várakozom, örökké várakozom, nem tudom, mire,
talán a jó szerencse az, amiben reménykedem, hogy
eljön egy pillanatra, és magához ölel az a valami,
amit közönségesen jó szerencsének hívunk
a nappalok és az éjjelek múlnak egymás után,
ez a dolguk, mondhatnám, és mondom is, nincsen
egyéb dolguk egyáltalán, nincsen semmi olyan
teendő, ami még feladatuk lenne
várakozom, lesem az időt, még mindig azt hiszem,
hogy valaha meglesem, megleshetem, hogyan is
múlik, hogyan is múlik az a valami, amit tudatlanul
és eufemisztikusan időnek nevezünk
a reggel az reggel, és az este is eljön, amikor jönnie kell,
mennyire hihetetlen az, hogy reggelre este jön, és aztán
estére megint a reggel, mennyire különös mindez,
hogy nappal és éjszaka váltakozik
várakozom, ennyi csupán a dolog, a feladat, ami
nekem adatott, várnom kell valamire, magam sem
tudom, hogy mire is, de várnom kell mindaddig,
amíg van még idő a várakozásra
és közben lélegzem a csendben, ami körbevesz,
és jólesik a mozdulatlanság, valahogy olyan,
mintha örökké tarthatna mindez, mintha valóban
nem lenne semmi olyasmi, ami múlik
várakozom tehát, egyre várakozom, valamire,
magam sem tudom, mi az, amiben reménykedem,
úgy hiszem, eljön majd az a valami, valamikor,
eljön, és kopogtat szobám ajtaján
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése