az Egészen Kicsi Kis Létező, megszomorodtál,
mondod, és egy pohár bort teszel le elém,
az asztalra, abban bízol, talán, hogy majd
az ital ellazít kissé, de én csak egykedvűen
nézem igyekezeted, valóban fásult vagyok,
mert végképp egyedül maradtam, és zavarnak
mindazok a különös események, amelyek itt,
a környezetemben zajlanak, sokan azt hiszik,
minden változatlan, teszek-veszek, csinálom,
ami a dolgom, ellátom magam, mosogatok,
takarítok magam után, perfekt agglegényként
élem az életem, mert tudom, hogy feladataim
változatlanul vannak,
de nincsen már elegendő
energia, válaszolom kimondott-kimondatlan
kérdésedre, kétségtelenül kevesebb bennem
az erő, vagyis az, ami kell a mindennapokhoz,
és így teljesíteni is kevésbé tudok, teszem hozzá
a válaszomhoz, te csak nézel, bámulsz, ahogy
szoktál, most épp fel, a magasba, felfelé, bámulod
a végtelenséget, az eget vagy a felhőket, nem is
tudom, mintha azt várnád, hogy megpillantod
az Egészen Kicsi Kis Létezőt, fent, hogy ismét
megjelenik körülöttünk, segít a hétköznapok
elviselésében, célt ad, értelmet, nézel felfelé,
közben a szád szavakat formál, aprókat mozdul
az ajkad, és szinte hallom, hogyan is imádkozol.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése