullámos hajad,
szemed alá rak szarkalábakat.
S egy délután, ha ülsz az ablakodnál,
ijedve kérded: micsoda zenél?
És este búgni, bőgni fog a kályha
és künn az utcán fújni fog a szél.
Te sírva szólitod a Véghetetlent,
s felelni fog a föld és a göröngy.
Megütsz egy billentyűt s a hangja elzeng,
és összetörsz, mint gyönge-gyönge gyöngy.

Végh Tamás: Alkalmi vers a hazaszeretetről

Köszönöm Uram, hogy itt élhetek,
És ez a darab föld, az én hazám.
Kenyerem, borom itt adatik nékem,
S nem vagyok árva, sorstalan madár.

Köszönöm, hogy még a kényszer,
Nem űzött innen messzire el,
S a szenvedő reménység megtart,
S bánatomat ősszel, a szél viszi el.

Könnyebb ma itt a gondot elűzni,
Méltóságos szegénység gúnyáját,
Kurucosan viselni, mint máshol,
Megtűrt idegenként, jólétet hazudni.

Köszönöm, Uram, hogy mégsem
Ölel magához e korszakos magány,
S viseltes létem, nem lepra-bélyeg,
Mit mindenkor, kerülni, muszáj.

Köszönöm azt, hogy az esendőség 
Szőrcsuháját itt adtad féltőn reám.
E zorduló idő kérni tanít meg,
S nem kérkedni, vak-ostobán.

Arcomat, bár pirítja szégyen emiatt,
Tudom, hogy az a legszegényebb,
Ki segíteni, már annak sem bír,
Aki nálánál is rongyosabb.

Köszönöm, hogy a szó itt őriz meg,
S én, itt őrizhetem meg a szót.
A költő szava itt szólít meg,
Hogy igazat mondjak, ne csak a valót.

Maja Borinova: Ajtót se csapva

Nem akkor megy el, amikor hiszed.

Nem akkor hagy el, aki a tied.

Egy reggel éppen úgy, mint annyi éve, 

Felkel, nyújtózik és papucsba lépve mosdani megy

és fogat mos a csapnál, 

aztán a törött kapcsolóval babrál, 

újságot böngész a reggeli mellett, 

latolgatja a vasárnapi meccset, aztán egyszer csak

megdöbbenve felnéz:

egy idegen nő kérdi tőle: Nem kérsz?

és aztán... minden megy tovább, mint régen,

nem támad tűzvész az asztalközépen, 

és a fürdőszobában változatlan vékonyul tovább a családi szappan. 

És aztán... lassan gördül év az évre, a házban kövült nyugalom és béke,

hanem az asszony fázik, egyre fázik - nem érti. 

Pedig minden rendben látszik: takarékos, józan, derék a férje. 

Az ég hideg, s mintha esőt ígérne... 

Ő ment el, rég, a napjai közül, ajtót se csapva, észrevétlenül.