elkezdődött az első keserű év.
Sokkal többet néztél tükörbe.
Én meg szerveztem az utat, mint
aki lázasan fontolgatja a menekülés
lehetőségeit, és eszeveszetten tömködi ruhája
alá a tárgyakat, amik elől menekülne.
Ilyen voltál nekem. Még mindig vonzó.
A cipőd, a ruhád, az éles választék
a hajadban. Néha felriadtam éjszaka,
azzal a képtelen vággyal, hogy levetkőztetlek,
összekócollak, vagy csak megütlek.
Végül mindig hagytalak aludni.
A mellkasodon egy metronóm
pontosságával emelkedett,
süllyedt a takaró.
Ahogy közeledett az indulás ideje,
gondoskodnunk kellett mindenről,
a bútorokról, tükrökről, állatokról,
gyerekekről. Felparcelláztuk a házat,
és szétosztottuk az ismerősök között:
a két tulajdonos végrendeletet készít, bár
nevetve igyekszik nem komolyan venni.
Ismét sokat beszélgettünk,
mint amikor kezdődött az egész.
Vacsoránál, kávézás közben.
Néha felhívtál telefonon.
Hallgattam a hangod, ahogy idegesen
hadarsz, és fecsegsz a leanderekről, pálmákról, babérfákról,
miközben isten tudja, milyen sötét, fagyos
vidék ismeretlen fái nyújtózkodnak benned.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése