félszeg, esendő áhítatban,
száraz lábbal a Vérvörös tengeren,
a Hurrikán szigetek alsó csücskén,
átellenben a gyűlölködéssel,
szép, pasztellszínű égbolt alatt
lesátorozik a reménység,
lesz még egyszer...
Micsoda bomlékony avarban járunk!
Az elsárgult hétköznapok
szétmállanak a lábunk alatt,
cipőnkre iszapos sár tapad,
a rothadás édes bűze
rárakódik a hörgőinkre,
és felköhögjük tegnapjainkat.
Kilazult támfalakhoz dőlünk,
keressük a cementet,
hogy házainkat betapasszuk,
de a föld táncot jár alattunk,
szétnyílik, mint a seb,
és összedőlnek a menedékek.
Mázsás tömbök alól,
nagy messze a hályogos homályban
pisla fények, szaggatott jeladások,
üzenet vagy beteljesedés.
A fázós lélek magára dobja köpenyét,
megindul a fényforrás felé, és remél.
Remél, mint már annyiszor.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése