Uram!
Te tudod, hogy szavunk csak fehérlő kiáltás,
mi faggyal, dérrel koppan a szánkon, akár
a tűz hiányzó melege, s a hamis hang átfon,
és az a kicsi, mely mindig úgy hiányzik,
mint szótlan törődésed csöndes kegyelme.
Csak a hála szűkszavú bennünk,
míg az indulat ordít, s együtt nő a hiánnyal,
rúg, pofoz csak, s nem simogat szívtájon,
s az ostoba, némult idő, mint roskadó,
hóhalom hullik alá egy szokatlan hajnalon.
De Te itt vagy akkor is, és engedsz felébrednem,
megfogni újra, amit tegnap félretettem,
összeszedni morzsáit, mindennapi életemnek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése