Pilinszky János: Infernó

Ház. Kutya. Gépkocsi.
Pázsit és fogadások.
De csakugyan szebb attól a mennyország,
hogy a poklokra lecementelt,
gyermeküket, nemüket, fajukat
és mindenüket megtagadó lények
póklábakon egyensulyozva
nyáladzanak senkiért, semmiért?

Mai Ige: Gondolj az elfeledettekre!

„Védjétek meg az árvák igazát, képviseljétek az özvegy peres ügyét!” 

(Ézsaiás 1:17) 

Az újszövetségi időkben nem volt szociális ellátórendszer. Ezért írta Jakab apostol: „tiszta és szeplőtlen kegyesség az Isten és Atya előtt ez: meglátogatni az árvákat és az özvegyeket nyomorúságukban” (Jakab 1:27). 

Ez lehet az a fajta szolgálat, amit már rég kerestél! Nem kell hozzá különleges képesítés, csupán annyi, hogy emlékezni tudj arra, milyen érzés „kihagyottnak” lenni, és hogy együtt tudj érezni annyira, hogy tegyél valamit ellene. 

A következő szívbe markoló levelet egy megözvegyült hölgy írta, a címe: „Az özvegység története”. „Először zsibbadtság, aztán elfoglaltság. Milliónyi dolgot kell elintézni. A halotti anyakönyvi kivonattól kezdve végtelen sok iratot kell aláírni. Ott vannak a megértő barátok és a támogató rokonok. Valami mindig dolgot ad. 

De aztán éjjel az ágy üres oldalát püfölöd fájdalmadban. Végül becsukod a szemed, kidobod a kukába a fogkeféjét és az ócska munkáscipőt is, amit egy nejlonszatyorban hazahoztál a kórházból. Kiüríted a szekrényt, és elajándékozod a dolgait. Ez hihetetlen szívfájdalom. Minden egyes ruhadarab valamilyen különleges helyre vagy eseményre emlékeztet. Elmúlt egy év; még mindig egyben vagy. Aztán beüt a mennykő! Barátaid valakinek a születésnapját ünneplik – mindenki a párjával. Téged nem vonnak be, mert „ötödik kerék” lennél. Egyes feleségek egyenesen fenyegetésnek tekintenek. Kérlek, ne feledkezzetek el rólunk! Ne tekintsetek plusz tehernek! Nyomorult helyzetbe kerültünk, és szükségünk van barátokra. Aláírás: az Elfelejtett.” 

Gondolj bele, milyen sokat jelentene ma valakinek, ha kész lennél felkeresni azokat, akiken a társadalom oly sokszor keresztülnéz, akikről elfeledkezik.

Forrás: Mai Ige

Petőcz András: A lezárult idő

Valamit kezdenem kellene mindazzal, 

ami mostanság hajnalban körbevesz engem. 

 Úgy négy óra tájban arra riadok, arra a furcsa 

 gondolatra, hogy hamarosan meg fogok halni. 

 Nem a halál ténye izgat, nem is az azt megelőző

és nyilvánvalóan elkerülhetetlen szenvedésé, 

hanem, hogy nem, hogy egyáltalában nem 

végeztem el a feladatomat, amiért itt, és most, 

és mindörökké és ebben a pillanatban – 

Émelygés fog el, hajnalonta, valamiféle korai jele ez 

testem leépülésének. Nem félek, nem szorongok, 

csak az elvégzetlen munka idegesít, mindaz, amit 

megtehettem volna, de – valamiért – nem tettem meg. 

Annyira szeretném, hogy több időm legyen! 

Időhegyeken szeretnék keresztülgázolni, és 

gondolatban már meg is teszem, időhegyek 

magasodnak elém, és megmászom a magasba 

nyúló időcsúcsokat, és az elvégzett munka 

lobogóját tűzöm ki hihetetlen magasságokban,

aztán még időóceánok is hevernek a lábaim 

előtt, és én átúszom ezeket a tengereket, és 

így magamhoz ölelem mindazt, ami idő, 

a hegyeket, meg a végtelen óceánokat, mert 

hatalmasabb vagyok még náluk is. 

És felriadva, mégis kábán, félálomban azon 

töprengek, miért is alakult minden úgy, ahogyan 

éppen alakult, és miért is olyan végtelenül és 

szorongatóan időhiányos körülöttünk minden. 

Amikor reggel megjelennek az első napsugarak, 

lehunyom a szemem, és kissé elszomorodom, 

túl vagyok egy újabb éjszakán, mondom magamban, 

és nem vagyok túl mindenféle, ótvaros gondon. 

Látod, az időt, a régi barátot, aki veled haladt, 

elveszíted, mondom magamban, és lassan közelít 

a perc, a lezárult idő, valamiféle utolsó pillanat.

Takács Zsuzsa: Alkalmak

Nyers mozdulata a szerelemnek!
Milyen régen láttam vonaglását!
Izgatott, szaggatott lélegzetvételét

milyen régen tapasztaltam! Miért
éppen egy hideg júniusi reggel volt
az utolsó alkalom veled?

Mert hogy utolsó, előre tudtam.
Mint ahogy azt is, hogy – pusztán ilyen
szempontból – eztán hiába élek.

Miért követtem készségesen mégis
a gondolat nyílegyenes útját? A pörgő
orsót, ájulás nélkül, miért figyeltem?

Serfőző Simon: Azóta is

Hagyta megfeszíttetni 

egyfiát az Isten. 

 Hűsítő esőt sem szórt, 

 hogy kínjain enyhítsen. 

 Hangja: az ég nem dördült, 

 nem küldött villámot. 

 Azóta is belengi 

 por: közöny a világot.

Ormos Gyula: Esti bolyongás

Itt laktam egykor, e szelíd vidéken 

apró gyerek, ki fürge mint a csík 

s kik itt dolgoznak, csöndben szeretik. 

Megállok most a tavaszesti szélben. 

Hány év is telt el erre, mit megéltem? — 

tűnődöm, — körben sok-sok lámpa ég 

s a bányák, műhelyek tájéka még: 

gyerekkorom titokban tettenértem. 

Az esték voltak mindig a legszebbek. 

Tavaszi esték fényessége vert meg 

e zsúfolt földön: — iroda, fehér 

fűrésztelep, csúzdák, garázs, — e tér 

kemény pántjai fognak most is össze. — 

E föld kísér el, érzem már, örökre.

Paul Celan: Napfonalak

a szürkésfekete pusztaság fölött. 

Sudár- 

magas gondolat 

felmarkolja a fény hangját: el kell 

énekelni a dalokat túl 

az embereken.   

Hajnal Gábor fordítása

Takács Zsuzsa: Búcsúzni jöttem, mondom

Búcsúzni jöttem, mondom. Háttal ül nekem
a hosszú asztalnál, népes társaságban.
Megfordul kicsit, magához húz, vállához

ér a mellem. A csökkenő távolság, a növekvő
súly, a vér gyors áramlása, a minden
tagomat elöntő meleg, az önfelejtés,

a visszatartott lélegzettől kitáguló
erek lüktetése, a megpihenni-vágyás
bármilyen vízszintes helyen. A konkrét,

nyers mozdulatok ígéretébe beleszédülök.
Én attól félek, hogy van feltámadás, a szeretők
újra élnek, és ott folytatják, ahol abbahagyták.

Biblia

 „ De én mindenkor veled vagyok, Te fogod az én jobb kezemet, tanácsoddal igazgatsz engem, és aztán dicsőségedbe veszel föl engem. Kicsodám van az egekben? Náladnál egyébben nem gyönyörködöm a földön. És ha elfogyatkozik is testem és szívem, szívemnek kősziklája és az én örökségem Te vagy, óh Isten, mindörökké.” 

(73. Zsoltár 23-26. )

Markó Béla: Kezdetben az Isten

Az Isten kezdetben vidám volt,
gyakran mosolygott, ritkán büntetett,
aranyszínű ruhában járt-kelt,
és olykor maga mellé ültetett,

láttam a fiát a kereszten,
szúrta fejét a töviskoszorú,
de tudtam, hogy csupán egy kép ez,
s a valóságban mégsem szomorú,

megszabadított a gonosztól,
és adott szilvaízes kenyeret,
ősszel a fák alól a parkban
együtt gyűjtöttünk színes levelet,

aztán már ritkábban mosolygott,
sokat kérdeztem, keveset felelt,
igaz, hogy egyszer rajtakaptam,
ahogy magában halkan énekelt,

a falról eltűntek a képek,
és fent az égről is a csillagok,
már rég nem látok el odáig,
pedig úgy tudtam, hogy mindig ragyog,

s most csak utcai lámpa ég kint,
távolabb minden csupa fekete,
ruhája van, de nincsen arca,
elfogyott mindennapi kenyere,

alig emlékszem a kezére,
s már nem hiszem, hogy egyszer felderül,
fekete, fekete, fekete,
hiányzik mégis istentelenül.

Fekete Vince: Labirintus

Veszíteni, és a győztes után dobni mindent. Talán ezen
morfondíroznak mind a ketten. Túl az éjszaka derekán,
amikor már végképp nem volt erejük egymáshoz szólani,
és megnyugvást, álmot sem remélhettek; amikor azt
gondolták, a hajnallal véget ér valami, befejeződik,
elszakad, lezárul… És utána már semmi nem kezdődik el.

Az ágy körül bőröndök, táskák ki- és bepakolatlanul.
Különös, bánat nélküli sajnálat, lemondás, keserűség
sincs már az egy-egy kósza hangban: hogy mi is, hogy is,
miként is? Mintha nagyon-nagyon öregek lennének, több
száz esztendősek. Csak a kezük nem reszket, csak a hangjuk
nem remeg. Gondolataik, mint a fenyők csúcsai és a hegytetők,
amikor a lábukhoz ereszkedik a köd: a koronák látják egymást,
de elszakadnak gyökereik, barlangjaik elágazó gondjaitól…

Takács Zsuzsa: Az első ezekben a versekben

Az első ezekben a versekben te vagy,
 a ballonkabátos idegen a februári
 utcán, akitől búcsút veszek

  (és halványan tartja magát szívem).
 És megszólalnak a hajnal kürtjei,
 hajókat lát a szem a ködben siklani,

  folyik az éjjel evakuálása.
 Taxit keresünk a borzongató órán.
 A templom előtti ótvaros, jeges

  tér lépéseinkre felnyög és koldulni
 kezd. Hamis, túlzó mozdulattal
 odavetem neki eljövendő napjaimat. 

Fekete Vince: Egyensúly

Mint akit nem tanított meg senki, mitől kell félni. Hogy
a folyó sodrása középen a legnagyobb. Egyre kinnebb
a város központjából. Zuhog az eső, az őszi eső, mintha
csak eltökélt szándéka volna, hogy télig meg sem áll.
Ritkuló utcai lámpák, és egy sarok, ahol a járda véget ér.
Ácsorgó alak áll zsebre dugott kézzel; ahogy közeledni
hallja, feléje fordul, aztán követi arcával, nézésével, míg
el nem takarja az eső, a sötét. Miért félt akkor tőle? Hogy
le akarja ütni? Hogy megállítja, tüzet kér, cigarettát?
Hogy megkérdezi, mennyi az idő? Aztán társai kerülnek elő
a sötétből, körbeveszik, kirabolják? Hogy leteszi a bőröndjeit,
az ismeretlen felkapja, és elszalad velük? Hogy hozzáüt,
kitépi zakójából a pénztárcáját és elfut vele? Hogy
leszúrja hirtelen, és ő ott találja magát a szórt fényű utcán,
amint vörösre válik előtte a buborékoló eső?

Mint akit nem tanított meg senki, hogyan kell élni. Hogy
egyszer csak fölbomlik a környező világ egyensúlya. Az
emberek, a szándékok, a szerelmek, a barátságok – s minden
külön értéket kap.

Pilinszky János: Hommage à Paul Verlaine

" Egyetlen óriás ütés
a hold. Halálos csönd a magja",
s a csöndességben valaki
a hamunémát nagyon lassan
fölmutatja. Igenis, fölmutatja. 

A zongoránál Mozart, hátradőlve.
Csend, csend, csend, csend,
s a zongora alatt
egy fűszálon lefut egy könnycsepp,
nem harmatcsepp, egy könnycsepp.

Tornai József: Csönd van, csönd van

Már nem szólal meg szomjamtól az ének,
csönd van, csönd van. Mi történt velem?
Az öregségem nem elég pusztító ok:
elhallgattam, mint madarak a fagyban,
emlékeim csak foszlányai a múltnak,
kapkodok egy-egy suhant pillanat után,
hogy visszahozzam a szerelmet, a vadont
s barátaim, kik tudom, mind halottak,
s ők is, ők is, a ragaszkodók, szépek:
hol vagy Irén, Éva, Emese? Ó Erzsi,
mért hagytad ott a Balatont, az esték
ablakait, miken át kiláttunk egészen
a megneszült vágy távol-képeibe
szabadon, föláldozva egymásnak tüzünk,
és égtünk, égtünk rejtélyes lángokon
a csillagolvadásig, zenén, míg nem
figyeltünk mást, csak az odaadás vad
ütemeit. És most a némaság, elhamvadt
napok maradéka még, vagy csupán
egy-két éjszaka. Fekete lován a szakadékig,
ha eljutok a mélység legaljáig, ahol nem vár
többé szó, óhaj, vigasz, semmi sem.