Szabó Lőrinc: Dunántúli idillek XXXII.

Mondják, hogy szép, és én semmit se mondok,
mondják, hogy égő bronzhaja a hajnal,
hogy csillagokat hordoz éjszemében
s hogy büszke és dacos és rá se nézne
oly csúnya, fekete fiúra, mint én.
Ő csak kacag mind-erre, és irígyen
lesik ajkát és álla furcsa ívét
és nem tudják, hogy tegnap engem csókolt,
és hogyha hallgat, nem tudják, hogy ő most
arra gondol, hogy tegnap hullt a harmat
s r á n k hullt a harmat: ő reá meg én rám,
s hogy tegnap - látva boldog heverésünk -
még a rigók is mind megrészegültek
s közel röpülve a májusi lomb közt
eszeveszett szerelmi dalba kezdtek.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Egyed Emese: Mintha

Azt mondta: holnap.
Holnap.
Víz mélyén gyöngyök.
Fölragyognak. holnap
                                 mintha                   
                                           szó
Zuhogásban.

Kedvesem színarany palástban!
Kedvesem bársony-
feketében.
Kar-
nyúj-
tás-
ra.

Csak el nem érem.

Cseh Katalin: Számvetés

Uram tekints le ránk
Ürül a tarisznyánk
Lábunk alatt elfogy az út
Apad a forrás a sóvárgás-kút
Nem nézünk vissza megyünk előre
Lépünk kavicsra kóbor kőre
Fázunk olykor nagy a melegünk
Csillagpázsitra leheveredünk
Holt tárgyak lelke lebeg felettünk
Szenvedünk-e vagy csak szenvelgünk?
Rejtőzünk z(akónyi) hallgatásba
Botlunk szürkülő kopott varázsba
Lehetne mindenünk semmink sincs már
Nem tudjuk meddig határ a határ
Sokfélék vagyunk egyet nem értünk
Talán kartotékolják valahol
mindennapi félelmünk s vétkünk
Várunk várakozunk sejtjük hiába
Hullunk teljességből hiányba
Szikkadó örömből redves bánatba
Padlásfeljáróról pincelejáratba
Fiatalságból vénségbe
Bizonyosságból kétségbe
Rózsalugasból virágtalanságba
Hatálytalan halhatatlanságba?!

Uram halld könyörgünk tekints le ránk
Világositsd meg sötétlő orcánk
Pislákoljunk ragyogjunk könnyedén
Hánykódó hiányod fedélzetén

Szabó Magda: Sírvers

                       W. F. emlékének 

Én nem hiszem, hogy ferdült glóriával
szent várt reá, s az üdvösséges ég
barokk angyala mind felfújta arcát
hozsánnát zengni ezüst trombitán,
mikor langyos testére ráomolt
az elmúlás, elmetszve, mint a kés,
szép mosolyát, amely köldökzsinórként
kötötte őt anyjához, a világhoz;
és nem hiszem, hogy áll valami sárga
felhő fölött, és mint bizánci oltár,
tömjénillatú, arany és merev.
De nem hiszem azt sem, hogy itt hever
előttem, mint az ólomkatona,
valami horpadt, óriási dobozba
falazva be a száraz fű alatt,
hogy földbe csorgott gyönyörű szeme,
és néma és süket most, mint a kút.
Sem itt, sem ott. Rémült szemem hiába
kutatja tűnt nyomát az ég s a föld
hideg közén. Hol van? Ki látta őt,
ti emberek? A szót, azt vitte el,
mint üveggolyót tartja tenyerén
az egyetlen megfejtést a titokhoz,
s a megoldás most eltűnt a kezével.
Hol van most a keze? Csak térdelek
bután. Ég és föld egyformán üres.
A porba karcolom többé soha
ki nem mondható szépséges nevét.

Szabó Magda: A fény lécei közt

Hintáját a holdhoz kötötte,
belendült az alvó szobába.
Ahogy megláttam, visszaléptem,
ő jött felém, én egyre hátra.
A fény lécében elbukott,
térdre esett.
Minden sarokhoz lehajolt,
valamit keresett.

Minden sarokhoz lehajolt.
Én mentem hátra, egyre hátra,
itt hagyta egyszer, erre volt,
minden sarokhoz lehajolt,
csak surrant, surrant a homályba.

Sehol se volt. Semmi se volt.
A fény lécében elbotolt.

Sirni kezdett, mint a madár,
ha valami torkához ér.
Sikoltva takartam az arcom:
megvakulok, olyan fehér.
Csak bolygott, bolygott, hátra-vissza.
Sikoltoztam a rémülettől.
Hajnal jött, fényével felitta.

Azóta itt jár minden éjjel,
s minden sarokhoz lehajol.
Leng-leng a szobában fehéren,
hátha meglelné valahol.
Letérdel minden zug elé.
Két nagy szeme ragyog. Ragyog.

Ha megtalálja: elviszi.
Ha megtalálja, meghalok.

Csoóri Sándor: Megyek majd, megyek

Megyek, megyek majd, utazom –
a hosszú várakozások szünetében elered és megáll az eső
s megzöldülnek a vonatok, mint régi bronzfillérek.
Este lesz? nyár lesz? január?
Elmaradnak a dombok, el a jegenyék,
el a megrozsdásodott kutya a roncstelepen –
S ha már minden útra szánt verset és újságot elolvastam,
hajadat én a vadlibák helyére odaképzelem,
minden bokor mögé hanyagul eldobott ruhád
és azt se tudom majd: szeretlek-e vagy nem szeretlek,
mert a szád íze, a bőröd íze ott lesz a számban,
félérett barackok íze, testemben ott a tested,
mindegyik kezed ott lesz, amellyel már öleltél.

Rába György: Sóhaj

Vedd el tőlem
az első órák idejét
a halál felé utazó szivemnek
add a folytatás melegét
hadd donghassam még s újra még

A nap süt
árnyékot ad a fa
de minden csak veled szép

Németh Gabriella: Ellentétek

Vannak szavaink az örömhöz
és csak hangjaink vannak a beteljesülés pillanatában

vannak könnyeink a szomorúsághoz
és száraz a torkunk a kínban

Fohászkodtam a forrósághoz
és csigolyáimban újra a tél

könyörögtem a zuzmarához
és szememben éget a hőség

virágos mezőre mentem
és felsebeztek a száraz bogáncsok

a dermesztő fagyból menekültem
és tűzhányó ölében éget forró láva

Takartam áttetsző fénybe csontjaimat
és állok előtted talpig öltözötten

kezed vetköztető mozdulatát várom
hogy ne égessen csontig pőreségem

Takáts Gyula: Fölnézve lobogódra

Az örökkévalóból át az örökkévalóba 

rövid a barlang. 

És csillagokkal... és . . . cseppkövekkel 

kivert . . . 

És átmenőben felettünk és bennünk 

mégsem ők ragyognak. 

Nem a remény csillárai, 

sem a könnyek oszlopai. 

Csak a szavak . . . 

A vers tűze: a telitalálatok! 

Egy nádszálat végy hát a kezedbe 

s e tűzek fényéből szabjad ki rá a zászlód. 

És fölnézve lobogódra, 

mondd ki a széllel: 

- Nem amelyen állok, 

melyet fölöttem látsz, 

e nádszálon leng, 

ami enyém! —

Fodor-Csipes Anikó: Megújít szeretetével

 „ Ne a régi dolgokat emlegessétek, ne a múlton tűnődjetek! Mert én újat cselekszem, most kezd kibontakozni – talán nem tudjátok?” (Ézsaiás 43,18-19)   

Rászántam magam egy lomos raktár kipucolására. Nekiveselkedtem, és minden erőmmel azon fáradoztam, hogy ez a helyiség megszabaduljon mindattól a fölösleges felhalmozott holmitól, ami megkapta a bélyeget, miszerint „ jó lesz még valamire ”.

Közben derengett, hogy nemrég olvastam egy igét arról, hogy nem kell a múltbéli dolgokat emlegetni, mert a mi Urunk, Istenünk újat cselekszik.

Mennyi mindent raktározunk el magunkban ugyanúgy, ahogyan azt tesszük a kacatjainkkal is. Életünk során felhalmozódik bennünk rengeteg olyan dolog, érzések, sérelmek, emlékek, amikről azt gondoljuk, még elővehetjük valamikor. Nem engedjük el a szomszéd bántó megjegyzését a fülünk mellett, hanem jól elraktározzuk magunkban, hogy majd egyszer jól a fejéhez tudjuk vágni, ha ő csinál valami nekünk nem tetsző dolgot... Nem engedjük el a veszteség okozta fájdalmas érzést, hanem belesüllyedünk, egészen mélyre, és nem engedjük sem Istennek, sem embernek, hogy segítő kezet nyújtson, hogy kijussunk onnan... és sorolhatnánk... Közben ezek mind beporosodnak, bepókhálósodnak bennünk, és szépen csendben elfoglalják a szívünk minden zegzugát, nem engedve, hogy új, szép, kedves élményekkel gazdagodjunk. Pedig Isten kegyelme mindig megújul felettünk! Mindig valami újat hoz az életünkbe! Talán nem tudjátok?

Mecser Szilvia: Az elveszett

Csepp vagyok a vízesésben,

ki sziklán csattan szét;

Oszló levél az időben,

kit nem porlaszt szeszély,

Tükör a tó kék szemében,

kit a szél tör össze,

Vonal vagyok tenyeredben,

ki elveszett benned. 

Forrás: www.poet.hu

Simek Valéria: Birsszagú esték

Nyomom sem marad a tájban,
ahol nyújtózkodnak tölgyek,
bükkök. A tüskés, elherdált
időn távoli nesz hajol át.
Múltat vesztettem, jövőm zsugorodik,
türelmét veszti lelkem. Nem
gyötrődök az öregedés árnyalatain.
Hamujába roskadt, elégett ez a
nap is. Birsszagú esték biztonsága
asztalomnál. Visszafojtott gondolataim
párnámba dünnyögöm. Álmomban
sóhajtozó völgyben járok, tarisznyámból
egy fácán kiáltása hallatszik.

Simek Valéria: Amikor

Amikor a hegy fekete 

kontúrvonala erősödik. 

Amikor hallom a távolból 

visszaverődő zajokat. 

Amikor a napok még a 

melegtől roskadoznak. 

Amikor csöndet int a 

rám szálló tekintet. 

Amikor belefáradok 

a várakozásba. 

Amikor félrevered 

lelkiismeretem harangját. 

Amikor a remény könnyű 

kendőként libben vállamon. 

Amikor minden örömöm 

rád borítom. 

Amikor arcom két 

tenyeredbe vonod. 

Amikor házunk 

hófelhők látogatják. 

Amikor friss hó rakódik 

kilincsünkre…

Makay Ida: Delelő fénnyel

Közeledsz minden úton,

és nem érsz el idáig 

Hitetlen ünnepvárás 

hajnaltól napnyugtáig 

Az évszakoknak arca 

egyre arcodra vall már. - 

Terített csillagasztal, 

Kifosztott árva oltár 

Sehol, soha. És mégis 

már életfogytig látom, 

delelő, teljes fénnyel 

vakítsz a láthatáron.