Mint akit nem tanított meg senki, mitől kell félni. Hogy
a folyó sodrása középen a legnagyobb. Egyre kinnebb
a város központjából. Zuhog az eső, az őszi eső, mintha
csak eltökélt szándéka volna, hogy télig meg sem áll.
Ritkuló utcai lámpák, és egy sarok, ahol a járda véget ér.
Ácsorgó alak áll zsebre dugott kézzel; ahogy közeledni
hallja, feléje fordul, aztán követi arcával, nézésével, míg
el nem takarja az eső, a sötét. Miért félt akkor tőle? Hogy
le akarja ütni? Hogy megállítja, tüzet kér, cigarettát?
Hogy megkérdezi, mennyi az idő? Aztán társai kerülnek elő
a sötétből, körbeveszik, kirabolják? Hogy leteszi a bőröndjeit,
az ismeretlen felkapja, és elszalad velük? Hogy hozzáüt,
kitépi zakójából a pénztárcáját és elfut vele? Hogy
leszúrja hirtelen, és ő ott találja magát a szórt fényű utcán,
amint vörösre válik előtte a buborékoló eső?
Mint akit nem tanított meg senki, hogyan kell élni. Hogy
egyszer csak fölbomlik a környező világ egyensúlya. Az
emberek, a szándékok, a szerelmek, a barátságok – s minden
külön értéket kap.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése