" Vala pedig ott egy ember, ki harmincnyolc
esztendőtől fogva való betegségben fekszik."
János ev. V. 5.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg . . .
Harmincnyolc év . . . ó idő-rengeteg,
Ó csigalassan kúszó nappalok,
Ó végevárhatatlan éjjelek!
Ó zaj, mely őrjít, ó csend, mely gyötör,
Ó tehetetlen kín, maró csömör,
Ó nagy alkalmak örökre múlása,
Kis, édes percek tovasuhanása
Hasztalanul, megfoghatatlanul, —
Hiába termett datolyát a pálma
S hajtott ki az olajfa vigaszul.
Harmincnyolc esztendeig volt beteg,
Mindenki terhe, magának teher, —
Harmincnyolc ólomlábú év alatt
A fátum mindent elcserél-kever
A lélekben, a mély műhely-homályban.
Ez a szív kővé keményedhetett,
Túlcsordulhatott alázatosságban,
Harmincnyolc esztendeig volt beteg:
Ha ártatlan volt, bűnössé lett tőle,
Ha bűnös volt, kitisztult hófehérre,
Ha volt önérzet benne: ronggyá válott,
Ha volt szikla-dac: finom porrá mállott.
Feküdt a tóparton, s a tóba nézett. . .
A Tó, ez volt az egyetlen igézet.
A Tó, a Bethesda, a gyógyulás:
Leszállani szent, megszállott vizébe,
Mikor rájön a nagy «háborodás»,
Mikor rászáll az Isten angyala,
Súlyos szárnyával sujtja a habot,
S gyöngybuborékokként a titkos mélyből
Fakadnak a megmentő balzsamok.
A Tó .. . közel volt, s mégis messze volt,
Elérhetetlen, mint a csillagok.
A többiek mégis csak lejutottak,
Lejutottak a bénák, a vakok,
Valaki vitte, támogatta őket,
Hadd lépjenek a vízbe legelsőnek,
S ki soká tűrt, sokáig vérezett,
Egyszer mégis elsőnek érkezett
Csak ő, csak ő nem érkezett oda . . .
Nem volt, ki támogassa, levigye,
Talán oly súlyos volt, oly tehetetlen,
Oly bűnös élő-halott teteme,
Hogy ember-erő el nem bírta többé.
Elmúlt megint a szent háborodás,
A nagy alkalom, a boldog varázs,
Elszállt megint az Isten angyala.
A halott öröm utolsó leánya:
A halványzöldfürtű tündér-remény,
Az is a világ végére szökött.
Éj lett, ragyogtak irgalmatlanul
A csillagok a Bethesda fölött.
De másnap reggel Jézus arra jött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése