A remény számomra annak a tudata és komolyan vétele, hogy életem minden aktuális körülménye ellenére vagy azokat is felhasználva Isten nekem valami jót tervezett. És hála az Úrnak, sokak reményének lehetek tanúja mostanában. Például annak, hogy egy család sok, az egyháztól elszenvedett sérelem után újra el mer jönni és megszólítani egy lelkészt. Vagy egy gázolás utáni rehabilitáció során egy kedves testvérem újra feláll és jár. Hogy emberek szeretnének kicsit jobban élni, és ezért hajlandóak tenni azzal, hogy eljárnak egy önismereti körbe, vagy épp pályáznak a közösségüknek valamit, vagy egyszerűen ránéznek a betegeskedő szomszédra, segíthetnek-e valamicskét. Azt hiszem, különös kegyelem, hogy látom magam körül a reménység apró magvait élni, hajtani.
És mert tudom, nekem magamnak mennyit jelentenek ezek – még akkor is, amikor épp a saját életemben nem, csak a mások életén tapasztalom –, ezért egyre nagyobb bűnnek érzem, amikor meglopjuk a másikat a reménységében.
„ Combnyaktörése van az anyukájának? Jaj, az enyémet is így temettük el! Sajnos ebből már nem nagyon szoktak felépülni ilyen korban. Meg hát a magyar egészségügy… addig jó, míg orvost nem lát az ember. Hentesek és csak tartják a markukat…”
„ Tényleg azért tanulja, mert azt mondták magának, hogy azzal el lehet helyezkedni? Az én unokabátyám is azt tanulta, aztán szégyenszemre közmunkán van, nem kell a kutyának se. Meg ha kéne is, mégis mennyikét kaphatna ennyi évesen, gyakorlat nélkül?”
„ Maga tényleg eljár templomba, adakozni azért, hogy valaki szépeket mondjon magának? Nincs magának tévé-előfizetése?”
Több ismerős is beszámolt arról az elmúlt héten, hogy valamiben megtorpant azért, mert valaki kritizálta vagy panaszáradatában negatívan nyilatkozott. Hobbik, tanfolyamok, egyetemek, törekvések maradnak így félbe, amikért hajdan lelkesedtünk, ami motivált, ami valamiért erőforrás. Félelmetes erő a panasz, ami sokszor lelketlen, pedig semmi mást nem akar, mint fenntartani valaki érdeklődését, egy kis figyelmet kapni, akár annak az árán is, ha kicsit túlzó, torz vagy éppen a másik lelkébe tapos. Sőt, talán úgy még csak hatásosabb. A legszomorúbb megtapasztalásom az volt, amikor rájöttem, hogy van egy ismerősöm, akivel nem tudok máshogyan beszélgetni, csak ha beszállok vele szidni valamit vagy valakit, mert semmi másra nem reagál. Nem teremtődik kapcsolat, csak ha együtt panaszkodunk egymásra licitálva, fitymálva mindent. De megfigyeltem ezt már fodrásznál is, aki próbált ismeretlenségből kapcsolatot teremteni, vagy utcasarki small talkok során is: panasszal próbálunk elnyerni jóindulatot, panasszal próbálunk kapcsolatot felvenni és szórakoztatni egymást.
A panasz pótcselekvés. Az őszinte érdeklődés vagy őszinte érdektelenség leplezője. A komoly és mély beszélgetések ellehetetlenítője. Mintha a merülő búváron ólommellény helyett úszógumi lenne. Tolvaja a reménységnek. Észrevétlenül surranó gyilkosa életörömnek, tenni akarásnak, motivációnak, Isten iránti bizalomnak.
Uram! Add, hogy a magam fáradtságában, kiégettségében vagy reménytelen állapotában ne rúgjak bele senki reménységébe. Ints, mielőtt meggondolatlanul elvenném valaki életkedvét, kilátását, összetörném a bizalmát. Kérlek, add, hogy segítsek életben tartani a barátaim hitét ígéreteidben és tervedben, ahelyett, hogy a magam bajaival homályosítanám azt. Segíts a terheimet olyan társak segítségével hordozni, akiket nem nyomok agyon velük. És amikor én tudok segíteni másnak, tegyél szíves teherhordóvá, lelkes baráttá, halló füllé. Segíts, hogy mérjem nagylelkűen a dicséreteket és szűkebben a szidalmakat. Segíts kiutat látni ott is, ahol más csak sötétséget lát. Ámen!
Forrás: Parókia.hu
