Petőcz András: A csodaszarvas nyomában

Komjáthy István-variáció 

Űzöm, űzöm, űzöm a szarvast,
árkon, bereken, lápon, ingoványon,
nádból toppan elém a vad,
koronáján csillog Napkirály fénye,
ágas-bogas koronáján csillog a
sárga fénysugár, aranyló napfény
csillog a koronáján, puha és forró
csillogás bűvöl, éles és simogató,
forró és hideg csillogás bűvöl,
Napkirály utazik arra, vár engem
Napkirály, nevet és csillog
a fény, csillog a fényes napsugár,
ott, ott a koronáján, csillog
a fény, hívogat egyre, hív,
és vágyom a vadat, űzöm,
űzöm a vadat, vágyom a látását,
akarom a látását, akarom,
akarom a közelségét, koronája ékét
akarom, előre, előre vitézek, elébe,
suttogom magamban, előre, elébe,
kiáltom, és űzöm a szarvast, immár
ismeretlen földeken, ligeteken,
idegen erdőkön keresztül rohanok,
és űzöm, vágtatok, és hajtom,
hajtom a vadat, a csodafejűt,
a gyönyörű koronásat,
hajtom, hajtom egyre, de
búvik előlem, kinevet engem,
húgai cserjék, testvérei fák,
nevelődajkája az erdő: rejtik és
bújtatják előlem, magas fűben,
hajló nádban űzöm,
vágtatok utána, hol itt,
hol meg amott dobban patája
alatt a parti föveny, és én
csak futok utána, vágtatok,
csak vágtatok egyre, és nincs meg
a csodafejű, nincs meg,
távol előttem, a messze pusztaságban
koronáján bűvös napkirályfény csillog,
bűvölten járok a nyomában:
Ő vezet engem -

József Attila: A világ teremtése

Igen, tudom, még nem volt a világ,
Csak az erők nyugalmas vize,
Fojtott dühű, nagy vize,
Nem volt még hal se, de halat akart,
Nem volt még dal se, de dalolni akart,
Asszony se volt még, isten se volt még,
Vagy isten volt-e az egészen férfi,
Egészen gyermek, nem tudom,
- Most munkás lehet, vagy talán költő,
Hiszen mindegy a munkás, a költő -
Ő volt még egyedül, nagyon magába,
Mint én vagyok most, olyan magába.
Tehetetlen volt, csak szeretet volt,
Társat akart és csak szeretet volt.

Nem tudott tán még beszélni se,
Nem tudott tán már hallgatni se,
Társakra gondolt, asszonyra gondolt,
A te víg, meleg szemedre gondolt,
Aki ha látná, nagyon szeretné,
Frissen, fürödve, jobban szeretné.
A te víg, meleg szemedre gondolt
S a vízbe lépett,
A víz fölbömbölt, ahogy belépett,
Elnyelte, mint a villámot az éj!
És ő lesüllyedt a fenekéig,
Feneketlen víz nincs-fenekéig.

A víz
Felhőkbe szállt a szíve fölött,
Jéghegyekké vált a háta mögött,
Akkor születtek a hideg csillagok,
Akkor születtek a meleg napok,
Ő volt még egyedül, mint én: magába,
Társat akart és csak szeretet volt.

1924 első fele

Biblia

" Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik.."

(Példabeszédek 17:17)

Vas István: Mikor a rózsák nyílni kezdtek

Emlékszel? amikor a rózsák nyílni kezdtek,
Már nem voltunk fiatalok -
Házunk körül virágzó sírkeresztek,
Szívünkben sok friss halott.

Tudtuk, hogy a boldogság lopott jószág,
Akkor is, ha férj-feleség
Nézi, hogy bomlanak bokron a babarózsák,
Fogják egymás kezét.

Sok hajszálad lett ősz éppen abban az évben -
Emlékszel? volt is oka.
De ami fekete maradt, még feketébben
Ragyogott, mint valaha.

Szemedbe, a töretlen csodájú, vad tükörbe
Tört fényeket rejtett a rémület,
És zavarosabb lett tiszta, haragos zöldje
S attól lett édesebb.

Ujjongó áhítattal ébredtünk reggelente,
Te a kertre, én terád -
Ez az öreg nyarunk szelíden betemette
Velencét s Angliát.

Mint furcsa ráadást vagy veszélyes messzeséget
Kezdtük nézni a holnapot -
Ez volt az a nyár, mikor a tél szele szíved
Koszorújába kapott.

Volt vidámabb nyarunk s merészebb azelőtt,
De emlékszel? ez volt a legszebb.
Némán kertünkbe hajoltak a szomszéd temetők,
Mikor a rózsák nyílni kezdtek.

Somlyó György: Találkozás régi padtársakkal

              Ad notam: Zsoltárok Könyve 1 
  
Így jár az aki... így kellene járni
mint Szabó Jancsi Györe Sári
egy padban ülni hat évig a tanteremben
aztán egy ágyban hálni ötven
évig ágytól asztaltól el se válni
ha elmenni hát mindig visszatalálni
ötven év múlva ugyanígy ugyanitt ugyanakkor
aztán majd lehetőleg akkor is ugyanott ugyanakkor
ugyanúgy mint a padban az ágyban - akkor
úgy járni mint az évszakok az évek a nyarak
a telek a szelek az esők a havak
akkor majd mindig akkor lenne az akkor
így jár az aki nem jár a gonoszok tanácsa szerint

Takács Zsuzsa: A zöld dzseki

Ott ült a SPAR előtt a két szokásos rongykupac,
a hetvenéves koldus és hatvan körüli élettársa,
akivel nemrégen kerültek össze, s akit azonnal
be is mutatott nekem. Elképzeltem közös életüket.
Nyaralásukat a közeli parkban, az esős napokat,
hitvesi ágyukat: a bokoraljat, a rengeteg romlott
ételt, amit megettek, a telet a János kórház
tbc-osztályán, magányosságukat a nyolcágyas
kórteremben, a betegek undorát, az orvosok
közötti vitát, amelyben végül a szánalom és/vagy
a fertőzésveszély elhárításának indoka győzött.

Emlékszem az első tavaszi napra, amikor
gyógyultan az „otthonába bocsátották".
Nagyon vágytam már haza – sóhajtozott.
Akkor már újra egyedül volt. – Hogy érti? –
kérdeztem: – hát az utcára! – mutatta és
magyarázta akár egy marslakónak.
Az Amerikában vásárolt zöld dzseki lett végül
a neheztelésem kiváltó oka. Régi darab, hibátlan
és meleg, évekig abban lapátoltam a havat,
tőle meg ellopták a kabátját. Tél volt megint.
Kékre fagyottan, egyedül ült a szokásos helyen.

Hazamentem és elvittem neki. Fölállt és átölelt.
Cserepes szája az arcomat érte. Ellöktem
magamtól, arcomról letöröltem a nyálát,
hebegett valamit. Szégyelltem magamat.
Halott idő volt, a közlekedés leállt. (A Város
épp vendéget fogadott – egy keleti zsarnokot.)
Jelenetünknek nem volt résztvevő tanúja, nem
mondta, hogy ha a kisujját nyújtja ezeknek,
rögtön az egész karját akarják! De éreztem,
hogy valaki néz, akit én nem láthatok, ott
éhezik és fázik minden utcasarkon, és megítél.

Sharon Olds: Szerelem nélküli szex

Hogy csinálják azok, akik szerelem nélkül
szeretkeznek? Gyönyörűek, mint a táncosok,
egymásra csúsznak, mint a korcsolyázók
a jégen, ujjaik összekulcsolva
egymás testében, arcuk vörös,
mint a bifsztek, mint a bor, nedvesek, mint
születéskor a gyermek, kit anyja
elhagy. Hogyan érnek el az elmenésig,
Istenig való elmenésig, a nyugodt vízig úgy, hogy
nem szeretik azt,
aki velük jött, a fény
lassan emelkedik, mint eggyévált
bőrük párája? Ezek az igazi hívők,
a puristák, a profik, akik nem hisznek
az álmessiásban,
abban, hogy szeresd a papot Isten helyett. Nem keverik
össze a szeretőt saját gyönyörükkel,
olyanok, mint a hosszútávfutók, tudják, hogy
egyedül vannak az út felszínével, a hideg, a szél,
ahogy lábuk a cipőbe illik, a szívük, az ereik
egészsége – csak alkotóelem, mint a partner az ágyban,
és nem az igazság, mely az egyedüli test a világegyetemben
saját legjobb ideje ellenében.

 Gyukics Gábor fordítása

Petőcz András: Várakozom – Oblomov visszatér

várakozom, örökké várakozom, nem tudom, mire,
talán a jó szerencse az, amiben reménykedem, hogy
eljön egy pillanatra, és magához ölel az a valami,
amit közönségesen jó szerencsének hívunk

a nappalok és az éjjelek múlnak egymás után,
ez a dolguk, mondhatnám, és mondom is, nincsen
egyéb dolguk egyáltalán, nincsen semmi olyan
teendő, ami még feladatuk lenne

várakozom, lesem az időt, még mindig azt hiszem,
hogy valaha meglesem, megleshetem, hogyan is
múlik, hogyan is múlik az a valami, amit tudatlanul
és eufemisztikusan időnek nevezünk

a reggel az reggel, és az este is eljön, amikor jönnie kell,
mennyire hihetetlen az, hogy reggelre este jön, és aztán
estére megint a reggel, mennyire különös mindez,
hogy nappal és éjszaka váltakozik

várakozom, ennyi csupán a dolog, a feladat, ami
nekem adatott, várnom kell valamire, magam sem
tudom, hogy mire is, de várnom kell mindaddig,
amíg van még idő a várakozásra

és közben lélegzem a csendben, ami körbevesz,
és jólesik a mozdulatlanság, valahogy olyan,
mintha örökké tarthatna mindez, mintha valóban
nem lenne semmi olyasmi, ami múlik

várakozom tehát, egyre várakozom, valamire,
magam sem tudom, mi az, amiben reménykedem,
úgy hiszem, eljön majd az a valami, valamikor,
eljön, és kopogtat szobám ajtaján

Petőcz András: A Kicsi Létező hiánya

Amióta elment, elhagyott egykori társad,
az Egészen Kicsi Kis Létező, megszomorodtál,
mondod, és egy pohár bort teszel le elém,
az asztalra, abban bízol, talán, hogy majd
az ital ellazít kissé, de én csak egykedvűen
nézem igyekezeted, valóban fásult vagyok,
mert végképp egyedül maradtam, és zavarnak
mindazok a különös események, amelyek itt,
a környezetemben zajlanak, sokan azt hiszik,
minden változatlan, teszek-veszek, csinálom,
ami a dolgom, ellátom magam, mosogatok,
takarítok magam után, perfekt agglegényként
élem az életem, mert tudom, hogy feladataim
változatlanul vannak,
                                 de nincsen már elegendő
energia, válaszolom kimondott-kimondatlan
kérdésedre, kétségtelenül kevesebb bennem
az erő, vagyis az, ami kell a mindennapokhoz,
és így teljesíteni is kevésbé tudok, teszem hozzá
a válaszomhoz, te csak nézel, bámulsz, ahogy
szoktál, most épp fel, a magasba, felfelé, bámulod
a végtelenséget, az eget vagy a felhőket, nem is
tudom, mintha azt várnád, hogy megpillantod
az Egészen Kicsi Kis Létezőt, fent, hogy ismét
megjelenik körülöttünk, segít a hétköznapok
elviselésében, célt ad, értelmet, nézel felfelé,
közben a szád szavakat formál, aprókat mozdul
az ajkad, és szinte hallom, hogyan is imádkozol.

Weöres Sándor

" Ne kívánd azt, amit általában hírnévnek, dicsőségnek neveznek: mert a híres emberek kirakatban tarkállanak, mint egy halom sütemény s a kíváncsiság légyfelhőként lepi és mocskolja őket; a hírnév nem dicsőség, hanem nyomorúság és megaláztatás."

Anga Mária: Esti ima

Nyitott szemmel látom magam,
lépcsőn térdelek esti imát.
Titkot röptetek madárral.
Hallom az erdőt.
Évszaknélküli zöldben állnak a fák.

A templomkertben lépdelek,
s hagyom, hogy mögöttem harangok
zúgjanak vasárnapot.

Esők és könnyek
takarják arcomat:
fátyolos ragyogás.
Hallom az erdőt.
Vértüskét bont a galagonyaág.

A templomkertben harang szól.
Lépcsőjén térdelek esti imát.

Prókai Árpád: Mennyei felvonó

„Aki hisz a Fiúban, örök élete van.” (Jn 3,36)

Az egyik igehirdető egy bányásztelepülésre került. Mivel a bányászok nem jártak egyáltalán templomba, fogta magát ez az igehirdető és leszállt a föld alá. Elment oda, ahol a bányászok dolgoznak. Engedélyt kapott, megkapta a szükséges sisakját is, és leszállt a mélybe. Ebédszünet alatt ott lenn a föld mélyén elkezdte hirdetni az evangéliumot a bányászoknak, akik még ezt soha nem hallották. Ez volt az Ige, a János 3,36: „Aki hisz a Fiúban, örök élete van annak.”

Figyeltek is rá a bányászok, mert lelkipásztort még a föld alatt nem láttak eddig. Mindenki figyelt, aztán eloszlottak dolgozni. A lelkésznek fel kellett jönnie a felszínre, mert lejárt a tartózkodási ideje. Odakísérte az egyik vájár a felvonóhoz. S amint így mentek, megkérdezte a lelkész a vájárt: „Mi a véleménye az üdvösség útjáról? Most volt róla szó, aki hisz a Fiúban, örök élete van annak.” Amíg ott a felvonóra vártak, ez a vájár úgy őszintén, elkezdte húzni a szót. „Hát - mondta -, valahogyan ez én nekem olyan túl egyszerű! Ilyen vallás én nekem nem kell, mert nagyon egyszerű. Csak úgy, aki hisz, örök élete van?!”

A lelkész meghökkent. Aztán ahogy megérkezett a felvonó, eszébe jutott valami. Megkérdezte a vájárt: „Mondja, hogyan jutok én fel a bánya mélyéből oda föl, a földfelszínre?” - „Mindjárt felviszi a felvonó!” - mondta a vájár. „És csak úgy be kell szállni? Semmiféle zárja, vagy kulcsa, vagy kombinációja nincsen?” - „Nincs Tiszteletes úr, egyszerűen csak lépjen be!” - „Ilyen egyszerűen? - mondta a lelkész. - És mennyit kell fizetni?” - „Ó, kérem, semmit. Hát egy út van csak fölfelé, és nekünk építették ezt a felvonót.” - „No de ilyen egyszerű dolog, hogy semmit sem kell fizetni, csak úgy fölvisznek engem a földfelszínre? És mit kell megnyomni? Van valami sebességváltó, vagy kuplung, vagy hogyan működik ez a szerkezet?” - „Dehogyis, hiszen csak egyetlen állomása van, a földfelszín, oda kell felmenni a mélyről. Ahogy felér, megáll.”

Erre a lelkész azt mondta: „Nekem ez a felvonó túl egyszerű. Mondja csak! Nem lenne jobb egy kacskaringós, egy bonyolult út felfelé? Mert így nekem ez a felvonó túl egyszerű. Mint magának a keresztyénség. Nem is lehet igaz ez a felvonó.”

A bányász megértette és elkezdett mosolyogni, s azt válaszolta: „Igen ám, de azért Tiszteletes úr, ez a lejárat évekig készült. Most már egyszerű. De rengetegbe került. 900 méter mély. A bányavállalat erre sokat áldozott.” - „Nos - mondja a lelkipásztor -, a hit útja éppen így van.”

Nekünk most már egyszerű. De rengetegbe került Jézusnak. Amíg elkészült a mennyekbe vezető felvonó, addig az Úr a Golgotán szenvedett. Te neked csak be kell oda szállni. Te neked egy lépés, egy mozdulat, neki az életébe került! Mi most már könnyedén használhatjuk ezt a mennybe vezető utat, mert aki hisz a Fiúban, örök élete van!

Varga Imre: Jövendölés

Majd ott lebeg

béna föld és sötét

nap között a fényes arc

ami lehetnénk belep

hullámaival

és döbbent csöndként

lángolva ránk zuhan

Jung Károly: Könnyű szél, dallam

A kort faggatom, melyben
Élünk. Korod, korom.
Akarom, nem akarom,
Gyakorta van ez így.
Korom hull koromra,
Tartva így hazafelé,
S karom ölelne bár,
A távol egyre távolodik.
Ma sem tudom, ki vagy.
Meg sem tudhatom már.
Elég létezésed ténye,
Ha be nem zárul minden határ.
Majd csak tavaszodik.
Könnyű szél jön majd talán:
Gyors futam a hangszereken,
Mielőtt a dallam felhangzana.
Várható búcsúzkodások.
Vagy csak titkos távozás.
Nem szólva senkinek.

Reviczky Gyula: Jób siralma

Kegyetlen Adonáj!
Gyönyört lelő szolgád gyötrelmiben.
Undok fekélyektől borítva,
Itt vergődöm, vonaglom a szeméten,
És átkozom a méhet, mely fogant,
A napot, a melyen hirűl vivék
Apámnak, hogy fiat szült felesége,
A térdet, mely gyöngéden ringatott,
S mely meg nem fojta rögtön, a kezet.

Mindenki elhagy, vádol és gunyol.
Ti is, ti is, barátim!... Óh, tudom,
Ártatlant érjen bár, a szenvedés
Mindig a bűn szinében jelenik meg.
Fájdalmimat s fogyatkozásimat
Óh, vajha meg lehetne mérlegelni!
Óh, vajha a világ tudtára adnád,
Hogy ártatlan, vétektől ment vagyok!
Tudom, előtted nincsen igaz ember;
De a világ előtt én az valék.
Vaknak szeme, sántának lába voltam.
Jót tettem és most gonosz az eredmény.
Valaha szánakoztam a szegényen,
És engem, íme, nem szán senkisem!
Vetekszem mostan Adonájjal.
A kinek gondja úgy sincsen reánk.
Megkárosítjuk-é, ha vétkezünk,
S ha jót cselekszünk, használunk-e néki?...
Gonoszságunk az embereknek árt csak,
S igazságunk nekik használ csupán.
És mégis a szerencse
Hiába mosolyog bolondra:
Örömben élni a bölcs tud csupán.
Az ezüst érnek kezdete vagyon;
De hol található a bölcseség?...
Ennek becsét nem tudja a világ,
S a gazdagok, nagyok földjén sehol sincs.
A mélység szól: nincs bennem! - és a tenger
Azt mondja: nincs itt! - Van-e, a ki látta?
Gyöngyökhe', szárdonixho' nem hasonlit
S nem mérhető ofíri sárarannyal.
Nem rejti azt magában India;
A drágakőnél ritkább, becsesebb
S zafir- s topázért nem cserélhető el.
Vész és halál szólt: hallottuk hirét!
Utját s helyét azonban egyedül
A lélek tudja; ez mondhatja meg csak:
Az Úr félelme, ez a bölcseség,
S távozni a gonosztul: értelem!
Az Úr félelme!... Mit használt nekem!
Nincs Adonájban részvét, irgalom.
Nem büntet és nem áld érdem szerint.
Mert a csalánhoz nem nyúl senkisem,
De a rózsát bezzeg mindenki tépi!
Utálatos lét, hát ide jutottam,
Hogy most durván kiköpnek én előttem,
Kik dicsőségem hirdetői voltak!...
Ki adja nékem a halál nyugalmát?
Porból van és nem érczből gyönge testem,
S nem a kövek szilárdsága erőm.
Keserü jajgatásra vál' türelmem:
A ki elkezdte, sujtson agyon engem!

Hogy elmult tőlem az öröm-pohár!
Sírásra változott, hajh, cziterám,
S vig énekem a zokogók szavára!
Mi hát az üdv? Virág, mely peczre nyílik
S el lesz taposva, ha lehullt a földre.
Mi hát az élet?... Árny, melynek növése
Az éjszaka közelgését jelenti.
Mi hát az ember?... Állat, ki dologra
Van e világon, mint igás barom.
Tűr, fárad, izzad, árnyékot keres.
S lankadtan alig várja, mint a szolga,
Hogy mikor dőlhet már le az alomra!
S mégis, mit jajgatok, mit sírok itten!...
Adonáj jobban tudja, mit mivel.
Hol voltam én, a por s porrá leendő,
Midőn a földnek sarkait lerakta
S föléje az ég boltját kifeszíté!...
Midőn irányt adott a folyamoknak
S a szelek útját meghatározá!
Mit tudom én, végzése mire jó,
S midőn igy sujt, nem emel-é magához!...
Szünj' meg zihálni, lázongó kebel:
Az Isten adta, Isten vette el!