Erdélyi József: Reggel

Reggel - elmondja Szabó Gyula

 Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kéklett az ég, sütött a nap;
mentem sötét fenyők alatt.
Kezemet fogta jó apám;
sárgarigó fütyölt a fán.
Sárga rigó, huncut rigó,
azt fütyölte, hogy élni jó;
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Jó lenni nagynak, kicsinek,
mindennek és mindenkinek,
sárgarigónak legkivált,
nagy kertben élni nyáron át,
fenyőre szállni rangosan,
fütyölni szépen, hangosan,
hirdetni vígan szerteszét,
hogy élni jó, hogy élni szép,
ha fogják az ember kezét.

Egy szép reggelre gondolok,
és mosolygok és meghalok.
Kék lesz az ég, ragyog a nap;
megyek magas fenyők alatt
kezemet fogja holt apám,
s megszólal egy rigó a fán.
Azt mondja majd az a rigó,
hogy élni szép, hogy élni jó,
de halni szebb, de halni jobb,
s én mosolygok és meghalok.

Várnai Zseni: Gondolatok az öregségről

A fáradt, öreg elme zakatol,
körben forog, ismétel szüntelen,
a múltak mély kútja fölé hajol,
hol békalencsés, zöld hínár terem.
Egy-egy emléket megragad, motyogja,
és újra kezdi tízszer is naponta,
mint vén malom,
mely már csak szelet őröl,
s letűnt idők fanyar borával dőzsöl.

Rettent a példa,
vigyáznom kell magamra,
minden elgondolt, kimondott szavamra,
s főként arra,
mit papírra vetek...
Érzem, tudom az ember gyöngeségét,
ezért mindig szemem előtt
a mérték...
Hibáimnak én nem kegyelmezek!

De te ne bántsd a vént,
te fiatal,
ha botlik is a lába vagy a nyelve.
Így jársz te is,
ha véget ér a dal... 

Kosztolányi Dezső: Téli alkony

Aranylanak a halvány ablakok...
Küzd a sugár a hamvazó sötéttel,
fönn a tetőn sok vén kémény pöfékel,
a hósík messze selymesen ragyog. 

Beszélget a kályhánál a család,
a téli alkony nesztelen leszállott.
Mint áldozásra készülő leányok,
csipkés ruhába állanak a fák. 

A hazatérő félve, csöndesen lép,
retteg zavarni az út szűzi csendjét,
az ébredő nesz álmos, elhaló. 

S az ónszín égből, a halk éjszakában
táncolva, zengve és zenélve lágyan,
fehér rózsákként hull alá a hó. 

1907  

Makkai Gyöngyvér: Mert ímé

 Lukács 17:21-37  

Ami látható, arról most ne beszélj!
Ne pánikolj, ne aggódj, ne mesélj!
De emlékezz szavára, és ne feledd:
Az Ő országa – bár nincs messze –
Nem szemmel láthatólag jön el!
Ám jelek lesznek.
S azokat észrevedd!
Szíveddel, lelkeddel, szellemeddel…
És ne kapkodj, ne szaladgálj
Várd ki, míg bensődben
Rád talál…

Molnár G. Krisztina: Ha jössz

Ha jössz, lábujjhegyen jöjj, kövess,
csak csendesen, csak csendesen.
Rezzenetlen lombok, törzsek közt
üzen a szél, oly szelíd, mint egy
puhán merengő, lírai költemény.
Lelkemben apró borzongások,
pillangók halvány rebbenése,
fűszálakhoz simuló mosoly.
Őrzöm neked az erdő halk
szusszanását, az avar puhaságát,
a fény derengésének titkát.
Elsimulnak a köznapi gondok,
arcot ölt a zengő Harmónia.
Csend simul a csendhez – oda.

Ughy Szabina: Az nem a mi dolgunk

 A bevásárlóközpontban volt szerelmeink tekintetét elkerüljük.
Becsukjuk az ablakot, ha a szomszéd a kutyáját üti.
Mikor anyánk kéri, vigyük az otthonból haza,
csak annyit mondunk,
majd holnap visszatérünk rá, mama.
Vacsorára megmelegítjük a maradék kínait.
Elmossuk a műanyagot,
mielőtt a szelektívbe dobjuk.
Letekerjük a fűtést.
Fogselymet használunk.
Vizet készítünk az ágy mellé.
Kicsit még olvasunk.
Megsimogatjuk a másik hátát.
Kattan az olvasólámpa.
Elmondunk egy miatyánkot.
Átgondoljuk a napunkat,
megtervezzük az újat.
Sziréna szól a távolban.
Mélyen alszunk, nehezen ébredünk.

Botos Ferenc: Ki tanít meg

Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra
arra mit tud a tölgyfa, rózsa arra
a teljesség állapotra
hogy ne legyél férgesült gyümölcs
lehulló, töpörödött mása
látni, hallani, szagolni
teremtett világból növekedni
verejtékes, nász-szagú testtel
ég alatt kedveshez simulni…
Ki tanít meg a fölsejlő világra
ki tanít meg az elmúlásra

Vankó Gergely: Kik énekre nyitjátok a szátok

 Kik énekre 

nyitjátok a szátok, 

fürödjetek a csöndnek 

patakjában. 

Dalotok hallható lesz, 

bármilyen nagy 

köröttetek 

a lárma.

Böröndi Lajos: Festmény

Hó tömi el a halászkunyhóhoz vezető utat
Fehéren ég a rengeteg hó a képen
Nincs ember sehol mint az üveg a levegő
Jég alatt alszik a hal a víz is befagy egészen

Varjúkárogás veri fel a csendet majd elhal
Zsákmány után szimatol a róka
Lába nyoma csupa kriksz-kraksz ahogyan
Jeleket ír a hóba

Befagyott ég befagyott víz síkos
Üveg veri vissza a fényt a tájról
Ég a hó ahogyan felkel a Nap
A horizont is vörösen lángol

Aztán végigballag egy csizma a képen
Ember van benne vállán hosszú csövű puska
Riadalom támad nyomában s félelem
A kicsorduló vért a vászon lassan beissza

Csorba Piroska: Nézd, Uram

Nézd, Uram, elmúlt tavaszom,
lobogó fáim zöldje őszre váltott,
gyümölcseim oly súlyosak, lehúznak,
s a virágok illata csak emlék.

Álmaimat felissza a hajnal,
s nem adja vissza se nappal, se éj.
A mozdulatom egyre lágyabb,
s nem én: a tárgyak fognak lassan engem.

Távolig nem ér el tekintetem,
mi közel van, már azt se látom,
testem is teher nekem, Uram,
tán el se bírom Golgotámig.

Gyomjaim halódnak sárgán,
hullámaim tóvá simulnak,
csönd hallgat bennem engem.

Közel a tél, a hó alatt
kopár fájdalmak kemény bokra.
Fehér a feketét magába oldja,
bennem nem lesz magamból semmi többé –

Jöhetsz, Uram, foglald el helyed.

Vitéz Ferenc: Fentről

              Kubinyi Krisztina festményeihez 

Látom fentről, hogy alattam
megmozdul a bíbor enyészet,
és madárrá változik a táj.

*

Egyformák innen a háztetők, a rétek,
a fűszálak, virágok és a fák.
Egyformán szeretnélek fölhozni téged
és leszállni hozzád, mert vár a fészek –
s szívembe suttog az éjszakád.

*

Látom magam, hogyan bolyongok
a szűk sikátorok között. Még csukva
vannak az ablakok, nyirkosak a falak.
Odabenn mennyi álom takarózik be
a nehéz félelmek közé! – S talpam alatt
fölszisszen az olajos fényű pirkadat.

*

Minél magasabbra szállunk,
annál élesebben látjuk a házfalak
repedéseiben a megtörtént időt.
A földön állva észre sem vettük,
hogy minden gondolat térképet rajzolt
még a templomkupolák alá is. – Mert csak
fentről látni, hogy mi van legbelül.

*

Nem tudom, hogy érdemes volt-e annyi
kacatot összegyűjteni. Most vissza-
húzza szárnyam a sok fölösleg.
Most már látom, hogy eltékozoltam
gyönyörű madárságomat.

Németh Erzsébet: Eliziád

Uram ha nem a léted 

akkor hiányod 

az mi bennünket éget

Németh Erzsébet: Eliziád

Hűs alkonyat lejtőjén 

harangszó gurul: 

eltévedt szívdobbanás

Németh Erzsébet: Eliziád

Mert alázat ellen nincs 

semmilyen fegyver – 

az maga a győzelem!

Baka Györgyi: Szomjazó csillagmezők

Tántoríthatatlan szabadság-szerelmes
voltál, maradtál, szívedbe visszaérezve
ámulat fog el, még mindig remeg
bennem a gyönyörűség, hogy íme
élek, belül veled, te elérhetetlen,
mégis elveszíthetetlen, távolról is
tartasz, talán egyszer majd eloldozol,
s a szomjazó csillagmezőkbe simítasz.