Ágai Ágnes: A szerelemről

Nem gerjesztett vágyak, csiholt tüzek, 

suta ügyeskedések, mímelt hevülés, 

nem kamasz-bizsergés, nem erotechnika, 

teljesítmény kényszer, önvizsgáztatás, 

nem kései mentsvár, nem elsősegély. 

A szerelem más. Sors. Vállalás. 

Kitárulkozó végnélküliség, 

fejezetekre bontott történés regény. 

Spirituális testiség, 

hús-vér köznapiságába rejtett 

szentélytisztaság. 

Egymáshoz sodort bárka ringás 

a felcsapódó hullámok között. 

A megízlelt másik, aki én vagyok, 

ő, aki bennem tükröződik, 

kettőzött énem, hiányzó felem, 

többletével pótol, egésszé kerekít. 

Tartozékom, felettesem, tulajdonom. 

Narcisztikus gyönyörűségem 

tavi rezgése, fény- és árnyjátéka, 

gyarlóságom felmagasztalója, 

tartóoszlopom. 

Testem és lelkem tudója, ismerője, 

bűneim bírája, védője, cinkosom, 

dölyföm és alázatom szenvedélyes, 

kínzó, szép együtthatója, 

életemen végighúzódó 

titkolt és vallott: szerelem.

Áprily Lajos: Vénség

Zord vagy, zordságod sok derűt megöl, 

sokat nyögsz, mint a megroskadt malom. 

Úgy kell neked: a rút vénség elől 

miért nem szöktél meg fiatalon?

Áprily Lajos: Csüggedés

Nem sikerült. Szomorú este vár, 

mert elcsüggedsz és elveszted magad. 

Mint egy szárnyon lőtt, nagy, sötét madár, 

vonszolgatod megbénult szárnyadat.

Molnár Virág: Vészhelyzeti forgatókönyv

„…Elég minden napnak a maga baja.” 

(Máté evangéliuma 6,34)     

Halálos kór. Tudjuk melyik betegséget takarja ez a megnevezés. Amikor egy számunkra nagyon kedves baráti házaspár hölgy tagjánál harmadik alkalommal jelentkezett, a betegség előrehaladott stádiumában elkezdtünk készülni az elkerülhetetlenre. Közösen kigondoltunk egy vészhelyzeti forgatókönyvet, melynek az elemei a következők voltak: gyerekekért minél hamarabb elmenni, nálunk aludni, ki mit eszik, a helyzetet megbeszélni. Két kisgyerekkel, közel a negyvenhez, valahol ez megnyugtató volt számukra, és számunkra is, akik csak így tudtunk segíteni.   

Amikor eljött az idő, semmi nem úgy alakult, ahogy korábban „elpróbáltuk”. Annál sokkal jobban történt meg minden. A maga, Istentől rendelt idejében, menetében, a tragédiában megnyugvással, majd egy év múlva az újrakezdés áldott lehetőségével.  

Amikor magamban gyártom a vészhelyzeti forgatókönyveket, Jézus Igéi ott csengenek a fülemben: „elég minden napnak a maga baja.” Elég, hiszen úgysem tudom jobban a jövőt, mint az Atya Isten. Nem is kell tudnom. Mit kell tudni? Azt, hogy a mi Mennyei Atyánk pontosan tudja, hogy mire van szükségünk, és ennek megfelelően vezeti az életünket.  

Ne a vészhelyzeti forgatókönyveinket gyártsuk tehát. Vagy ha már megtörtént az sem baj, mi aggódósok úgyis „elkészítjük” ezeket. Ha már kész, nyugodtan tegyük őket félre, és hagyatkozzunk Atyánkra, aki arra bátorít, hogy a mában dicsérjük Őt, a holnapot pedig bátran hittel tegyük a kezébe. Tegyünk így ma is, hogy az életünk ne vészhelyzeti forgatókönyv, hanem Istenre hagyatkozó, nyugodt, Isten békességében gazdag élet legyen.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Szervác József: Magánvigasz

… mint amikor 

két igen kis fiu 

lapdázik künn domb 

oldalt lapdatéren és 

lapdájuk elgurul.  

… és a kisebbik kis fiu 

pityereg és lapdáját keresne.  

… és a nagyobbik kis 

fiu vigasztalja 

nem is van az a lapda el 

veszve  

… és a kisebbik kis fiu 

kis ráncai simulnak és 

megmagyarázza  

nincs is el 

veszve a mi lapdánk csak 

túl nagyon el 

gurulódott  

Azóta más a helyesírás, Kedvesem, és 

nem is volnánk elveszve ám mi sem, 

elgurulódva esetleg. 

Túl nagyon.)   

Áprily Lajos: Málnászó öregasszony

Jön át a pallón. Mély kosár kezében. 

Hatvanhat éves s még málnászni ment. 

- Nem félt? - Magamat az Istenre bíztam, 

ha megreccsent az erdő odabent. 

- Gyermeke nincs? - Öt fiam a kaszálón. 

- S unoka? - Sok. De mind otthon maradt. - 

Keze anyámé. Kiveszem belőle 

s viszem a súlyos málnás-kosarat.

Kányádi Sándor: Cáfolat

vannak vidékek ahol a 

szerencsésebbek állítólag 

névházasság útján a 

még szerencsésebbek viszont 

konvertibilis valutával 

válthatók meg az emberi 

jogok kiáltványában szavatolt 

ama cikkely gyakorlására miszerint 

bárki bármikor szabadon 

elhagyhatja hazáját és oda 

bármikor sértetlenül vissza- 

térhet 

ezek persze csak amolyan 

rosszhiszemű sőt rosszindulatú 

mendemondák 

hasonlatosak az 

ugyancsak állítólagos vám- 

hivatali túlkapásokról 

terjesztett rémhírekhez miszerint 

még Anton Pavlovics 

Csehov műveinek sem 

adtak menlevelet

Petőfi Sándor: A felhők

 Fotó: Géczi Roland

***

Ha én madár volnék: örökké 

A felhők közt szállonganék. 

Ha festő volnék: egyebet sem, 

Csupán felhőket festenék.   

Ugy kedvelem én a felhőket! 

Megüdvözlöm mindegyiket 

Érkeztekor, s elmondom néki 

Távoztakor: isten veled.   

Oh nékem olyan jó barátim 

E tarka égi vándorok. 

Ugy ismernek már, hogy talán még 

Azt is tudják, mit gondolok.   

Oly sokszor néztem én őket, ha 

Szép halkan szenderegtenek 

A hajnal és az alkony keblén, 

Mint ártatlan kis gyermekek.   

És néztem őket, hogyha jöttek, 

Mint haragos vad férfiak, 

Hogy a viharral, e zsarnokkal, 

Élet-halálra vívjanak.   

És néztem, hogyha virrasztott a 

Beteg ifjú, a holdvilág, 

S ők halvány arccal ezt, miként hű 

Lyánytestvérek, körűlfogák.   

Láttam már minden változásban, 

Melyen csak általmentenek; 

S akármikor s akárhogy látom, 

Mindég egyformán tetszenek.   

Miért vonzódom úgy hozzájok? 

Mert ők lelkemnek rokoni, 

Mely mindig új s új alakot vált 

S mégis folyvást az egykori.   

Lehet még másban szinte hozzám 

A felhőt hasonlítani: 

Vannak neki, miként szememnek, 

Könyűi és villámai.   

Pest, 1847. február     

 Fotó: Szalai Tamás

Hajnal Anna: Várj

Nem leszel mindig egyedül, 

eljön hogy ujra betakarlak! 

együtt leszünk nagy hó alatt: 

jövök, még szeretni akarlak. 

Hozzád présel az áldott súly, 

elérlek, soha közelebben: 

csontomig érő remegés 

átjár mint ifju közeledben. 

Megvársz? Csontszámmal megcsókollak, 

csontkezem kezedre tapadhat 

csontkarom karodba karolhat 

szeretlek, szeretni akarlak.

Hajnal Anna: Ma

Ez a ma a béke napja volt

s a málnaízű csendé,

a nap ma egész nap sütött

s az est most hűvös szentély.

Szívem ma csak a magamé,

s egyedül lenni legszebb,

pilláim alvó sásain

elálmosul a könnycsepp.

Trausch Liza: Vizsgálj meg!

" Vizsgálj meg engem, óh Isten, és ismerd meg szívemet!" 

Zsoltár 139,23a  

Sokan elmondják, mennyire megdöbbenti őket az ajtónk fölötti Ige: " Barátom, miért jöttél?" Mai Igénk egy szóval elmondja: vizsgálatra! Mégpedig Isten nagy rendelőjébe. Kivizsgálásnál kezünkbe nyomnak egy adag papírt - az ember csak néz: hogyan jutok ennek a végére? Istennél a vizsgálat csak akkor történik meg, ha te is akarod. Senki nem beszél rá, hogy menj be a rendelőjébe. Amikor azt kérted: "Vizsgálj meg engem!" - már a kivizsgálás mellett döntöttél. Az Úr a legjobb orvos! Odateszi kezét, ahol a legnagyobb baj van. Életünk célja, hogy Istent dicsérje. Ehhez tiszta szív kell. Minden kórházban első az EKG. " Ismerd meg szívemet", mondja Igénk. Sokan mondják: sok bűnöm van, de a szívem az jó. Óriási tévedés! Itt az alapbaj! A vizsgálatot a szívritmussal kezdjük. Lehet, hogy nagyon gyors és szabálytalan. Fellobban a szereteted valaki iránt, aztán meg is szűnik. A szeretet szabálya: " Szeresd a te Uradat... és a te felebarátodat, mint magadat." Nálunk fordítva van. Magamat szeretem a legjobban. Aztán következnek a szeretteim, olyan sorrendben, ahogy engem szeretnek. A többi ember közül is az a kedves, aki valamit emleget rólam. Tedd oda kezedet a lelki pulzusodra, és lásd meg, hogy fordított sorrendben dobog a szíved. Ha most kezedbe kapod a EKG-lapodat, jól nézd meg, hasonlít-e Jézuséhoz? Az a szeretet van-e benned, ami Benne volt? Nem csak egy pacemakert ajánlok neked, hogy mindig dobogjon, hanem komoly, teljes szívcserét. Fogadd el, hogy javíthatatlanul rosszul működik a szíved. Kövesd Jézust, hogy minden rendbe legyen a szíveddel!     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből. 

Erdős Olga: Vasárnap délután

Egy kávé az udvaron 

vasárnap délután, 

míg a szeptemberi 

bágyadt napsugár, 

mint vén kutyád 

                        a lábadhoz ül.                        

Orrodba száraz falevél 

fanyar füst szagát 

hozza a szél. 

Béke van. Néhány 

pillanatnyi csönd - 

valódi nyugalom. 

És csak távolról hallod, 

ahogy tompán koppan 

a dió az avaron.

Ágai Ágnes: A remény dala

Szigetelt csöndben, 

félszeg, esendő áhítatban, 

száraz lábbal a Vérvörös tengeren, 

a Hurrikán szigetek alsó csücskén, 

átellenben a gyűlölködéssel, 

szép, pasztellszínű égbolt alatt 

lesátorozik a reménység, 

lesz még egyszer...   

Micsoda bomlékony avarban járunk! 

Az elsárgult hétköznapok 

szétmállanak a lábunk alatt, 

cipőnkre iszapos sár tapad, 

a rothadás édes bűze 

rárakódik a hörgőinkre, 

és felköhögjük tegnapjainkat.   

Kilazult támfalakhoz dőlünk, 

keressük a cementet, 

hogy házainkat betapasszuk, 

de a föld táncot jár alattunk, 

szétnyílik, mint a seb, 

és összedőlnek a menedékek.   

Mázsás tömbök alól, 

nagy messze a hályogos homályban 

pisla fények, szaggatott jeladások, 

üzenet vagy beteljesedés. 

A fázós lélek magára dobja köpenyét, 

megindul a fényforrás felé, és remél. 

Remél, mint már annyiszor.

Pilinszky János: A Te akaratod

       

 Az utca forgatagából hirtelen kihagyott a zaj. Semmi se változott, csak elnémult. Az autók és villamosok hangtalanul közeledtek feléje, és álomszerű gyorsasággal hagyták oda. Lehetetlen volt fölfognia, mi történt vele.   

Csönd volt, tökéletes csönd körülötte, mintha az áradó tömeg puha gumiszőnyegen lépkedne, s neki is csak rá kellett bíznia magát a forgatagra, minden cél és minden fáradozás nélkül. A veszteségből egyelőre csak ennyit érzett: ezt az álomszerű, mindent kiürítő csöndességet.   

De a képek nagyító alá kerültek, a tárgyaknak szinte pórusait látta. Ezen el is ámult, el is szórakozott egy kicsit. Még nem érezte, hogy elhagyták, sőt kárpótlásul mintha az egész világ szemébe tolult volna, némán, de hihetetlen közvetlenséggel. Mintha annak az egy valakinek a helyét, akit szeretett, s akivel szakítania kellett, mint sebet a vér, érzékeit most az egész világ öntené el puha, különös melegével. Most még a kövekről is úgy érezte, hogy törődnek vele, s csodálkozva fedezte fel, mennyire közös melegből gyúrták a világot.   

Az utcán járt, s a teremtés tengerének medrében lépkedett. Körülfonták a zajok és csönd volt mindenütt, mint a legelső hajnalon. Elhagyta, akit szeretett, s a veszteség első, elviselhetetlen pillanatában segítségére siettek a gyerekkor csillagai.   

De a moziban, ahová betévedt, azon kapta magát, hogy nem érti, nem is nézi a filmet. Ismét kijött az utcára, mely akkorra már zajos és üres volt, a fájdalom iszonyú és elviselhetetlen józanságával. Most már tudta, mi történt vele, s nemcsak tudta, de úgy érezte, soha többé nem is fog mást megtudni ezen az egyetlen tudáson kívül. Ennek az egyetlen hiánynak a tengelyében kell ezentúl forgolódnia, neki is, napjainak is, éveinek is, egész életének! A veszteség megállította: soha többé nem tud leszállni róla, mint fölszúrt bogár nem léphet le a tű hegyéről.   

Bolyongott a házuk körül, sokáig nem bírt hazamenni. Rettegett, hogy észreveszik rajta a változást. De senki nem vett észre rajta semmit. Az előszobában megigazította a haját: először szeretett, és először csalódott életében. Szép lánynak tartották, s most nem értette, miért is szép? A konyhában megmelegítette a levest, s bevitte. A tálból fölszálló forró gőzön át olyan valószínűtlen volt a családi asztal: apja, anyja s kisöccse a sugárzó abrosz, a fehér porcelántányérok fölé hajolva. Hát senki se lát rajta semmit? Hirtelen kimondhatatlanul egyedül lett.   

S mint minden elhagyatott, most már ő maga kívánta az egyedüllétet, mintha minden reménye az éjfél sötétségében lett volna. De a sötétség se segített, az imádság se segített rajta. Akkor megrémült: a veszteség mint valami rettenetes súly nehezedett rá, nem és nem mozdult el róla. Már nemcsak szenvedett, egészen egyedül maradt, s félelem szállta meg ebben az ember nem lakta egyedüllétben.  

 Legyen meg a Te akaratod, susogta, s újra és újra csak ezt ismételte, s már nem várt semmire, vagy tán csak arra, hogy engedelmesen meginog, és eltűnik a teher alatt. S ekkor történt valami, amin később, hónapok múlva is elgondolkozott. A súly egy pillanatra se mozdult el róla, de mintha valaki megigazította, helyére rakta volna, mint régi gyerekkirándulásokon a megcsúszott hátizsákot. „Kösz” – mondta ilyenkor, s rámosolygott a barátnőjére, s lehetett újra továbbmenni, fáradtan is megnyugodott léptekkel az emelkedő országúton. Valami ilyen történt vele most is, az éjféli sötétségben. De hogy valóban ez történt, azt bizonyosan csak hónapok múlva tudta meg, mikorra már az idegen teher csodálatosképp eggyé vált vele, fölszívódott, és pótolhatatlan békévé változott benne.     

(Új Ember, 1960. március 20.)   

Ágai Ágnes: A titkokat az ujjaimnak mondom el

Ugye a nagy titkokat nem kell 

elmondani? 

Még neked se. 

És nem fogsz sírni miatta? 

A titkokat csak az ujjaimnak 

mondom el 

este, amikor elém jönnek. 

Múltkor ezért dugtam a kezem 

a takaróm alá.

 * 

Tegnap egy gépgyerekkel játszottam, 

a keze helyén drótok lógtak, 

a szemében villanykörték égtek, 

és amikor haza akarták vinni, 

berregett, mint a Papa borotvája. 

* 

Amikor megpofozott, fájt, 

az orromban furcsa ízt éreztem, 

és a fülem kattogott, mint a repülőn. 

De a legszörnyűbb az volt, 

ahogy rám nézett. 

A szeme vad volt és szégyenkező. 

Már majdnem megsajnáltam, 

amikor rájöttem, hogy nem lehet: 

hiszen gyűlölöm. 

* 

Ha esik az eső, 

minden bevonalkázódik: 

a bútorok, az arcod, 

az ablak, a háztető, a fák. 

Ha esik az eső, 

lecsurognak a hegyek, 

és odaömlenek a lábad elé. 

* 

Szereted nézni, ha villámlik? 

Ne mondd, hogy menjek el az ablaktól! 

Ilyenkor tüzes késsel 

szétnyiszabolják az eget. 

Ha villámlik, 

éppúgy dobog a szívem, 

mint amikor meglékelik a görögdinynyét. 

Tudom, hogy nem fáj neki, 

de mégis recseg és piros. 

* 

Hogyha zene szól, 

vagy ha a meleg fürdőkádban ülök, 

úgy borzongok, mintha fáznék. 

Legjobb lenne a fürdőkádat 

színültig megtölteni zenével, 

és búvárruhában elmerülni benne. 

* 

Múltkor azt álmodtam, hogy 

léggömbök nyílnak a fűben. 

Leszakítottam őket, 

és elpukkadtak. 

Sírtam. De színes könnyeket. 

* 

Láttam egy óriást, 

nagyobb volt, mint a törpe, 

innen tudtam, hogy óriás. 

Törpét is láttam, 

az óriásnak még a térdéig sem ért. 

Innen tudtam, hogy törpe. 

Ha lekuporodsz mellém: 

te vagy az összehajtott óriás.