Szabolcsi Erzsébet: Tél

…És másnap reggelre kinyíltak a jégvirágok. 

Megroppant lábam alatt a tegnapi fű. 

Fehér csipke az ágon, fekete varjak a dérben, 

csikorog és zizeg, reccsen és surran a hideg. 

Bundámba burkolózva aggódom: 

Jaj, csak bele ne fagyjanak az érzések a szívekbe! 

Érzem, hogy forró a vérem, vöröse ellenpontja 

e fekete-fehér világnak. De nem látható. 

Aki szembejön velem, vajon sejti-e, 

hogy őt is szeretem? 

Fuvolaszó hajlítgatja az ágat, arcomra zúzmara hull. 

Ó, boldog gyermekkor! 

Szánkózások és korcsolyapályák hangjait 

hozza a szél a szomszéd múlt időből… 

Lesz-e még igazi telünk? 

A ködből lassan felkúszik 

a sápadt erőtlen napsugár. 

Cipőm talpa alatt megmozdulnak 

az első kíváncsi hóvirágok…