2026. május 2., szombat

Kürti László: Teaékszer












Most hallgatok, süvít a szél. 
Igen, az ablak korhadt. 
Tél van, s a hold ma nagykaréj. 
Napjaink összefolynak. 
Teát iszom, kilöttyen és 
az ablaküveg reccsen. 
Nincs bennem semmi törtetés. 
Átömlik rajtam estem. 
Míg elernyed az éjszaka, 
kint tél, huzatos ősz itt. 
Hős nem vagyok, csak kortalan, 
a gyávaság se bőszít. 
Viselni el, akármi jel 
múlásra sürget folyton. 
Sorsával játszik, aki mer: 
éj-jelem brossként hordom.

Oláh András: minden éjjel

minden éjjel új álomba vezetsz 
de az ébredések megsemmisítenek 
s a falhoz húzódva már csak 
egyenletes szuszogásomat birtokolhatod 
ám egyszer mindenkit kifosztanak 
mint az „adj király katonát”-játékban 
s egyszer minden katona halott lesz 
és eljön az idő amikor már nem firtatod az emlékeimet 
csak féltékeny csomagmegőrzőm maradsz

Oravecz Imre: Még












Még visz a lábam, 
még engedelmeskedik a kezem, 
még jólesik az étel, 
még észreveszem, ha el akar csöppenni az orrom, 
még elvégzem a munkám, 
még nem szorulok támaszra, 
még nem hanyagolom el a külsőm, 
még rendszeresen tisztálkodom, 
még nem vagyok koszos, büdös, 
még nem húzódnak el tőlem a buszon, 
még rendben tartom a lakásom, 
még tudok logikusan gondolkodni, 
még tiszta az elmém, 
még nem keverem össze a képzeletet a valósággal, 
még megkülönböztetem a jót a rossztól, 
még vigyázok magamra, 
még van veszélyérzetem, 
még nem vagyok szűklátókörű, kicsinyes, 
még érdekel a világ, 
még nem gubóztam be egészen, 
még kívánok nőt, még Rilkét, Kis Lajost olvasok, 
még megremegek a szépség láttán, 
még vágyom a magasabbrendűre, 
még naponta megküzdök magammal, 
még van bennem érzés, gyengédség, 
még szánom a szenvedőt, és segíteni akarok rajta, 
még megértő vagyok és könyörületes, 
még örülök, ha hull a hó, 
még felderülök, ha kisüt a nap, 
még figyelem a fény változását alkonyatkor, 
még elbűvöl, ahogy a magból növény lesz, 
még megrészegít a legelőn a trenkavirág illata, 
még visszavárom a kakukkot tavasszal, 
még esténként kiülök a teraszra, 
még van kutyám, kit megsimogathatok, 
még gyönyörködöm a nádi rigók együgyű énekében, 
még szeretnék pár jó verset írni –  

még érdemes élni.

Johan-Ludvig Runeberg: Paavo gazda

Fent a saarijärvi ősvadonban 
élt fagyos tanyáján Paavo gazda. 
Küszködött, égett kezén a munka, 
ám az Úrtól várt földjére áldást. 
Gyermekével s asszonyával élt ott, 
kínnal szerzett gyér sovány-kenyéren, 
árkot ásott, szántott és vetett s várt. 
Megjött a tavasz, a hó elolvadt 
s hólé elsodorta fél vetését; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 
s a ringó vetés felét lezúzták; 
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 
Haját tépve jajgatott az asszony: 
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 
koldusbot vár: elhagyott az Isten: 
rossz koldulni, - éhenhalni szörnyűbb”. 
Paavo, kézenfogva asszonyát, szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 
Felerész fakérget tégy a lisztbe, 
én ezentúl még több árkot ások, 
ám az Úrtól várom majd az áldást”. 
Felerész kéreg sült a kenyérbe, 
kétszer annyi árkot vájt a gazda, 
juha árán vett rozsot, vetett s várt. 
Megjött a tavasz, a hó elolvadt 
s megmaradt: vetés és porhanyó föld; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogott 
s a ringó vetés felét lezúzták; 
ősz jött s elfagyott, mi megmaradt még. 
Haját tépve jajgatott az asszony: 
„Paavo, Paavo, átokvert öreg te, 
haljunk meg, hisz elhagyott az Isten! 
Rossz meghalni, ámde élni szörnyűbb”. 
Paavo, kézenfogva asszonyát szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten. 
Kétszer annyi kérget tégy a lisztbe, 
én meg duplaszéles árkot ások, 
ám az Úrtól várom majd az áldást”. 
Kétszeres kéreg sült a kenyérbe, 
duplaszéles árkot vájt a gazda, 
marha árán vett rozsot, vetett s várt. 
Megjött a tavasz, csordult a hólé 
s ár nem vitt el sem vetést, se földet; 
jött a nyár, jégzáporok zuhogtak 
s a ringó vetést le nem tiporták; 
ősz jött, ám a fagy távol maradt és 
sarlót várt a hullámzó arany-dísz. 
Paavo gazda térdre rogyva mondta: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 
Térdrehullt az asszony is, míg így szólt: 
„Megpróbál, de el nem hágy az Isten”. 
Agg társához szólt szelíd mosollyal: 
„Paavo, Paavo, kapj sarlóra vígan, 
felvirradtunk boldogabb napokra, 
sutba dobjuk most már a fakérget 
s étkünk tiszta rozsból sült kenyér lesz”. 
Paavo, kézenfogva, asszonyát, szólt: 
„Asszony, asszony, elbuknánk a próbán, 
éhező testvért ha cserben hagynánk: 
Felerész kérget süss a kenyérbe: 
elfagyott a szomszédunk vetése!”  

Képes Géza fordítása

2026. április 30., csütörtök

Paudits Zoltán: Akkor lesz könnyebb




Akkor lesz könnyebb, 
ha szemünkből 
kihulltak a könnyek, 
ha ajkunkról elszállt 
a panasz szava, 
ha fájdalom nélkül 
marad a szeretet maga. 
Akkor lesz könnyebb, 
ha nem látszol 
sohase többnek, 
ha határaid közt 
határtalanul élsz, 
ha mindig őszintén, 
igazul mesélsz.

Szlukovényi Katalin: Szeretteim

Ahogy a fogalom mögül kiöregszik a test. 
Apám, anyám, szerelmem, barátom, mesterem. 
A kontúrok lassan elbizonytalanodnak, 
az összetöpörödő lényegen lötyög a név. 
Odabenn is mind kisebb, elérhetetlenebb, 
akiről úgy képzeltem, én vagyok. 
Ahányszor közelednénk, arcotokba nézve 
ijedten figyelem magunkat távolodóban.

Szlukovényi Katalin: Túlélő












Fagyállót ittak. Egyik el is pusztult, 
a soványabb. Ennek csak tönkrement 
a veséje, elvileg nem ehetne 
fehérjét, nem járhatna ki, de hát 
ott vernyog az ajtónál, kiengedjük, 
aztán mindenfélét összezabál, 
és hány tőle. A fél szemét meg akkor 
vesztette el, mikor egy autó 
átment rajta. Öregszik is. De nézd csak, 
a kerti lépcső aljánál milyen 
bizalommal kínálja föl magát, 
hanyatt fekszik az őszi napsütésben, 
és hagyja, hogy a hasát simogasd. 
Két fájdalom közt ezt az önfeledt 
dorombolást – ezt meg lehet tanulni?

Szabolcsi Erzsébet: Negatív / Pozitív












Negatív – 
Tegnap elszakadt egy fonál, 
melyen még lengett életem. 
Tegnap elhallgatott egy szó, 
melyet dalolt még énekem. 
Tegnap eltörött egy pohár, 
melyet tartott még két kezem. 
Tegnap kettétört egy lélek, 
s azóta csak emlékezem…  

Pozitív + 
Holnap újra lesz egy fonál, 
melyen lenghet majd életem. 
Holnap újra szólal egy szó, 
s ismét dalolhat énekem. 
Holnap újra lesz egy pohár, 
melyet tarthat majd két kezem. 
Holnap összeforr egy lélek, 
s utána éltem élhetem…

Reményik. Sándor: A Bethesda partján











" Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc 
esztendőtől fogva való betegségben fekszik."
János ev. V. 5. 

Harmincnyolc esztendeig volt beteg . . . 
Harmincnyolc év . . . ó idő-rengeteg, 
Ó csigalassan kúszó nappalok, 
Ó végevárhatatlan éjjelek! 
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör, 
Ó tehetetlen kín, maró csömör, 
Ó nagy alkalmak örökre múlása, 
Kis, édes percek tovasuhanása 
Hasztalanul, megfoghatatlanul, — 
Hiába termett datolyát a pálma 
S hajtott ki az olajfa vigaszul. 
Harmincnyolc esztendeig volt beteg, 
Mindenki terhe, magának teher, — 
Harmincnyolc ólomlábú év alatt 
A fátum mindent elcserél-kever 
A lélekben, a mély műhely-homályban. 
Ez a szív kővé keményedhetett, 
Túlcsordulhatott alázatosságban, 
Harmincnyolc esztendeig volt beteg: 
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle, 
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre, 
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott, 
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott. 
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett. . . 

A Tó, ez volt az egyetlen igézet. 
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás: 
Leszállani szent, megszállott vizébe, 
Mikor rájön a nagy «háborodás», 
Mikor rászáll az Isten angyala, 
Súlyos szárnyával sujtja a habot, 
S gyöngybuborékokként a titkos mélyből 
Fakadnak a megmentő balzsamok. 
A Tó .. . közel volt, s mégis messze volt, 
Elérhetetlen, mint a csillagok. 
A többiek mégis csak lejutottak, 
Lejutottak a bénák, a vakok, 
Valaki vitte, támogatta őket, 
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,

S ki soká tűrt, sokáig vérezett, 
Egyszer mégis elsőnek érkezett 
Csak ő, csak ő nem érkezett oda . . . 
Nem volt, ki támogassa, levigye, 
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen, 
Oly bűnös élő-halott teteme, 
Hogy ember-erő el nem bírta többé. 
Elmúlt megint a szent háborodás, 
A nagy alkalom, a boldog varázs, 
Elszállt megint az Isten angyala. 
A halott öröm utolsó leánya: 
A halványzöldfürtű tündér-remény, 
Az is a világ végére szökött. 
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul 
A csillagok a Bethesda fölött. 

De másnap reggel Jézus arra jött. 

Szabolcsi Erzsébet: Tél










…És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok. 
Megroppant lábam alatt a tegnapi fű. 
Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben, 
csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg. 
Bundámba burkolózva aggódom: 
Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe! 
Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja 
e fekete-fehér világnak. De nem látható. 
Aki szembejön velem, vajon sejti-e, 
hogy őt is szeretem? 
Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull. 
Ó, boldog gyermekkor! 
Szánkózások és korcsolyapályák hangjait 
hozza a szél a szomszéd múlt időből… 
Lesz-e még igazi telünk? 
A ködből lassan felkúszik 
a sápadt erőtlen napsugár. 
Cipőm talpa alatt megmozdulnak 
az első kíváncsi hóvirágok…

2026. április 27., hétfő

Lesznai Anna: Búcsú












A sűrű csend nyaldosta testünk 
S megbontott habján át a csendnek, 
Egybeszövődött a kezünk. 
Vágytelt indájú tóvirágok 
Törik meg így a tavak testét, 
Mikor szívósan összefognak. 
- Kocsid az udvart járta már, 
Nem mertünk már egymásra nézni - 
S olyan nehéz lett a szívünk, 
Hogy lankadt újjunk szélylyel foszlott. - 
Egyetlen szó sem volt elég szép, 
Nem volt elég kérő kezem. 
Ajkamról is lepergett vágyad, 
Lepergett hajamról s nyakamról, 
Mint őszi esőcsepp pereg 
Egy bús levélről más levélre. 
És halkan elfordúlva tőlem, 
Legmélyebb mélyembe szerettél 
S megcsókoltad kis gyermekem. 
Így szórja szét az őszi szél 
Százleplű sallangját a nyárnak, 
Hogy elsimitson bucsúzóan 
A nyílt nyarak tépett szívébe 
Ékelt meztelen magvakon.

Pilinszky János: Felelet

                  Hommage à I. B.   

Ellátogatsz a legbelső szobába, 
hallgatsz és hallgatod 
a szürke falak lobogását, 
mintás csöndjét, susogását, parancsát.   

Letérdelsz 
egy szigorú szózatra és 
beleolvadsz a figyelembe, mely 
mindenünnen az ünnepély 
egyetlen csukott ajtajára irányúl.   

Holott 
veled vagyunk 
továbbra, változatlanúl.

Baranyi Ferenc: Alkonyati zsoltár

Harangszó a te szerelmed, égre száll a hangja, 
ha elhal zengése bennem, mi szólít magasba?  

Szilaj mén a te szerelmed, messze földre vágtat, 
fáradt lábam nem követhet, nem futhat utánad.  

Fogoly lesz a megkötött ló, amíg el nem oldom, 
fogyó csókom laza béklyó, nem léssz tőle foglyom.  

Ám karom még pányvahurok, kezessé tesz téged, 
rabbá mégsem igázlak, ha ölellek. 
Csak védlek.

A nap gondolata




A győztes keresztyén élet titka nem abban rejlik, 
hogy megpróbálod jobban szeretni Jézust, 
hanem ha ráébredsz, hogy ő mennyire szeret téged.

Katona Béla: Hová követjük Jézust?




„Ezután kiment, és meglátott egy Lévi nevű vámszedőt a vámszedő helyen ülni. Így szólt hozzá: Kövess engem! Az otthagyott mindent, felkelt, és követte őt.” 
(Lk 5:27-28)     


       Miért és hová követünk valakit?  Megkerülhetetlen kérdés ez. Nekünk kell rá válaszolni. Neked mi a válaszod? Az enyém így hangzik: Jézust követem, mert Ő megszólított engem. Követésére hívott és igent mondtam rá. Nem ígért könnyű utat, viszont biztos megérkezést igen. Követem Őt, mert általa bűnbocsánat, örök élet vár. Jézushoz igazítom az életem. Mellette egyre jobban megismerem önmagam és Őt is. Általa a földi léten túlmutató céljai lettek életemnek. Benne Megváltómat találtam meg, aki számomra a legjobbat akarja és adja. Átalakította az életemet, a gondolkodásomat és az örök élet felé vezet. Önként és hálával követem Őt.   

Forrás: Napi Ige és gondolat