És ez a darab föld, az én hazám.
Kenyerem, borom itt adatik nékem,
S nem vagyok árva, sorstalan madár.
Köszönöm, hogy még a kényszer,
Nem űzött innen messzire el,
S a szenvedő reménység megtart,
S bánatomat ősszel, a szél viszi el.
Könnyebb ma itt a gondot elűzni,
Méltóságos szegénység gúnyáját,
Kurucosan viselni, mint máshol,
Megtűrt idegenként, jólétet hazudni.
Köszönöm, Uram, hogy mégsem
Ölel magához e korszakos magány,
S viseltes létem, nem lepra-bélyeg,
Mit mindenkor, kerülni, muszáj.
Köszönöm azt, hogy az esendőség
Szőrcsuháját itt adtad féltőn reám.
E zorduló idő kérni tanít meg,
S nem kérkedni, vak-ostobán.
Arcomat, bár pirítja szégyen emiatt,
Tudom, hogy az a legszegényebb,
Ki segíteni, már annak sem bír,
Aki nálánál is rongyosabb.
Köszönöm, hogy a szó itt őriz meg,
S én, itt őrizhetem meg a szót.
A költő szava itt szólít meg,
Hogy igazat mondjak, ne csak a valót.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése